Moserék házában még a kakukkos óra is ugyanott lógott a zöldkockás kanapé fölött, mint Moserné gyerekkorában, és továbbra is a lehető legrosszabb pillanatokban kakukkolt. Kakukkolt egyet, mikor Moserné szülei összevesztek, és Moserné apja bejelentette, hogy melegebb tájakra indul, kakukkolt kettőt, mikor Moserné ikrei megfogantak, de ennél kevésbé drámai pillanatokban is kakukkolt, például mikor Moser úr épp egy poént akart volna elsütni. Moserék háza egy alpesi falu végén állt. Lassan hatvan éve laktak itt. Legalábbis Moserné, mert Moser úr csak később költözött ide a szomszéd utcából.

A ház földszintjét nemrég, úgy tíz-tizenöt éve teljesen felújították. Kidobták a régimódi cikornyás sarokpadot a konyhából, a vastag falakba hatalmas ablakokat vágtak, a nappalit és a konyhát egybenyitották, középre egy amerikai stílusú konyhasziget került. Csak a felső szint nem változott semmit az elmúlt negyven évben. Pont olyan zegzugos, nyikorgó padlós, barna bútoros volt, mint Moserné gyerekkorában. Moserné adott magára, arckezelésekre költött, szűk farmerban járt, és a fürdőszoba polcain a La Perlától a Chanelig mindenféle drága krémek épphogy megkezdett flakonjai sorakoztak. Orvosfeleségként ki kell néznem valahogy, mondogatta. Moser úr az elektromos Audik legújabb modelljét vezette, egy feltöltéssel épphogy elért az orvosi rendelőig, meg vissza. Reggelente hat óra harminc perckor kelt, esős napokon lila, napsütéskor fekete kapszulát dobott a Nescafé automatába, és enyhe lelkiismeret-furdalással megitta krémes felszínű kávéját. Az elhasznált kapszulák már kétszer is körbeérik a földet, olvasta valahol. Újrahasznosító szemétgyűjtő viszont csak a legközelebbi kisvárosban lett volna, ameddig nem ért el az elektromos Audi egy szuszra.

Moserné reggelente répás-gyömbéres aktiváló levet ivott, egy kis melegvízzel felöntve, mert a hidegtől mindig megfájdult a gyomra. Moser úr kávéját kevergetve rendszerint megpuszilta Moserné homlokát, amire az legtöbbször önkéntelenül elmosolyodott, szégyenlősen eltakarva tökéletes fogsorát. Csak akkor villantotta ki fogait, mikor beszélt. Ilyenkor feltűnően sokat mozgatta ajkait, néha még orrcimpái is mozgásba lendültek, de a szemkörnyéke, mintha valaki máshoz tartozna, meg sem rezdült. Reggelire déli gyümölcsöt ettek müzlivel, és miközben szótlanul kanalazták a tejet, halkan zümmögtek a háttérben a sporthírek. A frissen pucolt ablakok mögött hófödte alpesi táj, a felhők és a havas tetejű házak kontúrjai olyan élesek voltak a reggeli fényben, mintha egy giccses karácsonyi képeslapot alakított volna háromdimenzióssá egy számítógépes program.

Az egyik, ehhez hasonló idilli reggelen, épp a szokásos olaszországi utazásuk utáni napon megtörtént az elképzelhetetlen. Hiába húzták fel a vekkert, az nem csengett hat óra harminc perckor, csak arra ébredtek fel, hogy hét óra huszonnégy perckor rúgott egyet álmában Moserné, egyenesen Moser úr sípcsontját eltalálva, aki ezt még két réteg takaró és egy réteg báránybőrön keresztül is megérezte. Moserné kétségbeesetten tapogatta szemüvegét, keresve az éjjeli szekrényt, Moser úr sietve ugrott a nadrágjába, és az öve után kutatott. Hogy történhetett ekkora fiaskó, épp velük, épp a nyugdíjazás előtt. A szomszéd pontosan látja majd, hogy az elektromos Audi csak nyolc órakor hagyja el a házat, és nem kizárt, hogy a rendelő előtt már várakozik egy-két páciens a hidegben. Micsoda szégyen, sóhajtott kétségbeesetten Moserné. Belebújt kasmírharisnyájába, sietve félregombolta selyemblúzát, az anyjától örökölt gyöngyfülbevalóról meg is feledkezett. A lépcsőház felé szaladt, ami összekötötte a felújított alsó szintet a régi felsővel. Kasmírharisnyája megcsúszott a frissen csiszolt falépcsőn, és Moserné a hátára esett. Feje egy lépcsőfoknak koppant, egy pillanatig mozdulatlanul feküdt és a plafonra meredt. A festéken áttetszett egy rozsdafolt. Eszébe jutott, hogy régen itt egy kampó lógott, ami egy horgolt csipkés lámpaernyőt tartott, illetve az ahhoz tartozó zsinórt. Egyik délután, az iskolából hazaérve a horgolt lámpa helyett egy horgolt ingű, hosszú szoknyás test függött ugyanazon a kampón. Az egyik lábáról félig lelógott a bárányszőr mamusz. A lilás, eres karok nem tűntek ismerősnek. A vállig érő szőke haj előreomlott, amitől a test úgy hatott, mint egy magára hagyott, óriási marionettbábu. Két szőke hajtincs között kivillant egy gyöngyfülbevaló. Moserné megborzongott, régen nem jutott eszébe ez a pillanat. Gyorsan felállt, lesimította hosszú, szőke haját, megigazította a harisnyáját, és a konyhába indult.

Moser úr éppen a kávégéphez lépett, keze a lila és a fekete kapszulák között ingadozott. Bedobta a fekete kapszulát a kávégépbe, lenyomta a kart, megnyomta a kisebb kávésbögrét ábrázoló gombot, és figyelte, ahogy a fehéresen habzó forró kávé lassan a bögréjébe csurog. Felhajtotta a kávét, és megcsókolta Moserné homlokát. Moserné újra megborzongott, és gyorsan becsukta a lépcsőház ajtaját. Kinézett a hatalmas, hangszigetelt ablakon. Látta, ahogy suhannak az autók a völgyben, ahogy hangtalanul dülöngélnek a kertben a szélfútta fák. Talán mégis a városba kellene költözni, gondolta. Majd felhajtotta a langyos vízzel felöntött répás-gyömbéres levet, és munkába indult.