– A virágmintás sárga ruha.

– Az a kedvenced?

– Igen, az a kedvencem – válaszolja a kislány a méretes lábbelit viselő férfinak, aki mellett egy piros padon ül a parkban.

Nem sokkal ezelőtt esett le a hintáról, a talaj felhorzsolta csupasz lábát. A közeli öntöttvas szökőkút csapja el van törve, a belőle folyó víz zavaros, de azért a kislány a vízsugár alá tartotta a kezét, majd meglögybölte a karcolásokat, minden bizonnyal nem először csinálta. Nem sírt. A férfi elnyomta cigarettáját egy hordozható fém hamutartóban, amit aztán visszatett a zsebébe. Sötét zakót és méretes lábbelit visel, és van nála egy zöld műanyag szatyor.

– Melyik a kedvenc ruhád?

A kislány beletörölte kezét a nadrágjába, majd leült a férfi mellé a padra és válaszolt.

 

A pad az árnyékban áll; a nap felmelegíti a műanyag és fémszerkezeteket. A park éppolyan, mint akármelyik másik városrészben: padok, hinták, köteles mászókák, fejlesztő fajátékok, a földön színes esésvédő gumiburkolat.

– Óriási a cipőd – mondja aztán a kislány.

A férfi erre elmosolyodott, és jobb lábfejével megdörzsölte bal lábát. Lábai valóban nagy cipőkben végződtek: a kislányt a múlt héten látott bohócéra emlékeztették. Az anyjuk úgy döntött, hogy a szabadnapot közösen töltik – ő, az anyja és a húga –, és erre a cirkusz jó ötletnek tűnt. De a húga megijedt a bohóctól, és ezzel véget is ért a közös délután. Az anyjuk visszakapcsolta a telefonját, és a délután további részében a gyerekek magukra maradtak. Leszaladtak a parkba. A húga szeretett hintázni.

 

A park sohasem csendes, még augusztusban sem, amikor a város többi része kiürül: ez a kis zöld négyzet beékelődött a párhuzamosan és merőlegesen futó utcák közé, melyeken alacsony építésű, barna önkormányzati bérlakások húzódnak. Mintha ezek a házak mindig is itt álltak volna. Falaik repedezettek, homlokzatukon hatalmas beázásnyomok terpeszkednek. Az elmúlt hetekben reggelre a foltok újabb és újabb színes festékállatokká változnak. Van itt óriási katica, egymást keresztező cápák és delfinek, egy kékes-lilás bagoly; hatalmas hangyák, melyek akkor tűnnek elő, ha nyugatról hozzánézzük a szomszédos házak vonalát; cilinderes rókák, színes napszemüveges macskák – az egyik lencse piros, a másik kék –, halcsontvázak és rengeteg pillangó, egyre feljebb egyre több, végig a park déli bejáratára néző homlokzaton. Az állatok csak a belső városrészben bukkantak fel, a külsőben a házak ugyanolyan barnák, álmosak, egyformák. Ilyen ez a városrész: kettős természetű emeletes házak hálózata, ahol a park hangjai és végig az utcában a házakból visszhangzó zene rekedt kiáltássá, robajjá változik. Estefelé motorok lepik el a parkot, reggelre pedig újabb feliratok és firkák jelennek meg a padokon. És ez így megy nap mint nap: újabb firkák, újabb állatok.

 

– Tudtad, hogy itt régen nem voltak hinták? – teszi le maga mellé a műanyag szatyrot a férfi. Törékeny kezei vannak, a kislány észreveszi, hogy középső ujján van egy sárga folt, épp, mint az anyjának, aztán sikerül bekukucskálnia a szatyorba: dobozokat lát, gyógyszeres dobozokat, mint odahaza a mosdókagyló alatti kisszekrényben. Különös nevük van ezeknek a gyógyszereknek, mindegyik mássalhangzóval végződik, és a dobozok fehérek, csak egy-egy színes csík tarkítja őket.

– Anyu mesélte. Azt mondta, hogy amikor ő kicsi volt, itt csak kövek voltak, meg néhány virág.

A háza, amiben ő, az anyja és a húga él, a nagymamája háza. Ez az épület áll legközelebb a parkhoz.

– Igen, néha focipályának használtuk, vagy kézilabdáztunk, máskor meg biciklizni tanultunk itt. Te tudsz biciklizni?

– Megpróbáltam Nináéval, de elestem. Mindig elesek – a kislány lába tele van zúzódásokkal és karcolásokkal, főleg a térdén és a vádliján.

– Én is folyton elesek. Mindenki elesik.

Egy pár bukkan elő az északi sövények közül, és megindul a zöld és fukszia színű térkőből kirakott ösvényen, nevetgélnek. Útjuk keresztezi egy overállos, lófarkas nőét, aki kutyát sétáltat, és csak akkor áll meg, amikor a kutya megszagol valamit vagy pisil, a nő közben telefonon kiabál valakivel, azt kéri, hagyja már őt békén. A többi kislány most ért fel a mászóka tetejére, a csúszdán épp nem játszik senki. Egy asszony fel-alá sétál, hogy elringassa síró gyermekét; kék ruhát visel, haját gumival fogta össze. A park olyan, akár egy fényes hasadék.

 

– Az én anyám is így öltözködött – mutat rá a férfi az asszonyra.

– És most?

– Most?

– Igen, most hogy öltözködik az anyukád?

A férfi újabb cigarettára gyújt. Nagyot szív rajta, majd karikákban fújja ki a füstöt. Végül csak annyit mond:

– A boldogtalanok szeretik ezt a színt.

– A színek megmutatják, ha valaki boldogtalan? – kérdezi a kislány.

– Jó is lenne, ha ilyen egyszerű lenne – hallatszik a mormolás.

– Hogy kell köröket csinálni a füstből?

– Erre is az anyám tanított.

– Az én anyámnak ez nem megy.

A kislány magában azt gondolja, hogy ha akarná, az ő anyjának is menne.

– Az anyádnak melyik a kedvenc ruhája?

– Talán a cseresznyemintás. Leér egészen a lábáig.

– Szép nő az anyád?

A kislány tiszta szívből felnevet és bólint, majd hozzáteszi:

– Anyu gyönyörű!

– Az én anyám is az volt. Minden anya az.

– Akkor is, ha kéket viselnek?

– Különösen akkor – és eloltja a cigarettáját, noha alig szívott belőle, az elhamvadt végét a dobozkába pöcköli. Aztán felkel, kinyújtóztatja karjait, vesz egy mély levegőt. Kezével elhessent valamit, talán egy legyet vagy szúnyogot, majd a kislány felé fordul és elköszön tőle. A kislány arra gondol, hogy most már nem is tűnik olyan óriásinak a férfi cipője, és odasiet a többiekhez a mászókához. A padon egy újabb firka és a zöld szatyor gyógyszer.

Sokcsevits Judit Ráhel fordítása

 

(Bélyegkép: Jblasa)