Az első kudarcok után hamar rájövök, hogy Pécs valóban Közép-Európa kevéssé ismert gyöngyszeme, ahogyan azt a 2002-ben kiadott, Közép-Európáról szóló Lonely Planet útikalauz megsúgja nekem. Dél-Magyarország ékköve a Mecsek lábánál. Egy hegy – Isten ajándéka, gondoltam, miután megtudtam, hogy Magyarországon ritkaság ez a domborzati forma. Pécset török időkből származó emlékek is tarkítják, amelyek közül a város főterén álló hatalmas dzsámi adja a kezdőhangot. A város feletti, mindig királykék égbolt miatt sokkal inkább érzem magam délen, mint Európa keleti részén.

Már az első napokban feltűnik a várost gazdagító különleges, hangulatos kávézók és éttermek sokasága. Egy francia turista számára ezek egytől-egyig valószínűtlen helyek. Majdnem minden este elkalandozom az Afiumtól a sziklába vésett, százéves Papucs nevű kocsmáig, ahol a fehérbort merőkanállal szolgálják fel. Sokszor útba ejtem a piperkőc Dante Cafét is. A kétszintes Dante több száz törzsvendégének cigarettafüstje minden este beteríti az öt méter belmagasságú, hatalmas polgári lakást idéző helyszint. A Dantét egyetlen ajtó választja el a Csontváry Múzeumtól, ahol a magyar expresszionizmus legértékesebb festményei láthatók. Még biztonsági őr sem kell ahhoz, hogy az embereket lebeszélje a két világ közötti átjárás kísérletéről, mert a magyar tudja, hogyan kell viselkedni. Ezt később is sokszor megtapasztalom.

A sok különleges kocsma közül az egyik hamar a törzshelyemmé válik: a Kino Café. Félúton a városközpont és a Szántó Kollégium között. Ahogy a neve is utal rá, a Kino egy mozi előterében található. Régimódi mozi, egy terem, napi három vetítéssel. A filmcímeket súlyos, öntöttvas betűk hirdetik a Bauhaus stílusú épület tetején.

A Kino tükörkép, retró a retróban, 50-es évekbeli amerikai hangulatú kávézó a 2000-es évek Magyarországán, amely számomra valamiért a 70-es éveket idézi. A csempétől kezdve a bútorokon át a falakig minden piros és fekete. A márványpult sarkán egy békebeli popcorngép áll, amely egész délután teljes fordulatszámon fut, és sózott pattogatott kukoricát gyárt. Az utolsó vetítés után a mozi leveszi sminkjét, a büféje kocsmává alakul, kora esti találkozók és beszélgetések helyszínévé válik, kicsit később pedig idő- és térbeli korlátok nélküli partiké.

A Kino igazi ikonja a pincér: Zoltán, egy százkilencvenöt centi magas, harmincas éveiben járó jóképű srác, tökéletesen fazonírozott pajesszal, természetes eleganciával, westerningekkel, marhabőr lépőkkel, basszbariton hanggal. Zoltán nem igazán beszél angolul, de hamar összebarátkozunk, és általában rövid időn belül az idelátogató külföldiek barátjává válik. A Kino-ban órákon át hallgatjuk az általa játszott hihetetlen zenéket, miközben cappuccinókat szolgál fel. Még senki sem találta ki a Shazamot, ezért mindig arra kérem, hogy írja fel egy papírra, milyen előadók szólnak a hangszóróban. Hamar ő lesz a dílerem, CD-ket másol azokról az albumokról, amelyek a pécsi tartózkodásom filmzenéjét képezik. 

Érezni lehet ebben az emberben Dr. Jekyll és Mr. Hyde jelenlétét. Éjszaka elemében van. Mint egy dízelmotor, kicsit nehezen startol, de ha beindul, megállíthatatlan. Napközben szenved. Az ember elgondolkodik azon, hogy a pultba vésett, Drakula tiszteletére emelt sírfelirat véletlen díszítőelem-e, vagy a Kino tulajdonosai szándékosan igazították-e sztárpincérük karakteréhez.

Ahogy az utolsó vetítés véget ér, Zoltán két fokozattal feljebb tekeri a hangerőt, és az est főszereplőjévé válik. Egyetlen szavát sem értem, de jól érzem magam. A bár hajnal egykor, hétvégén háromkor zár, de Zoli szeret túlórázni. Amikor eljön a zárás ideje, a kijárat felé tereli az embereket, de egy kacsintással és egy kedves mondattal néhány kivételezett fülébe azért megsúgja, hogy maradjanak még egy kicsit. Sokszor azoknak is, akiket nem ismer, de szimpatikusnak tartja őket. Miután lehúzta a redőnyt, kezdődik a One man show. Szinte minden este zártkörű afterparty van a Kino Café-ban. Zoltán nem engedi, hogy fizessünk a sörért, a napközben megkeresett borravalójából hívja meg a barátait. Tovább emeli a hangerőt, a hangja betölti a teret. Zoli a Kino régimódi hifijén DJ-vé lényegül át. Minden dal minden másodpercét ismeri, utánozza a gitár- és billentyűszólókat, a sörcsap pedig a mikrofonjává válik. A buliknak nincsenek határai, Zoltán fáradtsága vagy részegségének állapota dönti el, mikor kell bezárni.

Egyre jobban kezdem érteni, miért olyan nehéz neki napközben.

Alkalmi látogatóból hűséges törzsvendéggé válok, a mozi előterében töltöm napjaimat és éjszakáimat, felfedezem Zoli Mr. Hyde-oldalát, őrzöm a pultot, amikor felmegy az emeletre kihányni az előző estét. Zoltán olyan hálátlan a délutáni vendégekkel, mint amennyire jó kedélyű az esti bulizósokkal.

A külföldi vendégkörével zajló kommunikációjának nyelve a zene. Meg a sok fuck: Fucking good, fucking rock’n’roll, fucking fuck. Egyszer mutat nekünk egy koncertplakátot, ami egy Kino-ban tartott bulit hirdet. Kiderül, hogy az ő zenekaráról van szó, Psycho Mutants from the Planet Billy. Ez lesz a banda első koncertje. Felírom az időpontot. Két héttel később egy olyan felszabadult zenésszel és őrült zenekarral találkozom, amelynek zűrzavaros, de lenyűgöző energiája van. Az egyórás koncert alatt Zoli egyszer sem néz a közönségre, ehelyett gitárral a nyakában a dobosát bámulja. Mint egy karmester. Keveset használja a hangját, ami kár, mert az önmagában egy hangszer – és milyen hangszer. Az orgánuma, ez a síron túli hang – amelyet már akkor örökre megjegyeztem, amikor először megszólalt a pult mögül – rock-rekviemként csendül fel azokban a pillanatokban, amikor a mikrofonhoz közelít. A háttérben füst és kelet-európai ízű pszichedelia.

(2003. november 30.)

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.