Az utóbbi évek egyik legnagyobb bestsellerét reménykedve kezdtem el olvasni, a címe tetszett, és amit előzetesen hallottam felőle, attól lehetett volna, ha nem is épp remekmű, de legalább érdekfeszítő munka. Persze, mint ilyenkor általában, csalódnom kellett. Nem elviselhetetlenül pocsék, inkább csak olyan semmilyen, főleg a híréhez képest. Az kevésbé bosszantott, hogy a kultúrafogyasztás, az érzelmi játszmák, a szexuális manipuláció, valamint az amerikai társasági rítusok ábrázolása sablonok használatán alapul és gyakorlatilag minden tanulság az olvasó szájába van rágva a könyvben – a lektűr többnyire ilyen. Az hangolt le inkább, hogy a könyv minden merésznek szánt gesztusa ellenére kisszerű és korlátolt világfelfogás jellemzi, még legfőbb témáját, a szexuális vágyat – és azon belül az uralkodást és az alávetettséget – illetően is. Nagyszerűségnek hirdetett átlagosság, áthágásnak álcázott kispolgári mentalitás, hogy úgy mondjam.

A történet szerint Anastasia Steele (Ana), az irodalomszakos diák interjút készít a Christian Grey nevű, dúsgazdag üzletemberrel, és szerelmes lesz a lehengerlően jóképű, gáláns, ám a kezdetektől kissé excentrikusan viselkedő fiatalemberbe. Mint kiderül, Grey a BDSM (megkötözésen és fegyelmezésen alapuló szado-mazo) szex megszállottja. A két ember közötti feszültség és a konfliktusok oka az, hogy függőben marad: a férfi csupán szeretné megkaparintani magának a lányt mint szexuális játékszert, vagy valóban szerelmes belé, de kiüresedett, egoista és önimádó személyisége miatt képtelen viszonozni Ana érzelmeit. Minthogy a történetet Miss Steele mondja el egyes szám első személyben, az olvasó mindig értesül arról, hogy hol tart éppen a kapcsolat, és a lánynak éppen milyen félelmei, kételyei vannak Grey-t illetően. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a történetben kulcsszerepet játszó BDSM szex nem pusztán szexuális deviancia, hanem Christian – Mr. Irányításmániás, ahogy a könyv legalább százszor elmondja – eltorzult személyiségének és gazdasági hatalmának szimbolikus kiterjesztése is. A cselekmény középpontjában Ana „beavatása” áll, de az egésznek a hátterében ott rejlik egy általánosabb felismerés: a férfiuralom mint társadalmi jelenség, illetve a Mr. Grey erotikus kínzókamrájában lejátszódó rituális jelenetek egymás megfelelői. Azt, hogy E L James regénye bírálja-e a férfiuralmat, vagy ellenkezőleg, megtestesíti, sőt, isteníti, minden olvasónak magának kell eldöntenie. A regény e szempontból kényes határvonalon helyezkedik el, talán szándékosan is.

Ugyanakkor a könyv képe a BDSM szexualitásról, illetve a szexről mégiscsak konvencionális, ha lehet mondani: szinte kispolgári. Megismerkedhetünk az S/M szex néhány formájával, de tekintve, hogy a regény mekkora feneket kerít a dolognak, mindig azt vártam, hogy előbb-utóbb tényleg valami rendkívüli történik. Természetesen nem történik semmi ilyesmi, a regény a pasizás kudarcaival és örömeivel foglalkozó társadalmi limonádék műfaji határain belül marad, leszámítva azt, hogy a domináns hím itt tud csak igazán uralkodni. A könyv egyébként semmiféle sötét birodalom irányába nem nyit kaput. Érdekes látni, hogy ennek a hajmeresztőnek hirdetett könyvnek a középpontjában – az S/M klisék ellenére – gyakorlatilag a biztonságos szex áll. Nem történik benne semmi olyan, ami szexuális kockázat vagy kihívás lenne, leszámítva azt, hogy Ana főiskolás leányálmai és eszményei  – és persze azok morális előfeltevései – összeomlanak Mr. Grey világával szembesülve. Ez azonban nem azért van, mert Mr. Grey az S/M szex megszállottja, hanem azért, mert önimádó seggfej, valahol a Mr. Big (Szex és New York), Mr. Cleaver (Brigitte Jones naplója) és John Gray (9 és fél hét) közötti zónában.

Biztonság, biztonság, biztonság. Az aktus során Mr. Grey mindig óvszert visel, de miután Ana felíratta élete első fogamzásgátlóját, akkor sincs miért aggódni, mert Mr. Grey, mint az olvasó megtudja, rendszeresen vértesztet csináltat. Az S/M szexualitás is ebben a túlbiztosított kontextusban jelenik meg. A dramaturgiai feszültség centrumában a „Szerződés” áll (így, nagybetűvel), melyet Anának alá kellene írnia, és amely pontosan rögzíti a játékszabályokat, lényegében azt, hogy meddig lehet elmenni az S/M játékok során. Az anális szexet és az öklözést Ana jó előre lemondja, úgyhogy nem kell aggódnunk a művészbejáró épsége miatt. A Szerződés motívuma vélhetően – mint erre Szolláth Dávid felhívta figyelmemet – Leopold von Sacher-Masoch A bundás Vénusz című erotikus műve nyomán került be a történetbe. A Szerződés aláírása a Christian és Ana közötti vonakodás egyik mozgatója; a Szerződés, melyet a könyv teljes terjedelmében ismertet, azt tárja elénk nagy részletességgel, hogy Ana – magyarán szólva – mire is számíthat, illetve garantálja, hogy itt, kérem, nem fog történni semmi borzalmas, mondjuk, hogy a muri tetőpontján behoznak egy rottweilert vagy egy pónilovat.

Lehet, hogy a szerző őszintén hitte, hogy amit írt, az a perverz szexualitás vérlázító ábrázolása (ahogy a viktoriánus időkben nevezték ezt), vagy csak röhögött a markába, míg a billentyűket kopogtatta, szerintem teljesen mindegy. Az S/M szex csak látványos díszlet – ami a könyv alaphangját és dramaturgiai feszültségét valójában meghatározza, az a jó öreg násztánc a dúsgazdag, ámde szemét álompasi és a fellegekben kóválygó naiv fruska között, amit az olvasó, ha szereti az ilyesmit, ezernyi könyvből és filmsorozatból ismerhet már. Egyébként vélhetően ezért bestseller a könyv, nem a Fájdalom Vörös Szobájában (vagy hol is) várakozó, fekete bőrrel bevont műbránerek, kötelek, pálcák, nyakörvek, bilincsek és forgókapcsok miatt. A lány érzelmi teljességre vágyik, a férfi pedig csak a szexet és a hatalmat akarja. Nyomokban persze Mr. Grey oldaláról is felbukkan valamiféle szándék az érzelmi elköteleződésre, de ez csak azért van, hogy Anának egyrészt legyen oka minél nagyobbat pofára esni, másrészt a gyengédség tettetése eszköz, melynek révén a férfi megkaphatja, amit szeretne, végül pedig, hogy mégse legyen már annyira kiszámítható minden. A legjobb az egészben talán a könyv címe, mely Mr. Grey személyiségének összetettségére vonatkozik. Persze Mr. Grey nem olyan bonyolult figura, hogy lényének valóban ötven árnyalata legyen. Nagyjából ötöt tudtam elkülöníteni, miszerint: önelégült seggfej, animális szexgép, megsebzett kisfiú (ez a legröhejesebb), gondoskodó barát és az életet ismerő világfi. Persze ez sem kevés, hiszen Kate Kavanagh (Ana barátnője), José Rodriquez (Ana legjobb barátja), Ray Steele (Ana mostohaapja) vagy mondjuk Elliot (Mr. Grey mostohatestvére) teljesen egydimenziós figurák – igaz, nekik nincsenek is problémáik.

A regény dinamikáját és érdekfeszítőnek mondható részét annak ábrázolása adja, hogy Ana voltaképpen mindent elfogad Mr. Greytől (értve itt a luxust, a drága ajándékokat, bizarr szexuális ajánlatait és állandó basáskodását), hiszen aligha tehetne mást, de közben azért tiltakozik. Nemcsak azért fogad el mindent, mert nővoltából, alacsonyabb társadalmi pozíciójából és tapasztalatlanságából eredően szükségszerűen ő az „alávetett” partner, hanem azért is, mert ezek az attribútumok Christian személyiségének nemcsak részei, hanem alapjai – Mr. Grey mint irodalmi figura nem is áll másból. Ha nem fogadná el, akkor paradox módon nem is lenne mit imádnia. Ugyanakkor Ana tudja, hogy ez az állandó elfogadás (és így: önfeladás) méltatlan hozzá, és irracionális viselkedéshez vezet. Meghasonlottságát állandóan jelzi két allegorikus figura: az egyik Ana megszemélyesített tudatalattija, a másik a lány „belső istennője”, melyet a libidó allegorikus ábrázolásaként foghatunk fel. A „belső istennő” érzékenyen reagál a szexuális energia, illetve (vele szemben) a lelkifurdalás mozgásaira: ünnepel, szomorkodik, táncol, vigyorog, vagy éppen cigánykereket hány, így egyrészt ellenpontozza, másrészt jóváhagyja Ana olykor önmaga számára is érthetetlen vágyait és cselekedeteit. A „belső istennő” motívuma túlzott sulykolása ellenére voltaképpen tetszett. Ami nagyon nem tetszett, azok a regény jelentős részét kitevő e-mail üzenetek, a bennük szereplő, sziporkázónak szánt, ám valójában idegesítő enyelgésekkel. Gyakorlatilag semmit sem tudok E L Jamesről, de mint szerzőnek egyik legnagyobb hibája, hogy amikor ironikusnak képzeli magát, akkor csak enyeleg. Az angol eredeti egyébként kevésbé ostobán csöpögős és tudálékos, valamivel szárazabb-tárgyilagosabb, és a rituálisan ismételgetett Mr. Control-Freak is elfogadhatóbban hangzik, mint a kissé szamárordítás-szerű Mr. Irányításmániás.