„Városban az ember akár száz évet is elélhet úgy, hogy nem veszi észre, hogy már régen meghalt.” (Tolsztoj)

„Boldogan mentem a ködben, és ezt gondoltam: végre! Végre egyszer lehet cél és irány nélkül haladni néhány lépést e civilizált életben is, mely máskülönben amúgy is aggasztóan célirányos. Végre néhány perc, egy nagyváros életében, mikor ismeretlen erő felold mindent, ami anyagszerű, s a város átadja magát e különös játéknak, mely kissé félelmes és veszélyes is.” (Márai Sándor)

„Amikor (...) egy város időről időre elveszti az utcaneveit, akkor az azt mutatja, hogy nagyon nehéz a viszonya saját magával.” (Nyáry Krisztián)

Folyton eltévedek. Azzal szoktam viccelődni, hogy egyenes úton is. Valójában ennek a fele sem tréfa, nem egyszer esett már meg, hogy ugyanazt az utcát ellenkező irányból járva nem ismertem fel, így meg voltam győződve arról, hogy már megint elkeveredtem. Nem is tudom, hogy mondjam: kavarog a tér a fejemben. Még a sokszor bejárt útvonalakat sem tudom mozaikjaiból összeilleszteni; minden utca végén meglep, mi is bukkan elém. Pécs is így kavarog bennem kanyargó szűk kis utcáival, tágas tereivel és külvárosi peremeivel. Mintha a város akarná, hogy kiismerhetetlen legyen vagy maradjon, hogy csodálkozást, újat, meglepőt mutasson, pedig valójában évek óta nincs benne számottevő változás.

Elsőként egy kertvárosi panel konyhája dereng fel, pontosabban a sárga drótüveg, az ablak alsó fele, ahogy átzubogtatja magán a talán délutáni verőfényt. Ehhez a látványhoz tartozik valamiféle lakásszag is. Ebbe a képbe szinte vissza tudok kucorodni, olyan otthonos annak ellenére, hogy gyerekkorom első kilenc évében szinte állandóan költöztünk. Milyen ambivalens az is, hogy a panelok alkotta városrészt kertvárosnak hívjuk. – Régebben Lvov-Kertváros volt a városrész neve, azóta a szovjet részt lenyeltük, maradt megtévesztő módon Kertváros, a fiataloknak csak kerti. – Ezt már a férjem magyarázza, miközben az összekötőn (vagy elkerülőn?) haladunk Uránvárosból Kertváros felé. Különös vonzódása van az ilyen ellentmondásokhoz és egyáltalán a város mint szociokulturális közeg; a város mint kollektív egység megközelítéséhez. Szerinte a tükeség vállalás kérdése, és nem változtathatatlan hagyomány. Valószínűleg a saját gyökértelensége teszi számára otthonossá és elfogadhatóvá, sőt olykor még szerethetővé is Pécset. – Olyan, mintha Pécs ezen múltját is megpróbáltuk volna lenyelni (szovjet szobrok és utcák neveit – nekem az iménti gyerekkori emlék mellé beúszik valahonnan a „hajdugyula” és a „saróhin” – milyen furcsa gesztus: damnatio memoriae. Pécs az ellentétekre épülő város – folytatja belemerülve, miközben a szokásos, s számomra mindig ámulatba ejtő pontosságú mozdulatokkal irányítja a húszéves japán autót – a középkorban egyházi központ, I. Lajos király alapította egyetem, török dúlta vallási sokszínűség, bányász fellegvár, majd 100 év múlva kulturális főváros. Ehhez idomul az itt élők ambivalens dinamikája, és még az időjárás is a maga szélsőségeivel.

Nem tudok mit hozzáfűzni, csak egyetértőleg bólogatok, s az ötlik fel bennem, hogy van összefüggésben mégis ez a gyökértelenség vagy tükétlenség, otthontalanság az otthonos terek képzeteivel? Vajon hogyan áll össze mégis ebből valami nagyon ismerős és lakályos?

Kertvárost követően az erőművel szemben lakunk. „Szükséglakásban”. Apám az erőműben dolgozik, az öcsém már ide születik. Egy ikerház egyik fele a miénk, amiben hőtárolós villanykályha van, és a gyerekszoba a felnőttszobából nyílik, és nincs külön ablaka, hanem a plafon alatt háromsornyi üvegtégla engedi át a szomszéd szobájából a fényt hozzánk. Imádom, hogy akkora a kertünk, hogy ha elmegyünk a végéig, épp a Tudásközpontnál lyukadunk ki. (Itt biztosan torzul a tér.) Akkor még nincs ott persze, csak a McDonald’s, egyszer elsétálunk addig családostul. Még Lédi, a kutyám is velünk tart. De a Balokány strandra nem jöhet, pedig oda is csak gyalog megyünk. A Zsolnay-gyár mellett viszont vigyázni kell, nem kedvesek arra az emberek. Szorosan anya mellett kell mennem és fognom a táskám. Haladunk az út mellett, bal oldalon autók húznak el, jobb oldalon omladozó házak, pokróc az ablakokon, kitört üvegek, egy fogatlan néni cigarettát szív a szobában, kihajol és valamit mond, de nem értem. Fogom a táskám, szorosan balra tartok.

Jobbra tarts, mondja az oktatóm, de hirtelen sosem tudom, melyik a jobb kezem. Sávot váltok, kanyarodom, megint ez a környék. Figyelem a táblákat, mindjárt a 48-as tér jön, itt a Lánc utcai rendelő, ezt legalább ismerem. Nem jó környék, pedig szinte a belváros. Ebben az emlékben 2004 van. Teszünk egy kerülőt, mintegy körülrajzolva a problémás gócot. Kanyarodunk, sávot váltok, a fejemben ugrik a tű, hol is vagyunk? Jobbra kint a McDonald’s, mögötte a Tudásközpont, Kodály Központ, Zsolnay Negyed, 2011, balra farostlemez, rajta festékszóróval fújt, kontúrjaira egyszerűsített városkép, két méter magas, mögötte omladozó házak, pokróc az ablakokon, kitört üvegek, egy fogatlan nő tollboában kihajol és integet. Magas sarkúban sietek, már több helyen feltörte a lábam, de a hólyagok még épek, így még tudom tartani a tempót. Remélem, nem vagyok alulöltözve. Szorítom az átnedvesedett jegyeket: Máté-passió. Szorosan a paraván mellett megyek, szorítom a táskám, körbeértem.

A kutyám furcsán ideges. Rázza a farkát, mint mikor örül, de közben csahol. Nem tudom, mi a baja. Török előre a sisnyásban, ma már könnyebb, mert tegnap egész jól kitapostuk a hátsó bejárathoz vezető utat. Forró gazillat. Gazgőz. Vonszolok valamit, mint egy nagy irhadarabot, nehéz, mert fennakad a tüskésen. A másik kezemben egy zacskó, tele söröskupakkal, ez a kincs. Ma elássuk valahová az ovis ballagás emlékére. Valamivel meg kell majd jelölni a helyét. Lehel tegnap lopta ki a MÉH-telepről. Lemászott a kőfalon, hupsz bele a nagy konténerbe. Szerencsére nem voltak kutyák. Én érek elsőnek a bunkiba. Valaki fekszik a kanapénkon. Kalapja az arcán. Moccan, felül. Tudom, hogy hajléktalan, tudom, hogy összebarátkozunk. Pár forintjából csokit vesz nekünk, mi meg titokban kihordunk neki ezt-azt: fél rántotthúst, a kikért vajaskenyeret, apa egyik sörét. Mikor helyet kap a szálláson, egyszerűen eltűnik és nekünk hagyja a báránybőrt, amivel eddig takarózott. A koszlott kanapéra terítjük, óvjuk az esőtől és a bogaraktól. Ez a bunkink éke.

Száll a szénpor, anyám nem győzi törölgetni a polcokról. Gondosan kirázza a dédanyám horgolta kis terítőket, törölgeti a hibás zsolnaykat. Még a nagyanyám hozta őket haza a gyárból; a selejtezőben dolgozott. Nyáron kedves elfoglaltság habos vízben át is mosni őket a „ruszkiból” hozott, tátott szájú, színes üvegből fújt üveghallal együtt. Csak most épp vigyáznom kell, mert a szomszéd gyerek vésővel levágta a bal mutatóujjam utolsó ujjpercét, és nem szabad, hogy átázzon a kötés. Persze a víztől elnehezül és lecsúszik; az ujjam vége lila, megijedek, és visszadugom a kötésbe, pont úgy, mint a sérülés utáni pillanatban az összeszorított másik kezembe. Mosom az üveghalat, folyik a szájából a habos víz, a Pécsi Nemzeti Színház előtt a Tragédia szájából. Már Komlón lakunk, és gimnazista vagyok, ide járunk úgy kéthavonta anyámmal. A cipőgyárban kap jegyeket; a kollégákkal cserélgetnek, hogy családostul eljussanak, vagy legalább a gyerekeket is tudják vinni. De eltévedtem, nem köp a szökőkút a színház előtt, hanem a Zsolnay-kút állatfejének szájából csorog a víz. Valaki kiabál, hogy ne igyak belőle.

Valaki kiabál: Pereceeeet! Harmadikos vagyok, a Széchenyi teret szelem át a klarinétom bőröndjével a kezemben. Valahová a tér fölé járok, hogy melyik iskolába, azóta sem jövök rá. Ha ismerős a bejárat, az utca másik oldalán kellene lennie, ha stimmel a hely, semmi sem hasonlít az emlékeimre. Hasítok át a téren sokadszor is sötétben, egyedül, a pereces bácsi kiabál a rekedt hangján: Pereceeeet, itt a finom óriás perec! Anélkül is tudom, hogy a legfinomabb, hogy vehetnék belőle. De most a tér másik sarkára igyekszem. Tizennyolc éves vagyok és komolyzenei koncertre megyek, feszengek, liftezik a gyomrom. Ez a vasrács a Művészetek Háza. Fölnyíg a hegedű, ő pedig a félsötétben megfogja a kezem.

Ez a vasrács a Jelenkor előtt van, a Jelenkor a Művészetek Házában a legfelső emeleten. Remegő zsigerekkel lépkedek a szőnyegborítású lépcsőn. A szerkesztőségbe bizonytalanul lépek be, bemutatkozásnál csurom víz a kezem.

Az izgatottságtól nyirkos a tenyerem, majdnem mindig vizes, de most attól, hogy anyám fogja a kezem, és a Mária utca saroképülete felé igyekszünk. Már látom a kupolát, de késésben vagyunk. Nem is emlékszem, mit fogunk ma nézni. Legutóbb a Holle anyót. Akkor voltam először bábszínházban, a fejemben az előadás emlékképei. Anyám arca konokul eltökélt, ha nem egyszerre lépünk, rázza a karom – a Jégkirálynő csak rázza, rázza az óriási dunyhát a fluoreszkáló kék fényben, hullik belőle a sok pihe, csillog – száll a nyárfa pöszmösze, lobogok anyám után, nem figyel, de velem van. Mikor ráfordulunk a sarokra, ahol az épület következne, a Felsővámház utcába érek. Kissé zavarodottan, de sietve lépdelek, fogalmam sincs, milyen táv van hátra. A hátamon folyik a víz, késésben vagyok, de meglátom a kőkerítésen a Bóbita bejáratát. A tér a fejemben rendeződik. A kisfiam jobb karja lobog, alvó arca a vállamon imbolyog, tartom a fejét, próbálom hozzáigazítani a légzésemet. Ahogy beérünk az épületbe, felébred, körbenéz és a tűzoltókészülék felé int, jelen vagyok, világos az irány, hát mozdulok, tévedhetetlenül, mintha madzag húzna, ahogy percek múlva a bábokat.