Szilánk úgy fogadta a gólyákat az Ifjúság úti épület végtelennek tűnő folyosóján, mint egy bölcs öreg mágus, aki kissé terhes, de mégis kegyes feladatának érzi, hogy beavassa őket leendő alma materük titkaiba.

Szilánk kereken két évvel volt idősebb az új jövevényeknél. Az új jövevények ugyan többségükben sörösüveget szorongattak a kezükben, de tényleg úgy pislogtak rá, mint egy orákulumra, minden titkok tudójára, akitől valamiképp egész jövendő sorsuk függ.

Koncz belépett az intenzív osztály első bugyrába, egyelőre az előszobák előszobájába. A maszkot felhúzta az orra alá. Körülnézett, és Szilánkot látta meg, szintén félig eresztett maszk mögött. Úgy állt, mint egy aggastyán, deres, hosszú szálú szemöldöke ugrott elő a szemüvege mögül.

Anyám, mondta egy apró vállrándítás kíséretében, ami sok mindent jelenthetett. De leginkább azt, hogy ez van, mit tehetünk.

Nekem is anyám, felelte Koncz. Meg akart fúlni, tette hozzá, ami lényegesen bővebb információ volt, mint amit Szilánktól kapott, de úgy érezte, ezzel tovább lehetne lendíteni a beszélgetés kerekét.

Szilánk viszont nem mondott mást, csak bólintott párat. Talán minden egyebet felesleges szócséplésnek vélt, mint aki itt kint, az első bugyorban még csak száraz leírást sem képes adni arról, ami odabent történik az anyákkal.

Koncznak hirtelen az villant az agyába, milyen érdekes: az ember kórházban látja először az anyját, a szülőszobán, és a legtöbb esetben utoljára is, valamilyen más osztályon.

Halk zörgéssel kinyílt az elektromos ajtó. Az eggyel beljebb lévő helyiségben nejlonkötényt és cipővédőt kellett húzniuk. Rájuk szólt egy teletetovált karú nővér, hogy rendesen viseljék a maszkot.

Álltak egymással szemben, és hallgatták, hogy a következő ajtó mögül mindenféle zümmögés és pittyegés szűrődik ki.

Na szépen vagyunk, mondta Koncz, voltaképp teljesen értelmetlenül.

Szilánk valószínűleg nem értette, mert csak egy bizonytalan kézmozdulatot tett, és elfordult az ajtó felé, mintha így akarná szuggerálni, hogy nyissák ki végre.

Még hosszú percekig vártak ebben a zizegő, türelmetlen csöndben.

Szilánk annak idején úgy vitte a gólyákat teremről teremre – amelyek egy valamikor az 1920-as években emelt iskolaépület szinte teljesen egyforma helyiségei voltak –, mintha egy varázskastély szobáit tárná fel előttük, és egyelőre teljesen ismeretlen tanárok nevét sorolta hozzá, akik alaposan meg fogják nehezíteni az életüket. Ő már tudta, miről beszél. Koncz és a többiek fennkölt rettegéssel figyeltek, bár pár hete még épp azért izgultak, hogy sikerüljön a bejutás, és itt sétálhassanak ezzel a nagy tudású harmadévessel.

A második ajtó szinte hangtalanul nyílt ki.

Magas, kékbe öltözött nő lépett ki rajta, és végigmérte őket.

Előbb Koncz nevét mondta. A második ágy, tette hozzá.

Aztán Szilánk nevét. A harmadik ágy, adta ki az utasítást.

Majd végül, minden korábbinál szigorúbban, öt perc.

A zöld függönnyel elválasztott ágyak végső bugyra elnyelte Konczot és Szilánkot egyaránt. Ott álltak a párnába süppedt arc előtt, amit a legrégebben ismertek. Olyasmiket mondtak, hogy majd minden jó lesz. Pár nap az egész.

Szilánk annak idején nem volt túl tapintatos, amikor a félénk gólyák, főleg a lányok, akik nem szorongattak sörösüveget, arról érdeklődtek, nagy-e a szigor, sokakat ki szoktak-e vágni a vizsgákról. Szilánk röviden felkacagott, majd rögtön elkomorult, és csak annyit közölt tömören, tudni kell. Olvasni, olvasni, olvasni. Az nagyban segít, és megint elhúzta a száját, mint aki ezzel mindent elárul.

Tudni, emlékezett vissza erre a szóra Koncz a következő látogatási nap délutánján. Szinte hallotta, ahogy Szilánk megnyomja a té betűt.

Sikerült leparkolnia közvetlenül a klinika Ifjúság úti bejárata mellett. Már kiszállt volna, amikor a visszapillantó tükörben meglátta Szilánkot és a feleségét, amint két nagy táskával igyekeznek a kapu felé. Úgy döntött, vár egy kicsit.

Hermes Trismegistos, jutott eszébe egy név valahai tanulmányaiból, de nem tudta volna megmondani, ki volt. Mondjuk, akár egy betegség neve is lehetne. A kórságoknak sokszor nagyon szép elnevezésük van, ez már igaz.

Amikor úgy tíz nappal később Koncz és Szilánk a Búza téri, szombat délelőtti biopiacon összefutott, széles mosollyal, szinte ölelésre tárt karral üdvözölték egymást.

Anyukád?, kérdezték egyszerre, és mivel felnevettek, tudható volt, hogy a helyzet már nem aggasztó. Szilánk egyenesen arról számolt be, hogy anyja már otthon van. Koncz mamája pedig a rehabilitációs osztályra került, de lassacskán kezdi összeszedni magát.

Pont úgy, ahogy ők, a fiúk megjósolták. Pár nap az egész, minden jó lesz.

Koncz majdnem megkérdezte, ki a fene az a Hermes Trismegistos, de nem akarta kínos helyzetbe hozni Szilánkot, mégiscsak ő a felsőbb éves. Inkább belekukkantott a kosarába.

Eper?

Ja, bólintott Szilánk. Elég drága még, de nagyon szereti. Negyed kiló. Úgysem eszik sokat.