„Nem kell megijedni: a nő egyre több jogot akar, de végül
az otthon felé tart, nem lesz külön erő, külön akarat,
csak nő.”
            Szőcs Petra: Családi kör

Van egy égető kérdése az emberiség történelmének, igazán jellemző. Hogyan hagysz el egy várost. Például Napóleon Moszkvát. Mit hagysz magad után, mit viszel, mi van a szívedben, mit felejtettél el. Olyan nincs, hogy ne hagytál volna ott, abban a városban valami fontosat. Az is lényeges, mikor indulsz. Pataki Attila és tsai. például hajnalban hagyták el az Acélvárost, ami szerintük visszavárja őket, legyen úgy, én ezt nem tudom. Van az, hogy elkergetnek, mint Nyilas Misit Debrecenből. Rodostóban pecázol életed végéig. Ezrek vártak kalaplengetéssel, öten búcsúznak aztán, sapkátlan fejeket fésülget a kedvetlen manhattani szél, Kossuth, puszi. Be akarsz menni, sziasztok, jöttem, Osztyapenkó. Bocs, hátulról jött. Kertek alatt. Ki van tiltva.

A mai modern és digitális nyúlcipőben rohanó, illetve drogos ikaroszként röpködő világban, ahol a kisbabák nemcsak a tonnanehézre szart, csatos, fűzős, matricás, zenélő pelenkáikkal pusztítják Brazíliát, de még óriási kerozin lábnyomot is hagynak maguk után, az ember kicsit úgy él, mint Repülős Gizi. Vagy mint a magyar külügyminiszter.

Na, mármost én láttam, hogy egy rendes, kedves, jóravaló, igazán tehetséges költő hogyan hagyta el Marosvásárhelyet, illetve annak egy kitüntetett szállodáját. Hogy hogy jött ide, azt én nem tudom. Már ott nézhették a Pataki Attilát is vegzatúra alá vevő ufók. Besegítettek neki, a költőnek is nyilván. Én, már elnézést, ha nem férfi költő volnék, akkor költőnő vagy női költő szeretnék lenni, finom és szenzibilis – ezeket a szavakat Tóth Krisztától kaptam és kölcsönöztem, köszönöm szépen. Induláskor a költőre egy olyan elefántformázatú, minimalizált belterű kisbusz várt, amely rendkívül modern volt, légfűtéses, oxigén-elszívatós, belegyulladsz magadba érzetet keltő utazási díszcsomagolás, guruló kivitel. Ötven hazai illetőségű író és irodalmár, írogatnak, rajt’. Várni kell. Meddig. Mire. 1 ember hiányzik. Aha. Bezárták a bőröndjét. Hová? Azt nem tudja. Csak azt tudja, hogy bezárták. De azt honnan tudja, hogy bezárták, ha nem láthatja, hová? Mert költő. Hány napra jött? Egyre. De hát egy napra a retikül nem volt elég? Nem. Mindjárt indul a gép. Nézzétek, ott száll, nem, balra az a fémszivar, ott, ott. Már el is ment. Van következő járat? Megfulladok. Én is. Itt van már? Nincs, a rossz szobában keresik a bőröndöt. Nem is bőrönd. Akkor micsoda, válltáska? Teszkós jéghűtőszatyor. Na, persze. Mondjátok meg a feleségemnek, hogy szerettem. De hát csaltad, nem? Attól még szerettem. Az igaz.

Nézzétek, jön!

És tényleg.

Megérkezett a költő a hátizsákkal, amit öten – 2 prózaíró, 2 költő, 1 szerkesztő – segítettek föl a buszra. A szerkesztőnek beállt a dereka. Előbb nem indult el a jármű, de aztán ráadták az összes turbinát, és akkor már, dzsíííí, száguldottunk is. Tudod, kedves olvasó, van az a módszer, amikor a körforgalmat szembe’ átvágjuk. Picsának kerülgetni. Iszonyatosan egyszerű lerövidítések, modern líra, rapballada, rímfölvágott. A költő és a sofőr négyéves kislánya verset írtak.

Az anyukám hátizsákja
beszorult a fürdőkádba.
Irigyli ezt a kis bálna
de nem fér már be a kádba.

Na most van a repülőtéren, de mindegyiken, egy ilyen rácsozat, amibe bele szokták volt tenni a kézipoggyászt. Mit mondjak, én mindig elébe álltam a kihívásoknak, ezért célul tűztem ki, hogy a költőnek segítek a hátizsák cipelésében, kézipoggyásznak volt, istenemre mondom, feltüntetve. A ketrecbe bele nem fért volna. Kicsit nehéz, Ernő, szólt lírai hangon a költő. Tíz méterre volt a vásárhelyi terminál, szakadt a pánromán eső, és én a vállamra helyezett súlyok miatt nem tudtam megmozdulni.

Hány kiló, lemérted?

Nem mertem. De van prioritásom.

Az most mindegy, a prioritás. Azt kérdeztem, hány kiló.

Százötvenhárom. Vagy négy.

De mi a f… van benne, életem?

Kaptam egy könyvtárat, Ernő.

És elhoztad? Az egész könyvtárat?

A polcokat is. Srézavizé becsomagoltam az egyik könyvtárosnőt, de kiszökött. Olyan kedvesen adták, Ernő, súgta a költő, igen, megértettem, a könyveket szeretni kell, polcostól, mindenestől. Megkértem akkor a kedves feleségemet, toljon hátulról. A költőnő is segített, toltak mind a ketten, mint egy lerobbant vlagyikavkazi Moszkvicsot, így el is jutottunk a poggyászvizsgálati részlegig, ahol rá tudtam fordulni a futószalagra.

Más nincs benne?

Kicsit hallgatott, remegtek a szempillái.

De van, a balett-tütükém. A cipőt nem hoztam.     

Nem. Ez már sok. Te most viccelsz, mert költő vagy.

Költő vagyok, de nem viccelek. A tütükém is benne van.

A százötven kilós hátizsákot ötször utaztatták meg az átvizsgáló készülék alatt oda s vissza, egyszer be is szorult. Nemcsak balett-tütüke volt benne, az ajándék könyvtár, a négy pár túrabakancs, de egy zsírpapírba csomagolt dauerkészítő készülék is, a múlt század ötvenes éveiből, húszkilós darab, egyenként egykilós dauereket formáz. A csomagot átengedték. Szalutáltak.

Călătorie plăcută, doamnă.

Ezt nem hittem el. Tényleg, ilyen nincsen. A feleségem már a hátamat gipszelte, de még megkérdeztem tőle, a költőtől, mégis, hogy csináltad, a prioritással?

Nem, mondta, szerényen elmosolyodott. Olyan mosolya volt, mint amikor a méhecske mozgékony potrohhal a virágszirmok között ügyködik, buggyan a méz.

Indulás előtt szétszórtam a holmik között két kiló konyhasót.

Két kiló konyhasót?!

Vagy hármat.

És akkor eszembe jutott minden, az urbs, a város, a városok illata, a simára csiszolt kövek, egy regény születése, a Pál utcai fiúk, a grund, a lebombázások, a gyötrelmes szeretkezéseket visszhangzó gangok, a zenélő kutak, a csókoktól összekent kapualjak, a kintornás zenéje, a csöndesen morajló temetők, a Holddal beszélgető hidak, a fahéjas kisboltok. A Párizs áruházak.

És Karthágó.