A koporsó lakkozott rétege felhólyagzott, és halk pattanással pöndörödött semmivé. A száraz deszka lángra kapott, és pillanatok alatt méternyi magas tűz csapott fel a templom udvarán. A bejárat mellett álló fa törzsénél egy zavarodott férfi guggolt. Felváltva nevetgélt és motyogott maga elé. „Ő egy boszorkány, értitek, boszorkány!” A közelgő litániára érkező hívek megmerevedtek, és elborzadt tekintettel figyelték az alkalmi máglyát. Mindenki sejtette, a templom fő látványosságát égetik porrá. Egy testes öregasszony tenyerébe temette arcát, egy másik fenyegetően indult meg a farmernadrágot és vászonkabátot viselő fiatalember felé. A Kostolná utca felől rendőrsziréna egyre erősödő hangja hallatszott.

Luboš Repkovsky nevéből nem kikövetkeztethető módon félig magyar volt. Harmincéves elmúlt, és egyedül élt. Korábban szüleivel lakott együtt. Édesanyja, a törékeny alkatú Terézia egy Zólyom környéki faluból származott. Trencsénben ismerkedett meg 1976-ban későbbi férjével, Jaroslavval. Jaroslav elektroműszerésznek tanult, és mivel családja Zsolnán lakott, ott telepedtek le, a Solinky városrészben. A Vág folyó kanyargós völgye gyönyörű vidék, tele romantikus várromokkal és régi, rendezett városokkal. Az egykor soknemzetiségű területen német szót már nem hallottak, magyart is csak elvétve. Repkovskyék sokat kirándultak a környéken, társaságba viszont nem jártak. A házasságkötést követő évben, 1978 augusztusában született meg egyetlen gyermekük, akit anyja majomszeretettel óvott mindentől és mindenkitől. Nem engedte a többi gyerek közé, és Luboš is inkább anyjához ragaszkodott. Egymás között többnyire magyarul beszéltek, az apa egyre inkább kívülállónak érezte magát. Az anya és a fiú kapcsolata még erősebb lett, amikor Jaroslav egy hideg januári reggelen fogta bőröndjét, és elköltözött. Sokáig nem adott hírt magáról, aztán megérkezett postán a válási keresetlevél. Egy ideig fizette a gyerektartást, de nem akart találkozni a fiával, nem tudott volna a szemébe nézni. Terézia felmenői református lelkészek voltak, egykori könyvtáruk maradványát vitte magával. A kisfiúnak ezekből olvasott fel esténként, főleg régi magyar költeményeket. Így a magyar nyelvet nem csupán tájszólással, de alkalmanként furcsa, archaikus módon használta. A napköziből hazajövet az akkor nyolcesztendős Luboš mesélni kezdett. „Nem adott repetát az az aggnő, hiába kérlelém.” Az anyja visszakérdezett: „Agg nő? Talán idősebb asszony. Még jó, hogy szlovákul nem így mondod.” Terézia sokat szorongott és soha nem mosolygott. Szülei gyermekként éppen csak hogy megúszták a kitelepítést. A falujuk elszlovákosodott, minden ismeretlenben ellenséget sejtettek.

Tizenhárom éves elmúlt, amikor megszólalt egy hang a fiú fejében. Azt hitte, önmagával beszélget, a tisztelettudó és a közönyös énje vitatkozik egymással. Aztán megijedt, mert a hang elkezdett parancsokat osztani. Megrémült, nem akart engedelmeskedni az utasításoknak. Sokáig nem beszélt róla az anyjának, de a szakiskola vége felé elmondta neki, egyik vacsora előtt. „Édesanyám, diáktársaim nem hagynak békét. Mostanában úgy érzem, követnek iskola után, ezért tanítás után úgy tekerek haza biciklimmel, mint egy őrült. A tanítómester szerint diáktársaim nem piszkálnak, csak képzelődöm. Lehetséges volna ez?” Könnyes szemmel várta anyja válaszát. „Lubo, kicsinyem, mást is érzel?” „Legföllebb azt, hogy egy hang a fejemben állandóan utasít, csináljam ezt vagy azt.” Terézia idegesen nyúlt bőr cigarettatárcájához. A panellakás erkélyén gyújtott rá, nehezen szólalt meg. „Luboš, ezt ki kell vizsgálni. Elviszlek valakihez, aki segíteni fog.” Pszichiáterhez került a fiatal fiú, sokszor kellett hozzá járnia. Gyógyszereket írt fel, de Luboš csak akkor vette be, ha úgy érezte, felerősödik benne a parancsoló hang. Hegesztőként helyezkedett el a városban, nem engedett senkit közel magához. Munka után hazajárt, továbbra is együtt vacsorázott az anyjával. Megszokott rend szerint zajlottak napjaik, a dohányzás közös szórakozásukká vált. Teréziának a hosszú, egyenes szálú barna haja halántékánál őszült, de nem festette be. Nappal kontyban hordta, esténként gyöngyházberakásos keféjével hosszasan fésülte ki belőle a csomókat, s közben egyre többet köhögött. Ötvenévesen lett beteg, a rák fél év alatt elvitte. Luboš gépiesen intézte a hivatalos ügyeket. A temetkezési vállalkozó irodájában félszegen álldogált. Egy fiatal nő szólította meg együttérzéssel a hangjában. „Legyen szíves odaadni a papírokat! Foglaljon helyet. Hogyan szeretné eltemettetni az édesanyját? Koporsóban vagy urnában? Koporsókból széles a választékunk. Hamvasztás esetén kicsit lassabb az ügyintézés, de olcsóbb.” A férfi maga elé nézve halkan válaszolt. „Nem akarom, hogy a testét kukacok egyék meg.” Eltökélten nézett fel. „Egy holttest égjen el, porból lettünk, porrá leszünk!” „Ezek szerint a hamvasztást választja. Melyik temetőben kívánja elhelyezni az urnát? Van valahol családi sírjuk?” „Olyat lehet, hogy nem kérek urnát, és hazaviszem úgy, ahogy van?” Az ügyintéző megrökönyödött. „Végső soron nem kötelező eltemetni a hamvakat, de erről ki kell töltenie egy nyomtatványt.” Két hét elteltével Luboš egy urnabetétnek nevezett papírdobozban megkapta anyja másfél kilogrammnyi hamvait. Hazaérve töprengett, hova tegye. Végül a konyhaszekrény mellett döntött, mert annak ajtaját nyitja ki leggyakrabban. Az őröltkávés fémdoboz mellé tuszkolta be a papírhengert, és reggelente továbbra is úgy köszöntötte, mintha még élne.

Anyja halála után pár hónappal látta meg Luboš először Zsófia múmiáját egy képes magazinban. Zsófia négyszáz esztendővel azelőtt született Bosnyák Zsófia néven. Az írás szerint „35 évet élt, Wesselényi magyar főúr és nádor feleségeként két fiút szült. Rendkívül hitbuzgó volt, a szegényeket istápolta, kultusza túlélte. Sztrecsény magas várában élte le rövid életét, halála után pár évtizeddel találták meg mumifikálódott tetemét, melyet átszállítottak a közeli Teplice Szent István tiszteletére emelt templomába. Oda járnak hírére a hívők és a borzongásra vágyó turisták.” Lubošt taszította az elaszott és elszürkült bőr látványa a fényképeken. Felrémlett benne egy régi, átkötött, szakadozott papirosra nyomott könyvecske anyja örökségéből. 1847-ben nyomtatták Pesten, a Kisfaludy Társaság díjnyertes darabjai szerepeltek benne. Arany János nagydíjas Toldija, Tompa Mihály beszélye Szuhay Mátyásról és Garay János koszorúzott legendája Bosnyák Zsófiáról. Megkereste a polcon a kötetet, fellapozta, és úgy volt, ahogy emlékezett rá. A hosszú vers végén megtalálta a bomlatlan tetemről szóló leírást.

A rombolatlan szép test mint egykoron vala,
Az arcz nemes vonásin szelídség angyala:
Halvány, kicsinyded ajkin mint régen, egykoron,
A jóság mosolyával vegyűl a fájdalom.
Emléke a vidéken köztisztelet leve,
A népnek hagyományos áldása sírköve;
A hagyományos emlék ajakrúl ajkra száll,
Fölötte az utókor szent kegyelettel áll.

Rákeresett az interneten a névre, és jó néhány leírást, fényképet talált. A fotók között a múmiáról készültekre kattintott, elhűlve nagyított rájuk. Több napon keresztül, esténként megismételte a keresést. Maga sem értette, miért izgatja ennyire a múmia látványa. Először hónapokkal később álmodott vele. Álmában anyja kedvenc zöld fotelében ült Zsófia. Torokszorító vékony hangon kiáltott a szürke bőrű múmiára, aki keresztbe vetett lábakkal figyelte őt. „Az anyám ülőhelye! Keressen másik széket! Mit akar tőlem?” Keményen megmarkolta lepedőjét. Zsófia nevetve válaszolt. „Luboš, én még élek, látod, ép a testem! Mostantól én vigyázok rád. Sokan azt hiszik, szent vagyok, de valójában boszorkány.” Az állkapcsát egyik kezével tartotta a nő, hogy le ne essen. Luboš felriadt, hajnali két óra múlt. Kiverte a víz, söröskrigliből öntötte magába a csapvizet, mintha egész nap nem ivott volna. Nehezen nyugodott meg, cigarettázva ült a konyhában, takaróba burkolózva várta a hajnalt. Nézegette a nikotintól elsárgult ablakkeretet. Fel akarta hívni a pszichiáterét, de a hang megtiltotta. Munka után rákeresett a boszorkány szóra a világhálón. A boszorkányüldözés kifejezésre több 18. századi leírást talált olyan esetekről, mikor még ezen a vidéken is megégették a megbélyegzett nőket. Gondolta, hogy átutazik Teplicére megnézni Zsófiát, de akkor felborult volna a megszokott napirendje, így nem ment. Egyre gyakrabban látogatta meg a múmia álmában. Munkáját szétszórtan végezte, nem beszélgetett senkivel. Keveset aludt, mert félt elaludni. 2009 márciusának utolsó éjszakáján újra megjelent Zsófia. Megint a fotelben ült, és várta, hogy a férfi szólítsa meg őt. „Miért nem hagy békén aludni? Nem látja, mennyire fáradt vagyok?” A nő megértően nézett, most látszott csak, milyen szép barna haja van. „Lubo, egyetlenem, meddig várjak még, hogy felismerj?” A múmia arca megváltozott, bőre kivilágosodott. Az éjjeliszekrényen heverő cigarettásdoboz után nyúlt. Számonkérően nézett a férfira. „Hová raktad a bőrtárcámat?” Luboš a torkában érezte szíve dobogását. „Édesanyám, te lennél? De hát ez hogyan lehetséges?” „Hogyan-hogyan? Amikor meghaltam, beköltöztem Bosnyák Zsófiába. Most én birtoklom a testét.” „Édesanyám, én ezt nem értem, és nem is bírom már tovább. Tűnj el az életemből!” A Terézia arcát viselő múmia sejtelmesen elhúzta a száját. „Ha tényleg ezt akarod, Luboš, tegyél érte!” A férfi felriadt, és nyitott szemmel bámulta a plafont reggelig.

Luboš betelefonált a munkahelyére, és szabadságot íratott ki. Szürke frottír fürdőköpenyében órákig kuporgott a régi karosszékben, simogatta az elkopott karfát. A dohányzóasztalra gyufaszálakból kirakta szép szabályos, egyforma betűkkel Zsófia nevét. Kora délután felöltözött, hátizsákjába bepakolt egy ötliteres nitrohígítót, amit az ajtók, ablakok mázolásához vásárolt a festékek mellé, valamint anyja hamvait a papírdobozában. A buszpályaudvaron felszállt az első Alsókubinba tartó menetrend szerinti járatra, és átutazott Vágteplicére. A falu mindössze három kilométerre volt Zsolnától, a Vág jobb partján. A főúton lévő benzinkútnál leszállt, és gyalog sétált be a domboldalon fekvő faluba. Az évszakhoz képest enyhe idő volt, az eső szakaszosan szitált. Mire kora délután a központba ért, kisütött a nap. Nagyobbacska, újonnan épített házak mellett vezetett az út, a hegyoldal kizöldült, Lubošt mégsem érdekelte a táj. Csakis Zsófiára tudott gondolni, és hogy szörnyű álmainak véget kell vetnie. Egy turisztikai oldalon olvasta, hogy a templom melletti cukrászdában őrzik a templom kulcsát, ott kell elkérni. A Sofia nevet viselő, krémesillatú cukrászda pultjánál fiatal lány törölgette a cseresznyebarna bútorzatot. „Jó napot! Jól tudom, hogy a templom kulcsát itt kell elkérni?” Az eladó álmos tekintettel nézett a vendégre, de gyorsan erőt vett magán, kedvesen rámosolygott. „Csak nem Žofia Bosniaková múmiáját akarja megnézni ilyenkor? Idén nyáron lesz születésének 400. évfordulója! Az egyház nagy ünnepséget tervez az alkalomra. Honnan érkezett, messziről?” Valamilyen udvarias válaszra várt, de Luboš csak motyogott. „Igen, őt nézném meg. Megkaphatom a kulcsot?” „Persze, magának odaadom. Vannak, akik szerint Žofia magyar szent, de mi úgy gondoljuk, mindenkié. Maga ugye nem magyar?” „Nem… Nem, de fontos ez?” A nő tovább locsogott, a válaszra nem is figyelt. „Most kevesen látogatják, de jövő héten nagyhét. Majd talán akkor megnő a forgalom. A főbejárattól balra fekvő lorettói kápolnában találja meg, a torony mellett. Szemben egy kívülről nyitott oltárt lát, attól balra van a bejárat. De előtte még írja bele magát a vendégkönyvbe!” A férfi akkurátusan kitöltötte a sort. A nyilvántartás szerint ő volt a 897. látogató a könyv megnyitása óta. A hatalmas fejű kulcs alig fért el a markában.

A szürke cserepekkel fedett, sárgára festett templomnak furcsa volt az alaprajza. Főbejáratától balra építették fel a tornyát, kétoldalt a hajóját kiszélesítették. Külső kápolnákkal tagolt kerítés vette körül. A torony masszív kettőskeresztje komor árnyékot vetett az udvarra. Luboš határozott léptekkel haladt a kápolna kőkeretes bejárata felé, a kulcs csikorogva nyitotta a zárat. Bent hideg és pára fogadta. Az ajtótól balra helyezkedett el a belső oltár, a fal mellett pedig a múmiát őrző, míves faragású koporsó, mely egy barokkosan kacskaringós faemelvényen állt. Az egészet egy nagy, szögletes üvegbúra vette körül, amiről nem tudott a férfi. A falból induló vezetékes riasztó fehér kábele körbefutott az üvegek összeillesztésénél. Azt gondolta, a riasztó nem tántoríthatja el, és rácsapott erősen a fali kimenetre. A műanyag doboz darabokban hullott a padlóra. Megmerevedve várt, de nem szólalt meg semmilyen sziréna. Óvatosan félrehúzta a nagy üvegkalitkát. A koporsó nyeregtető alakú fedelének egyik oldalát üveggel helyettesítették, azon keresztül lehetett látni a múmiát. A koporsófedőt különösebb erőfeszítés nélkül emelte le. Végre szembenézhetett vele.

A múmiát sötét taft selyemruhába öltöztették, melyen nagy színes mályvavirágok voltak, fejére fehér főkötőt tettek. Ujjait nem kulcsolták össze, bal keze köré rózsafüzért tekertek. Közelről bámulta a szürke bőrmaradványokat. Levendula illata csapta meg a férfi orrát. A tetem mindkét keze jó állapotban maradt meg, arcáról hiányzott az orra és egy vékony repedést is megfigyelt a járomcsontja felett. Szemei beestek, fogai kivillantak az elferdült ajkak közül. Luboš megborzongott. A belső hang azt mondta neki: égesd el, hogy megszabadulj. Az emelvényről lerángatta a koporsót, és a végét fogva kivonszolta az ajtón. A szentként tisztelt nő falra akasztott olajfestménye megbillent.

A díszburkolat széléig húzta a koporsót, ügyelve arra, hogy hosszanti oldala szigorúan párhuzamos legyen a járda peremével. Vett egy nagy levegőt, hátizsákjából kiemelte anyja hamvait, és rászórta a múmiára. Aztán a hígítót egyenletesen szétlocsolta a faláda belsejébe. A virágmintás szövet, a száraz bőr csak úgy szívta magába a folyadékot. Övtáskájából előhalászta a cigarettáját és a gyufáját, majd kényelmesen rágyújtott. A még égő gyufaszálat a múmia arcába dobta, és suttogott. „Égjetek el mind a ketten!” Kissé hátralépett, gyönyörködött a tűz látványában.