Tárcaíró sosem pihen, ha lustálkodik se. Rabszolga sétapálcával. Történt pedig, hogy nem volt elég a jóból. Én azokat az érzéketlen, öntelt, korlátolt, mélybuta emberi főket, akik az írásművészetet nem tekintik fizikai tevékenységnek, nota bene: a legveszélyesebb, a dunapentelei forgószelet is megszelídítő munkák egyikének, azokat leültetném egy nagyregény mellé, és azt mondanám, csak öt-tíz év, utána nézzük meg a derekadat, a szemedet, a vádlidat, a gerincedet, a májadat, a lépedet, a hallásodat, a lelkiállapotodat, a csigolyáid diótörő ropogását és hallelúja. Aki kibírja, fasza gyerek. Aki kibírja, más, nagyobb galádságra is képes. Ismertetném továbbá, hogyan nézett ki a nyúl, nyuszi, nyuszika, tapsi, kinek hogy tetszik, ül a kocsiban, sofőrsapka a két füle fölött, szállítja a tojást, mert a lapocskán Húsvét van, feltámadás. A feltámadásra mindenki kap tojást. Főtt, festett, tyúk. Most száz forint darabja, saccperkábé, de nem a mélyalmos. Csak az történt, hogy azt a mélyen felelőtlen és ostoba ígéretet tettem, ha kész a regény, mely mellett tíz évig szivaroztam a semmit és a hiábavalóságot, festetünk. Úgy lett. És az egy rokkanás lett, mármint a regény. És akkor a marha, én, azt mondja, jó, de legyen tisztaság varieté, kerüljön dobozba az élet. Az összes könyv. Mennyi doboz, tárgy, feleslegesség, te jó ég. Minden megmozdul. Minden. Rokkanásra rokkanás a válasz, nyilvánvaló.

A tárcaíró azért nem pihen soha, mert mindig várja a csodát, ami neki kicsi, szőrös, büdös, jelentéktelen, sokba kerül így is, és mondjuk, egy nyúl. Nyuszika. A medve is kitörölte vele a fenekét, de azért. Hát, kérem szépen, Csepelről érkezett otthonomba a csoda, évekkel ezelőtt, és a csodának az is az ismérve, hogy nem föltétlenül ismerszik meg nyomban, ehhez a csepeli csodához is az idő speciális, megismételhetetlen alkalma kellett, felejtés és elveszés, no, meg a festés. Előtte meg a regény. Szóval sok minden kellett hozzá, na.

A csepeli képeslapon nyuszi volt, és a festésre keveredett elő. Honnan, ezt ő tudja.

Hol bujkáltál eddig, nyuszika?

Közöd?!

Miért mondaná meg, nem az a lényeg, de különben elárulom, a csoda mindig ahhoz jön el, stop. A csoda nem jön el. Csak megjelenik. A csoda ott van abban, akinek éppenséggel megmutatja magát, jönnie nem kell, csak kibomlania. Ennyi az okosság mára.

Tehát régen, úgy hat éve volt nekem Csepelről Anikó, aki takarított sokáig utánam, és aztán hogy már nem, akkor sem maradt ki az életemből, mert az idős, konzervatív, elavult, neandervölgyi embereknek ott maradt a facse, a kommunikációs kőkorszak pattintós eszköze: yes, yes, a Facebook, hogy tudják, kivel mi van, elvált, szomorú, tragédia, újabb alkonyati fotó, szerelmem főzte ezt a kőbejglit, ötéves kisunokám rekesz sört ivott meg az ovibajnokságon, vagy Görögország. Anikóék nagyon szeretnek Görögországba járni Istvánnal, aki festett nálam vagy nyolc éve, brazilos lett a konyha, sárga-zöld, Zico. Hát az ő nagyfiuk festett most nálam, hajrá Atletico M. Ebben megegyeztünk, végül is.

Aztán érkezett Anikó és István, az apa is, és csináltuk ötven négyzetméteren azt, amit Augiász istállójával a félisten tag, de persze minden porcika, minden csont, testi fityula üvölt a fájdalomtól, nem, nem akarom részletezni, nem akarok panaszkodni, nem akarok azzal hencegni, hogy kemény legény vagyok, legyen csak annyi, hogy egyszer csak elém került a nyúl.

Olyan, mint Tapsi. Van sálja. Olyan is, mint Roger. Nagyon régi sofőr csávó, a mai hatvanasok gyerekkorának egyik közkedvelt figurája a Kisvakond, Vuk, Hufnágel István meg a rettenetes Hápi mellett. Egy képeslap csupán. Föladták valamikor. Volt gondolás. És bizony Csepelről, ahol egyszer király született, és hunyt ki a csillaga egy elnyújtott, kakaskukorékolásba fulladó, újévi hülyéskedés után. Onnan jött, Csepelről, de akkor ezt még nem tudtam, csak két rettenetes könyvesdoboz-cipelés közben a kezembe akadt, nézegettem. Nézni a nyulat. Donnie Darko. Nem, dehogyis. Kedves, aranyos, jaj, de fáj a hátam, a könnyeimet le nem tudom törölni, bazmeg. Miért nem volt jó nekem a régi, piszkos, otthonos, a meghitt, kedves, aranyos régi lak?! Miért akarok én műtőfehérbe öltözni, miért akarom én a porszemet is idomítani?

Kész hárommillió karakter, dőljek hátra, stangli, budget kaviár, doboz alkoholmentes kőbányai ipa. A nyuszi nem válaszolt, csak száguldott, brrr, brrr, vitte a kurva nagy tojást a régi, 1920-as Ford cupéval valahová, éppenséggel nekem. Mosolygott. Megfordítottam. És a nagy eszemmel kisilabizáltam végre, ki küldte,

István és Anikó hat év után jártak a lakásban, ahol munka fogadta őket, meg előbukkant ez a képeslap, előjött a több ezer könyv, a több ezer cetli, füzet, feljegyzés, vázlat, képeslap közül. Pont ő!

De könyörgöm, egy csontateista, merészen antimetafizikus, legfeljebb a kutyák földöntúli megérzéseit tapasztaló, de abban sem hívő gazembertől, mint amilyen magam lennék, mit akar egy ilyen képeslap?! Most előkerülni. Most. Nézem, mi van a tojásban.

Ja, ő maga. A tojás. Ja, hogy az igazi csoda föltörhetetlen, és mindig csak viszik, viszik. Bocsánat, ezt túlokoskodtam, de hát a megrendülés, ami mindig elfog, ha úgy érzem, nem hiába élünk, még ha mégis.

És Anikó még nem tudja. El fogjuk énekelni neki, pedig nem volt a Király híve, meg is mondta neki a szemébe a csepeli, Zámbó-szoliban, elénekeljük a nyúllal az Egyszer megjavulok én című töredelmes vallomást. Nagyregény, festés, dobozolás, kicsiny, ám annál aljasabb svédszekrény rossz összeszerelése – társ csöndes, Hirosima-típusú idegösszeomlása – után ennyi jár. A csoda megtörtént, danke, danke, köszönöm szépen, neked, Csepel.