Hogy a Fényes Ösvény lapzártái a legjobb házibulik a városban, azt mindenki tudta, aki jött-ment, bírta az urbánlegendákat, szerző-mozgó életet élt, mint mindenki, wheeler-dealer magánzó, luftmensch, mozgóárus vagy flaszter-handlé, esetleg alanyi költő volt. A lapzárták természetébe belemenni kevés most itt a tér, de irigyek, nagyotmondók, beatnikek és tudománytörténészek éppúgy felbukkantak, mint aluljárópoéták négyzetrácsos spirálfüzetlapokra írt költeményekkel, misztikusok és elmeháborodottak, befolyás-pendlerek, házibuli-habitüék és hatalomtechnikusok, számlatömbös vátesz-önjelöltek; kereskedők, akik prófétának képzelték magukat, bizniszorientált álmegváltók, burlesque-táncosnők, perditák.

Aztán kitört a botrány. A nagyra becsült konzervatív szerző a lap enhasábjain ontotta az ösvényellenes dörgedelmet: „Ugyanis az a nagy helyzet, felebarátaim, hogy hiába borzongunk a skinheadektől a politikai hasábokon, ha glorifikáljuk a Harley-Davidson-klánt a lájfsztájl-rovatban (plusz gömbölyű keblek): ennek az összeérő szubkultúrának a közös eleme az irracionális-esztétizált erőszak, s ha nem tudnátok, a kopasz fej és a műbőr dzseki világos célzás a gay szadizmus világára – a katonai kaszt beavató kínzás-rítusai mind (igen mélyre nyúló) gesunkenes Kulturgut. A rap ideológiája a nemi erőszak és az action gratuite-gyilkosság (hiába védi a lap Jesse Helms és Tipper Gore ellen az ilyesmit). Ezek a kulturális elemek az SA ephébosz-romantikájában egyesültek valaha, s hogy ezt az Egyesült Államokban a baloldal, nálunk meg a férfiasan fiúszerető jobboldal nézi párás szemmel, az édes mindegy.” A konzervatív szerző a Sendero Luminoso popkultúra iránti megengedőségét is vizsgálódása kandi górcsöve alá vette. „Azt állítani, hogy Dante nagyobb, mint Mickey Mouse, az nem PC és üldözendő. Nem PC bírálni Martin Bernal Black Athena című színvonalas őrülményét, amely szerint a görög kultúra afrikai eredetű volna, hiszen az ellenkezője: fehér imperializmus. A fekete diákok dzsungelkunyhókat állítanak fel a campus közepén, nincs többé integráció, csak kisebbségek vannak – és senki sem tanul. Anything goes – mondja Feyerabend, a divatos tudományfilozófus; minden elmegy, kivéve azt a véleményt, hogy nem megy el minden.” A konzervatív filozófus újabb dörrenéssel zárja filippikáját: „Még egy kicsit jobban kell félni”.

A Sendero Luminoso észak-amerikai levelezői abban a pillanatban lecsaptak, mert: „Dániel új-újbalos, fülbekarikás, hasis- és egyébszívó, vegetariánus, bálnapárti, dzsungelvédő, eco-neo-femino-gay barátai a New York-i Village Voice-ban [kiakadnának ettől], az alternatív budapesti lapszerkesztő soha többé nem teheti be a lábát egy dögösebb manhattani házibuliba.” Akadt, aki a filozófus aktuális Weltanschauungját vette kartácstűz alá: „[szerinte] a »weimari irracionális-aktivista-dekadens« hagyomány szellemében a »posztmodern, dekonstruáló, posztmarxista új-újbaloldal« megtestesítője (mondhatnánk: magyarországi emanációja), »puhafedelű amerikai könyvekből« újratanult német–osztrák hagyományunk reimportja, métely; piha!”

Gogolák jön be Dánielhez; bazmeg, ez kész! Danesz, hívd be értekezletre, le kell ezt játszani. Zeneguru is jön, Weisz Karcsi is, beszéljük át, mert gáz. Dániel a telefonért nyúl, jó, felhívom.

A filozófus adott időben megjelent, várakozóan nézett körbe a posztpunk keselyűhadseregen. Feszengve kezdődött, mi később bokros lombozattá terebélyesedett. Zeneguru indított, beat, pop, rock, megannyi Kulturgut, mi azzal dolgozunk. Olvasó szereti, emberfő-kiművelés: feladatunk nekünk. Hiányos fogsorú miskolci punk: Azt te is tudod jól, hogy a tett halála az okos Škodás. Végül Gogolák Pipi mondta az erőset: „Mindenki tudja, hogy mindenki belehugyozik a medencébe. De te a trambulinról hugyoztál bele, bazmeg!”

A konzervatív filozóf, ez idő tájt országgyűlési honkanász szája itt megráng, igazít csokornyakkendején, és erősebben szorítja meg ezüst agárfejes sétapálcája markolatját. Hősleg védi álláspontját, érveit és tényeit a falka ellenében, majd a következő számok egyikében „A baloldali értelmiséghöz” címen újabb nekibuzdulást írt: „Mert abban bizony igaza van Cs. kollégának, hogy a független megfigyelő (kommentátor, politológus, szemleíró, kolumnista) mezében ti vagytok a kollektív, össznemzeti arbiter elegantiarum: ti vagytok a divat, a magamfajta »szívesen látott vendég« vendég hasábjaitokon, ameddig nem fejezzük ki kételyeinket a sarlatán John Cage, a halandzsőr Umberto Eco (giccsőr is!), a semmit cifrázó Derrida, az egymás szájába vizelő férfiakat fotózó Mapplethorpe, a visszataszító Fassbinder, az üres stiliszta Greenaway és magyar megfelelőik iránt, s ha nem megyünk túl az óvatosan kétkedő posztmarxizmuson, amelyből még a régi emancipáló szenvedély is ki van agymosva. De én azt szeretném, ha beszélhetnétek. Csak attól félek, nem fogjátok tudni, miért ültök, amikor Cs. kolléga pártocskája (»ideologikus, mint a többi«, »az egyik tizenkilenc, a másik egy híján ötvenhat«) majd lesittel valamennyiünket.” Gyalázkodását a paroxizmusig fokozta: „Ti vagytok azok, akik számára a kapitalizmus nyerészkedés, az individualizmus önzés, a vallás inkvizíció, a költészet blabla, az áldozatkészség mazochizmus, a szépség szexepil, a meggyőződés narcisztikus mámor, a remény öncsalás, a keserűség neurózis, az alkotás aleatorikus-sztochasztikus bíbelődés, a hagyomány holtteher, a barátság elfogultság, a hűség korlátoltság, a hazafiság sovinizmus, a nemzeti önkritika öngyilkos kivagyiság, a jogállam alkuegyensúly, a szónoki készség magamutogatás, a politikai elkötelezettség föltűnési viszketegség, a közügyi tervezés propaganda, a politikai szövetkeződés-szerveződés reklámsiker, a szellemesség ökörség, a tehetség biológiai blip, a valóság fasírt.”

A dolgozat megjelenése után Dániel főmunkatársi pozíciót ajánlott a filozófusnak, melyet ő köszönettel elfogadott. Tettét nem az ellenség közeltartásának szun-cei igénye, nem is a vezeklés, netán bűnbocsánatért esengés vezette, utóbbiakban nem hitt, hanem a fine balance szerkesztői meggyőződése ihlette.

(Fotó: Déri Miklós. Forrás: Wikipédia)