Tizedik napja viselem a csuklómon a feliratot: KAPOLCSI BEBÍRÓ. Így nevezik a falusiak azokat, akik házat vettek itt akkoriban, amikor a pesti értelmiség körében divat lett egyszerű parasztházat venni a Balaton-felvidéken. A bebírók birtoklásában van valami természetellenes, mesterséges – ezt kifejezi a szó, de még inkább a hangsúly, amellyel a helyiek kiejtik, és a lenéző mosoly, amellyel kísérik. A bebírók és leszármazottaik ingyen vehetnek részt a Művészetek Völgye rendezvényein a karszalaggal, amely a belépésre jogosító státuszról jókora betűkkel ad tanúságot, s ezzel egyszersmind kellemetlen helyzetbe hozza viselőjét. Mert kapolcsinak lenni jó, ingyen koncertekre járni szintén jó, bebírónak – vagy bebíró gyerekének – lenni azonban elég kétes kiváltság. A bebíró úgy akar csinálni, mintha idetartozna: fehérre meszeli a házát, óraszám üldögél az oszlopos tornácon, szőlőt futtat a lugasra stb. De amint megnevezik, nyilvánvaló lesz a kívülállása: ő az, aki itt nem bír, és soha nem is bírhat semmit, mert kívülről bír be.

Persze lehet, hogy ez a szó pusztán azért zavar, mert tősgyökeres kapolcsinak tartom magam. Dédapám kapolcsi kántortanító volt, és bár a család elkerült a vidékről, hogy csak nagyanyám öregkori nosztalgiázása hozzon minket vissza a nyolcvanas évek végén (véletlenül éppen akkor, amikor divat lett parasztházat venni a Balaton-felvidéken), azért a gyökerek mégiscsak gyökerek.

Szüleim vásároltak egy dülöngélő házat a hegyoldalban. Az épületnek egyetlen szobája van – a hajdani másik szoba köveit valamikor elhordták, másik ház épült belőlük az utcában; a lyukat befoltozták, a tető viszont úgy maradt, csálén, félbevágva.

Ha bemutatkozásra került a sor, Anyu egy ideig büszkén elmondta a falusiaknak, hogy ő azért nem teljesen idegen, hiszen a Varga tanító unokája. Az öregebbek erre annyit mondtak: Ó, a Varga tanító! – majd elhallgattak. Ezt a jelentőségteljes elhallgatást mi sokáig a tisztelet és a megilletődöttség jelének véltük. A nénik és a bácsik bizonyára nem találnak szavakat, ahogy dédpapa nevére feldereng előttük a régi falusi iskola és a szigorú, de igazságos tanító apró, izmos alakja. Szigorú, de igazságos – Nagymama mindig ezt mondta az édesapjáról.

Hogy mit jelenthetett számára az igazságos szó, azon csak akkor kezdtem el gondolkodni, amikor találkoztunk egy nénivel, aki elég öreg volt hozzá, hogy ne hallgasson el udvariasan, hanem folytassa a már sokak által megkezdett mondatot: Ó, a Varga tanító! Engem is tanított az, de bár ne tette vóna! Úgy ivott az, mint a gödény, verte a feleségét, verte a gyerekeket, vert az mindenkit! És hogy tudott olyankó ordítani! Még a szomszéd utcában is hallani lehetett!

Ezután a találkozás után már kevesebbet hangoztattuk a kapolcsi gyökereinket – maradtunk bebírók. Egyre többet gondoltam ugyanakkor a dédanyámra, aki vasárnaponként fent állt a templom karzatán, és amíg a Varga tanító orgonált, ő olyan hangon énekelte a Könyörülj rajtunkot, amitől a legkonokabb hátakat is bizsergés járta át.

A ház a hegyoldalban minden nyáron feléledt, kertje néhány hónapra kiszabadult a gazból, a lebontott szoba helyén apám lugast épített – de amint eljött az ősz, és a család visszaköltözött Budapestre, a kertet ismét elkezdte felverni a gaz, majd belepni az avar, az akácerdő pedig, amely a hegyről egészen a kapunkig nyúlik, hozzálátott, hogy visszafoglalja a tőle elhódított területet. Ahogy a szüleim egyre idősebbek lettek, ahogy egyre ritkábban tudtak jönni, és ahogy egyre kevesebb erejük maradt a küzdelemre, az erdő egyre határozottabban benyomult a telkünkre. A lugas teteje beszakadt a ráhajló ágak súlya alatt, a réseken belógnak az akáclevelek, a tűzrakóhely körül már csak egy szűk körben lehet leülni, mert a peremeket bokrok és fiatal fák nőtték be.

Elöl, a bejáratnál még igazán takaros a szőlő, rendezett a virágágyás, de hátul az akácos mintha évről évre közelebb húzódna.

Ilyenkor, a fesztivál ideje alatt, gyakran felmegyek a fák közé; idehallatszik a zene a különféle színpadokról, és összekeveredve, elmaszatolódva mosódik bele az erdő tompa zúgásába.

De ma este lemegyek a faluba: látni szeretném az utcákat, amelyeket még nem borít be a megszokott sötétség, de már nem von éles fénybe a kézművesek asztalainak és a büfések bódéinak rengeteg lámpája sem; látni szeretném a kerteket, amelyekben már csak elvétve találni sátrat; a Malomszigetet, amelyen az utolsó árusok pakolnak imbolygó lámpások alatt, elszórva – most már alig vannak néhányan.

Viszont még vannak fiatalok, akik elcsendesedve mennek az utolsó koncertekre. Mintha meg lennének illetődve a máris megváltozott falutól. Óvatosan belesnek az elzárt udvarokba, amelyek eddig senkit sem érdekeltek, hiszen annyi másik volt nyitva, és meglepett kiáltással mutatnak felfelé, amikor váratlanul észreveszik fejük felett a csillagokkal telehintett mélyfekete eget.

Mi még maradunk néhány napot, de aztán hazamegyünk: van, aki Pestre, van, aki még messzebbre.