Tisztelt olvasó, Jelenkor-fan, te, ember, emberiség. Barátom. Egy olyan jelenségről szeretnék neked beszámolni, ami nagyváros természetű emberi településen aligha fordul elő. A magyar kisváros olyan lett, ezt te látod, hogy dehogyis békebeli város már. Nem olyan a struktúrája, a szellemisége, az életvitele, ami egy várost jellemez, tkp. térköves mezőváros buldózertermállal, vagy az se, egy boogie-woogie bigdorf. Hát jó. Így jártunk. Másfelől járunk ennél még cefetebbül is. Hogyan? Egyszerű, mint a rendőr kutyája, előre ugat, de hátul is hallani.

Átjön a szomszéd.

Ez nagyvárosban ritka esemény, tegyük föl, egy tömbösített építményben, húsz éve élsz a 20/A-ban, de azt se tudod, ki hányja a borsót a falra a 20/B-ben. A harmadik emeleti technikust tudod, mert szegénynek a tizenhárom napos halotti illatára te hívtad föl a figyelmed. A nagyváros szomszédja, bár nem ismered személyesen, ordíttatja a tévét, üvöltve üzekedik, éjjel háromkor szögeli föl a festményt, hajnalban klopfolja a minap gázolt szarvasünőt, csiszolja a kaparóssorsjegy-gyűjteményét, vasárnap reggel tanítja az ütvefúró használatára az óvodás korú gyerekét, amit az nyomban ki is próbál a még alvó nagypapa talpán, aki bipoláris ordítással horkol. De nem jön át. Soha. Nem is tudod, hogy néz ki. Egyszer talán, de nem úgy, mint Máris úr, egyszer átjön, mondja csak, magának is szívrohama van? Most, hogy mondja, tényleg. (Kit vigyen el hamarabb a mentő, hiába egyezkedtek, mostanában nem jön. Lehet szülni a liftben, a nagyboltok már gondolkodnak a szülőszobán, balra, dobja be a kétszázast, s szüljön a kedves vendég.)

Aki átjön, az a vidéki szomszéd.

Az átjövés rendszerszerű és szisztematikus, nem valamely világtörténelmi esemény hitelesíti. Kérdezzük akkor meg, miért jön át a vidéki szomszéd. Nem kölcsönkér, ugyan. Nem fogyott el a sója, a cukra, a macskatápja, a patkánymérge, nem lyukadt ki a második gumióvszere. A szomszédnak semmilyen más célja nincsen, mint hogy beszélgessen. A beszélgetni kívánó szomszéd a világ egyik legveszélyesebb eseménye, Apokalipszis és Armageddon, csak ezeknek egy csöndesebb, de legalább olyan pusztító és elszánt kistestvére. A kellemetlen beszélgetőpartnert az utcán, a boltban ki lehet cselezni. Elfordulsz, lehajtott fejjel sietsz el mellette, ha megragadja a karod, kirántod a sajátod, futsz. Visszafordulsz, részegnek tetteted magad. Hagyjuk már, de tényleg, a női nevekre keresztelt Cunamikat. Andrea, Hajnalka, Kinga. Bé Zsófia. Van, aki iszik, más drogozik, olyik napi imáiba foglalja az útmenti óriásplakátok eszmei tartalmasságát, de a szomszéddal való találkozás és eszmecsere a világ bármilyen tudatmódosító Ayahuasca szeánsznál vadabb élményekbe kerget. A szomszéd sapkában vagy kendőben van, esetleg kopasz. Akkor hullatja a korpát. Többnyire elszántan és jogosan kormánypárti. Nem azért jön át, hogy te megszólalj, arra esélyed sincsen, azért érkezett és marad egy nádvágóval – vajon miért? – órákig, hogy ő elmondja. Milyen igaza van Bencsik újságíró úrnak, hogy hadat kellene üzenni Amerikának. Hát de miért is nem bombáztuk már meg azt a kurva Washingtont, de tényleg? Igen, igen, a szomszéd egyetért. Putyint is meg lehet érteni. Meg bizony. De még mennyire. Mit akarnak ezek a g. ukránok, Vlagyivosztokot?! Mit ne mondjon még, jó, de ahhoz mit szólok, hogy az ő unokáját többször megerőszakolta a zsíros hajú, gondozatlan-ápolatlan baloldali kémiatanára. Ááááá, nem is volt ötvenhat. Most olvasta egy óriásplakáton, hogy Brüsszel le fog bombázni bennünket, ő már a tyúkokra is – lehet kapni a kínaiba’ – golyóálló mellényt rakott. Birka gázálarcot láttam-e már? Kecskét igen, mondom, tud benne legelni is, olyan. Disznóból kellene drónt csinálni és Brüsszel fölé küldeni, a röpülő disznó okos, kifigyeli a rafkót.

Az a baj, és ez nagyon nagy baj, hogy az elme ilyeténféle fölszikrázására, a szellem igaz valóságot és pataktiszta rációt tükröző csobogására nem vagyok igazán fölkészülve. Ez nem az én nyelvem. Ez egy másik artikuláció, másféle gondolatok fészke, olyan, amihez énnekem, bármennyire is sajnálom, szóbeli átjárásom nincsen.

A szomszédtól már az unokája is elszökött, pedig csak a lánya hasában volt, meghallotta a vasárnapi ebédnél, hogy véleményt mond, és hat hónapos koraszülöttként, négy és fél dekásan kiszökött Dublinba versenytargoncásnak.  

A szomszéd szerint kevés van a miniszterelnökből, kellene még vagy ötezer. Ebbe a hegyoldalba, abba a dűlőbe is, mintha politikai kerti törpe lenne. A szomszéd ért a költészethez, Esterházyt mélyen elítéli, ki kellene toloncolni, meghalt, Pista bácsi, elhalálozott szegény, ááááá, nem hiszi ő azt, csak megjátssza, illetve és még nagyon sajnálja, hogy a fiai az örökségen veszekednek, pedig ő még csak 103 éves.

Helyből ugrik 1 méter húsz centit, tessék.

A szomszéd Magyarország.

Az összes falujával, kisvárosával, az összes határátkelőjével, doktori rendelőjével, az összes katás sebesültjével, az összes enbéegyes labdarúgójával, miért van tíz magyar az első négy csapatban, mindegy. Bucsát fröccsöntött műanyagból csinálták Hollywoodban, odavitték, tessék. Azok ott gumihalottcsecsemők. Télen a frusztrációval fog fűteni, ki kell nyitni majd az ablakot. A szomszédnak van egy seb a lábán, nem gyógyul, elgondolkodsz, szólj-e, hogy cukros, mert ha levágják a lábujjait, ami nem vicces, kerekes székkel gurul a dróthálós részig, és még nehezebben megy el. Magyarország nem megy el.

De én igen. Úgy szökök el, hogy ne vegye észre. Jól van, ügyes voltam, sikerült.

Az alkonyati menstruáció után még kinézek, igen, ott van, dől a kerítésnek, még mindig mondja. Már a sötétisten, a drónok, a műholdak is fent ragyognak. Ő meg mondja. Néha csattan valami, ilyenkor nádvágóval nyes bele a sötétségbe, darabolja a negrót, több legyen belőle.