A zöld címfüzetemet, amit persze nem használok már, hiába is kerestem. Valamelyik mappás dobozban bújik, őrizve húsz korábbi évem valahány kontaktját – ennyi esztendőt minden bizonnyal együtt töltöttünk. Benne címek, melyek nincsenek már. Emberek, akiket elvesztettem, akik elmentek, kikapcsoltak engem az életükből, én kapcsoltam ki őket, meghaltak, a gyerek firkálása, dögölj meg, rendőr. Ilia Mihály régi/új telefonszáma.

Mármost ez a címfüzetkeresés Győr miatt történt, ami a vizek városa, amint azt tudjuk, illetve most egy tornász akarja visszavenni egy szívdzsúdóstól, ami jó kis közéleti bulinak ígérkezik – ajvé. Jó, ezzel a kérdéssel többet nem is időzöm, mert EP határozott figyelmeztetése jut az eszembe, amikor nyafogtam valami könyvheti restancia miatt, megveregette a vállam, hülye vagy te, Ernő, a dedikálás nem munka. Olyik igen, olyik nem, pl. az övé, bár jelentékeny mennyiség volt mindig, hosszú, kitartó, elfogyni nem akaró, végül igazán végtelennek tetsző, együttérző és aggódó emberi sorok – kardozós, baszós változat, biztosan munka is volt. Dés Laci feje a vállán. Hát persze. De ő ezt örömmel és kedvvel csinálta, beszélgetett és kérdezett, odahajlása a másikhoz a civilség öntudatos és barátságos kifejeződése, és mert mindig igazi napfiúként pucolta az élet krumpliját, annak is az eszesebb fajtájaként, jól érezte magát az efféle helyzetekben. Jön egy bolond, egy elveszett monológlény, egy tüchtig Sárbogárdi Jolán, istenem. Kinek dedikáljam? Nekem. Jó, neked dedikálom. Lubickolt az ilyen betűmosodai alkalmakban.

Drága olvasó. Igen, ez mind rólad szól. És hogy Győr az apropó. Volt egy olvasóm, egy, ezt miatta írom, miatta mondom, és ő volt Miksi Attila, akivel Szegeden biztosan találkoztunk a rendszerváltás idején. Ez onnan jutott az eszembe, hogy a mostani 2023-as könyvhét egyik rendezvényén Győrben jártam, a legélhetőbb magyar városban, ahol egy dzsúdós és egy tornász, de ezt már mondtam. Akkor, huszoniksz éve is dedikáltam itt. Már fogalmam sincsen, milyen alkalom volt, melyik könyvem jelent meg. Már nem is emlékszem, hol volt a könyvesbolt, egy hirtelenjében kifényesített sarkon talán, egy nagyobb utcába vágott egy kisebb, és ott. Fagyipult fordult az utcára, emberek nyaltak. Mintha régi olajos padló lett volna, de ez már az emlékezés nyilvánvaló túlzása. Közel a víz, a zöldnek emlékezett híd. Az eladónők kedvesek, mint mindig, virágos, könnyűesésű térdigruha. Patikában alázatos leszel. Templomban azt kéred, hagyjanak békén, én legalábbis. Könyvesboltban eszembe jut, hogy hiába, de a sarokban ott pislog egy kicsi, szőrös, ijedt Talán is. És hogy egyedül vagyok. Maradok. Semmi baj, én ezt nem azért mondom, merthogy ez rossz lenne, akkoriban is csodálkoztam rajta, miért nem kedvetlenít annyira el, mert tényleg nem volt probléma, és ma sem az, amikor nincsen olvasó.

Bocsánatot kérek, de aki írásművészetre adta a szívét és a hajszálainak színét, aki kiteszi a derekát egy hosszútávú munka fölbecsülhetetlen mennyiségű epikai és lélektani viszontagságainak, az jól tudja, hogy az írásnál kerekebb illúzió csak egy van, és az pedig az olvasó. Te, kedvesem. Ma már egy ünnepi Vörösmarty téren kapok rendes fölhozatalt, régi könyvek, új könyvek, satöbbi könyvek, de az is mostanában fordult elő, hogy csak ültem egy órán át egy kicsiny, főváros-belvárosi könyvesboltban, és az egy tavaszdélutáni óra alatt senki, egyetlen kétlábú dedikálási igény se nyitott ránk, és tkp. az nekem ugyancsak jó volt. Pusztában nincs ok a migrénre, drágám. Illetve nem volt rossz. Semmi baj, Évike, finom a pogácsa. Van egy könyv, vagy több, megjelent, kiadták, elmentek a világba, olvassa őket a nép vagy nem, örömöt okoznak vagy bosszúságot, szépnek látják, szomorúnak, csúfnak és ízléstelennek, nem érti a végét, nincs is igazi vége, mondja sóhajtva, ez nem lezárás, ilyenek. Olvasó. Bocsáss meg, de nem vágyom utánad, nem kérek tőled semmit, sem megértést, sem szeretetet, tudom, hogy nem oldod meg az életemet, ahogy el se ronthatod, és hidd el, én se fogom a te életedet megoldani, sőt, ha belegondolsz, csak nyűg leszek, de ha vagy, én attól őszintén meghatódom, és félni kezdek. Nem tőled félek, hanem valahogy kettőnkért, ami nem tudom, mit jelent. Vagy hogy micsoda. De, azt hiszem, a legfontosabb lenne mégis ebben a mondatűzési iparágazatban.

Elmentem Győrbe, megkérdeztem, hogy halt meg Gülch Csaba költő, újságíró, szerkesztő, szépen megmondták. Az utolsó, tényleg a legutolsó napi szerkesztő volt ő, aki vidéki napilapban még irodalmi mellékletet közölt – a Kisalföldben. Versek, költemények szombatra, vasárnap délelőttre, mindjárt kész a párizsi szelet. Miért olvasol, mit. Ubisali.

Elmentem Győrbe, tíz jó embernek elbeszéltük a nagyon okos és érzékeny Nórával a mifántermő novellát, és passzé, jött a kis rétesbolt. Nekem minden irodalomból van, lett. És akkor, mert mikor máskor, eszembe jutott Miksi Attila (52†), aki egyedüliként jött oda hozzám huszoniksz éve abban a kiskönyvesboltban, és beszélgettünk, rám szánt húsz együttérző percet, mert igazi olvasó volt, éreztette, hogy rokon, mert az is volt a színházi emberfő, és beleírta a nevét, a címét a kis zöld, műbőr fedelű füzetembe. Ne vesszen el. Az meg most hol van, hát hol is. Ott, mondanám, ahol ennek az egésznek, hogy olvasók meg írók lehetünk, az értelme van. Értelem, cél, egyebek. Mindenütt lenni, a seholban élni, városból városba tekeregni. Tornász, dzsúdós, ubisali.