Volt itt egy nagy csata, biztos tudjátok, de én ebbe most, háború, vér, árulás, nem mennék bele. Maradnék a könyveknél, Gutenberg Ernő. Még mindig. Úgy alakult, és éppen ezt szeretném nektek elmesélni, akik még olvastok, papírt lapozgattok, akiket még érdekel az írott betű okozta gyufaláng-érzés, ami éppúgy lehet gyötrelmes, mint fölemelő, satöbbi, hogy Hastingsben, ahol az Atlanti-óceán mossa a többemeletessé váló angol partokat, bennem két magyar illetőségű ember találkozott. Amikor Hastingsre gondolok, rájuk is gondolok. Leginkább rájuk. Az egyikük él és virul, a másik elhunyt. Géza januárban halt meg. Még tavaly, a halála előtt, amikor megírtam neki, hogy Hastingsbe vezet az utam, picinykét visszaírt, hogy van neki egy GeoGuessr nevű játéka, ami éppen azt a városkát dobta ki neki, amelyről beszélek. Két szolnoknyi emberfő, az úgynevezett tenger, birkalegelők, ötszáz éves fogadók és szász apartmanok, kedvességet sugalló lankák, állandósított sós szél, fekete barakkokból tákolt, kátrányos hajómúzeum. Géza januárban meghalt. Nem tudom, a jótékony uralkodása alatt, hogy így mondjam, hány könyvet adott ki a kiadója, de nagyon-nagyon sokat, lehet vagy ötszáz. Ezer. Mindegy is. Mondtam egy számot, kettőt. Ezek a könyvek számtalan díjat és elismerést bezsebeltek, olvasókat szólítottak meg, könnyet csaltak ki, dühítettek, iriggyé vagy meglepetté tettek, szabadjára engedték a katarzis vadállatát, és persze a mai magyar irodalom sok neves szerzőjét jelentik, akik éppen olyan dolgokról írnak, mint Ali Smith vagy Bolaño. Nézni, értelmezni ennyi könyvet, valami hatalmas rutinra tenni szert, és rutin mellett, ami olyan könnyen elvégzi a legyintést, ezt is láttam már, ilyet is olvastam, ne ragadtasd el magadat, ne várj túl sokat, ne remélj nagy durranást, mindig, figyelem, mindig ott tartani a kíváncsiság pincsijét, hátha. Tudod, a szép, a jó, a gonosz folyvást megújul. Új ruhatár, másik divat. Mi lesz a könyvvel, jajaj, a szomszéd sarkon, a fűszeresnél is hallatszik a sírás-rívás.

Ernő, mondta egyszer Géza, és megpaskolt a hosszú, szép kezével. Arisztokratikus cucc marad, kiváltság. Egyediség, desszert.

Egyelőre nem úgy tűnik, de majd látjuk.

Megmutatom nektek, mit írt Zsani. Honnan? Hát onnan, Hastingsből. Most költözött át egy másik bérflatbe, és őt dehogyis Zsaninak hívják, viszont most már mégis annak hívják, lett egy Zsani a világban, akinél tavaly a másik, régi lakásban vendégeskedtünk, és az ablakból láttuk a tengert.

Aki szereti a tengert, és aki nem.

Ezt írta Zsani.

Az alagsorban lakó néni azt mesélte, hogy a 9-es lakásban tavaly még egy brit drogdíler lakott. A rendőrség jött is az egyik éjjel, de egy emelettel feljebb kötöttek ki, és a mienk ajtaját törték rá a román srácra, aki előttünk itt lakott, elvitték bilincsben. Brexit ez is, nem? De állítólag kapott kártérítést. Nekünk meg új ajtónk van biztonsági zárral. Az első emeleti kutyás nő meg azt mondta, vigyázzunk az alagsori nénivel, mert lopkodja a csomagokat. Azt mesélte, a néni múltkor egy mozgássérült kisfiú tolószékéről lopta le az ülést, hogy megtanítsa nekik, nem hagyunk az előtérben semmit. Holnap jön a vizes, lesz mosógépünk, ránk fér.

Szuper, nem?

Életkép, tárca, a mibenélünknapmintnap sűrítménye, epikai pempője maga. Aki író, ilyenből él. Ilyen esetekből, viselkedésekből lesznek a történetek, amelyek könyvekbe követelik magukat, és amelyektől jobb lesz a világ. Ez szerintem kétségtelen. Az ember javíthatatlan, legalábbis annak tűnik, de a jó könyv, mint fűszál a réten, mindig javít hangyasóhajtásnyit a világon.

Gézának – aki 665 könyvet adott ki, és minden emberi témát, szituációt, lehetőséget és képtelenséget elolvasott, és mindent tudott, amit könyv, regény, vers, novella által tudni lehetett, nyilván, ami azt jelenti egyébként, hogy zéró, egy fenéket tud az ember ezer könyvtől, egy könyvtártól, a világ összes mondatától, satöbbi – így lett társa nálam Zsani.

Mert Zsani még nem írt könyvet. Viszont akar, itt van velünk, fiatal, nap mint nap látja a tengert, teázgat a gyarmati fölhozatalból, hol jobban érzi magát, hol rosszabbul, angol lakások előtt sétál, melyek teli vannak regényekkel, Emily Dickinson, Brontë, Melville, Paul Auster, most már más szemmel nézi az alagsori nénit, nem tudom, és nagyon készül rá, hogy végre megírja.

Különben megírta.

Egy regény, meg a mind.

Itt ülök az összes és az egy között, nekem ez Hastings. Az a csata reggel kilenckor kezdődött, és délután még kardoztak. Fattyú Vilmos győzött. A rivális tetemét a tengerbe dobta. Nem adta oda az anyukájának. Az alagsori néni kinéz az ablakon. Jött a postás, látja a lábát, megismeri. Leejtett valamit. Aha, hozott egy könyves csomagot.

Hú, egy regény!

A szomszéd néni föláll, a botra támaszkodva nekiindul.