„Eljutott hozzám a hír, s valamelyik újság
közölte is, hogy a Csontváry-kiállítást egy
időre Pestre akarják hozni (…) Teljes felelősséggel
kimondom, ha ezeket a képeket még kétszer-
háromszor feltekerik, szállítják, lebontják, eredeti
mivoltukban megsemmisülnek, már nem Csontváry
művei lesznek, hanem a restaurátoroké. (…)
Ezt, hogy utoljára, különösen hangsúlyozom,
tehát ne vigyék őket külföldre, se sehova,
legalábbis a nagy képeket. Én pótolhatatlan
tárgyak szállítgatásának általában nagyon ellene
vagyok (…) Mint ahogy a Sistinát (…) aki látni
 akarja, Rómába kell mennie. Aki külföldi pedig
 Csontváryt akarja látni, majd jöjjön ide.”

Fülep Lajos: Csontváryról (hangszalagon)

A kérdésre kézenfekvő válaszként – túl a nagyméretű képek szállíthatóságának komoly műtárgyvédelmi problémáin – elsőként az a kérdés kínálkozik, hogy tulajdonképpen miért is kell elszállítani a Csontváry-képeket. Mert azt nem feltételezném, hogy valaki esetleg azt gondolja, egy korábban felmerült debreceni és a most tervbe vett budapesti bazári, várbazári kiállítással valamiféle kultúrmissziót teljesít egy alig ismert, de kiváló festő népszerűsítése érdekében. Ez inkább az ismert eufemizmus, mellyel a műkereskedelem is rendszeresen él a haszonszerzés megszépítése végett. Az újabb és újabb erőlködések egy Pécsről elvitt Csontváry-kiállítás megrendezésével – amellett, hogy több mint udvariatlanok egy komoly anyagi gondokkal küzdő vidéki múzeummal szemben – sem értelmezhetők másként. Mindez – s a magyar festészet történetében szinte egyedülállóan – éppen Csontváry szellemétől a leginkább idegen (vö. kifakadásai az anyagi haszonra bazírozókkal és a kufárokkal szemben). A másik lehetséges érv, hogy Csontváry képeit a „budapesti közönség is láthassa”, szintén nehezen indokolható, hiszen egy festő rajongói – s nem gondolom, hogy Budapesten és környékén több lenne a Csontváry-rajongó – akárcsak egy focicsapat rajongói, utazó emberek, s ez manapság sokkal könnyebbé, kényelmesebbé vált, mint Csontváry idejében, aki – elmondása szerint – számos nehézség árán a fél világot beutazta. Tehát sem egy budapesti, sem más vidéki városban rendezett kiállítás megvalósításához nem lehet érv a Pécsre utazás nehézségeire hivatkozás. Sajnos Kieselbach Tamás egyik – talán nem véletlenül önellentmondó – érve is ez volt Molnos Péter könyvének előszavában: „Olyan helyet kell teremteni, ahol Csontváry képeiért nem kell órákat autózni (…) olyan jelet kell létrehozni, amit nem lehet kikerülni, amibe bele kell futnia minden Magyarországra érkező külföldi utazónak.” Hát igen, hiába, valahogy mindenképpen utazni kell, hogy belefussunk. De szerintem a Csontváryval való elragadtatott találkozást nem a véletlen „belefutásra” kell bízni, hanem – s ezzel él minden turistapropaganda – az előzetesen megírt, sugallt reprezentációra. Ilyen előzetes diszpozíciót teremtő propagandák alapján hozzák létre a történelmileg vagy művészetileg kiemelt helyek varázsát, ahova aztán, ezek hatására az utazók célirányosan elmennek. Így egy festő népszerűsítése sem a véletlen találkozáson alapul. Ezt Csontváry, aki műveinek szorgos, ha nem is túl sikeres propagálója volt, szintén jól tudta. Tudta, hogy egyik műalkotás sem lehet önmagában vonzó, mintegy az érdek nélküli tetszés jegyében, ezért – ahogy írja – „e célból terveztem azt, hogy az irányadókat Budapestről különvonaton meginvitálom magamhoz egy villásreggelire, s a festményeket a parkban mutatom be meglepetésre.” A meglepett pillantásokat előre meg kell, s a kultúrtörténetben – a 18. század óta – meg is szokták tervezni, ahogy egy mű befogadásakor is befolyásolja a látásunkat előzetes tudásunk. Nem azon múlik Csontváry népszerűsítése, hogy egy kikerülhetetlennek gondolt helyre visszük egy-egy időszaki kiállítás erejéig mintegy a magyar és a külföldi közönség orra alá dörgölendő, hanem hogy előzetesen kidolgozzuk az elkerülhetetlen, szándékolt találkozást vele, megtervezzük a pillantásokat. Ezeknek a Csontváry-képekre vetett pillantásoknak jelenlegi előzetes diszpozíciói sok szempontból komoly korszerűsítésre, aktualizálásra szorulnak. Legfőképpen ez az oka, s nem a képek kiállítóhelye, hogy kedves festőnket nem tudjuk a nagyvilág előtt elismertetni. Ezért hiábavaló a képek minden jó szándékú, a festő elismertetéséért hajtó ráncigálása a demonstratívnak gondolt helyszínekre. „Időszakos kiállításokon monumentális képei mellé kell rakni a sokszor emlegetett nemzetközi párhuzamokat, s akkor ki fog derülni, hogy sokkal jobb náluk.” –  A jól megtervezett előzetes pillantások nélkül legfeljebb az fog kiderülni a külföldiek számára, hogy „nagyobb”. De ahogy a pécsi Széchenyi térre nemrég felállított Leonardo álmát után-álmodó nagyméretű műanyag ló sem igazolja az olasz „zseni” nagyságát Pátzay kisebb, Hunyadi Jánost hordozó remek bronzlovával szemben, úgy Csontváry sem versenytársa, hanem legfeljebb egyik művésztársa kora más vagy éppen hasonló törekvésű festőinek. Másrészt a jelenleg is népszerű – különböző stilisztikai és izmuscímkékkel operáló – művészettörténészi módszer, mellyel Csontváryt a „nagy elbeszélésekhez” igazítgatják, a párhuzamok keresgélése a lokális tudást és kategóriákat, valamint az interdiszciplináris megközelítéseket előtérbe helyező korunkban jelenleg kissé idejétmúltnak tűnik…

Vannak kérdések, melyek Csontváry esetében – a festő életművéhez, művészi habitusához alkalmazkodva – fontosabbnak kellene, hogy tűnjenek a művészettörténészi szakma számára, mint a külső elvárásoknak megfelelni akaró „kiállítás-ipari” verseny kisszerű küzdelmei, melyek a művészet iránti rajongás dilettáns sminkjével álcázzák önmagukat.

(A kép forrása a Janus Pannonius Múzeum weboldalának galériája.)