Számos nevet fogok használni ebben az írásműben, máris elnézést kérek. Bármi, amit teszek, ismerős lesz, amit leírok, megfogalmazok, megnevezek, volt is már, lesz is még. Téged is föl fog hívni Jack Bauer, hogy kapjad be. Tűnődtem, mint a szárán felejtett mákgubó, mindenik testvérem elment tésztába, rétesnek, véna fölött bíboran csillanó injekciószúrásnak, mely által békével át lehet ballagni a Túlvilág nevű klubba, kurva jó hely, ingyen giliszta, nyüvek leértékelve, a kisvakond. Elég az hozzá, amidőn ezt írom, az előtte való nap még csupa nálamnál okosabb emberrel egy Flaubert-konferencián parádéztam a meghitt Francia Intézetben, magyar írók és a mester, mi a lócitromért akar mindenki Bovaryné lenni, nem, nem akarok, csak az vagyok, satöbbi, és csak később jutott eszembe, azt kellett volna odasuttogni a közönségnek, hogy Bouvard és Pécuchet közül az egyiknek nőnek kellett volna lennie, az lett volna az igazi truváj, és persze a Katona régi előadáscíme – Forgách Andris, Ascher Tamás –, Dilettánsok, színházplakátra termett szó volt, de hogy férfi/nő relációban ezt a modern tudományos pokoljárást csak nem lehetett volna koedukálva megtenni, mert beüt az átok szexualitás. E két derék férfiú aszexuális teremtmény volt és reprezentáció, az emberi nem tudásvágyának és megismerni akarásának az örök és emelkedett, jóllehet vitriolos példázata. Egy férfi és egy nő általában nem arra szövetkeznek, hogy megismerjék a világot, hanem arra, hogy egyre kevesebbet lássanak és értsenek meg belőle a szerelem által, viszont birtokoljanak. Mit? Hát mindent, papa!

De már ott vagyok Hajdúszoboszlón, jelzem, miközben estéli sétánkat a koraőszben megtettük a faluban (Újlipót). Ő is Hajdúszoboszló.

Szoktam Nemes Nagy Ágnesként, Pilinszky Jánosként, illetve Rejtő Jenőként ébredni, aztán így maradok egész napra, Fülig Jimmy vagyok, kés a hátamban, az öntökönszúrás sem kizárt, kelek, vár a Nyugati, utazom a szétégett földeken, viszem az ehető misztikát soha le nem bomló műanyag szatyorban, bálnák leöléséről, favágásról álmodozva csattogok Törökszentmiklósra, puszi. De az is Hajdúszoboszló, ahogy Újlipót, meg ahogy Rouen, Flaubert városa vagy Szeged, New York, a Gamma Gété City. Hol szerkesztik, adják ki a Jelenkort? Hagyjuk már, hogy Pécsett. Hboszlón!

Mire a városomba érkeztem, furcsa elegyét képeztem Nemes Nagy Ágnesnek és Rejtő Jenőnek, többen rám is köszöntek, mert voltak az utcán, tudjátok, a piaci nap arról ismerszik meg vidéken, hogy kimennek az emberek az utcára, kosár. Szatyor, meg úgynevezett nyugger tank, ki halt meg, kihaltmeg, ezek a kérdések. Nem mondod, de hát csak 152 éves volt! Tíz éve is még láttam, itt-e. Beszélt a kutyához, mondta neki, kutya. Most meg?! Ganéj egy élet, elmúlik.

Szia, Rejtő Ági, mondták az emberek az utcán a virágos, szőlődús piaci napon, miközben ballagtam hazafelé.

Sziasztok, emberek.

Aztán jössz a balai falunapra?

Ott a helyem.

Te vagy az apád fia, nem?

Nem is a postásé.

Írogatsz még?

Édesanyád picsáját írogatok, azt.

Ez tényleg szép. Nekem is hogy mennyi sztorim van, Ágikám. Na, majd mesélek. Azt írjad meg, amit elmesélek, mert az direkt egy József Attila-díj. További sok sikereket. Majd adj egy könyvet. Írjá’ bele valamit. Hajdúszoboszlóra szeretettel, szia.

Megkérdeztem a szomszéd Tibit, mennyiért visznek el a kétpói mennyországba egy komplett, roskadásra készülő kisházat a családi udvarról, azt mondta, Ágikám, egy mille. Máris Pilinszky János lettem. Jött fehér furgonjával Bachot dudálva az alvállalkozó Hajdúszoboszlóról, anyagár nincsen, felejtsd el, Pilincki, hogy téglatisztítás vagy faanyagbeszámítás, várjá’, kalkulálok, 2-3 százezer és kiröpítjük. Bingó. Mondom, minden ok, a háromszáz remek, mint a háromszorszáz achájok a szoboszlói perzsák ellen, röpüljön a ház, erre hunyorított, s rekedten szólt, csak megkérdez még valakit, és visszahív. Aha. Jó. Tibor szomszéd, megátkozlak, mint Babits Mihálynál a tökleveles alvóbaba a Jóistent, na, mert tényleg így lesz 1 millió. Hogy szólok, visszahívlak, ez azt jelenti, hogy nem hív vissza, vagy megtriplázza.

Nem tudom, mennyien élnek Hajdúszoboszlón, de biztosan ott is mindenki rendes ember, fizeti az adóforintot, boldogulásra és allergiára termett, már bugyolálja a kályhát, meg ne fázzon a januári dérdara-kiállításban, a tanár tanícsa bécét, a rendőr óv, a fürdőmester kimenti a fuldoklót, és mindenki tudja, hogy a jó Isten azért teremtette meg sárból, porból, slájmköpetből a sárkányfogveteményt, vagyis az emberi lényt, hogy… stoppoljon már le a szentmenet. Miért is. Ja, igen. Hogy hajdúszoboszlói legyen. Bouvard és Pécuchet. Ők is hajdúszoboszlóiak, ha úgy veszem. Úgy veszem. Vegyétek ti is úgy, Anna Karenina, Svejk, Citrom Bandi.

Történt egyszer, vagy tíz éve, hogy elutaztam Berettyóújfalura irodalmi föllépésre, de ennek előtte, mármint hogy Konrád Gyuri településéhez teljes mivalómban odaérjek, Hajdúszoboszlón át kellett szállni. Író ürge szeret átszállni. Szeressen is. Szálljon le, fel, át, jééé, Bovaryné az információs kisasszony. Másfél óra kivárás, emberi idő, nem? A rekkenő hőségben Hajnóczy Péterként találtam egy vodkát és egy kis sört, a fehér italbódé két vágány közé szorult, és máris azt a tervet eszeltem ki, hogy mivel még mindig van 1 óra 25 percem, ezen idő alatt megtekintem Hajdúszoboszlót. Belesétálok a város szívébe, mint Szerb Antal a Piazza della Signoriára, hopp a kittipő. Kiléptem az állomás angolcsinos épületéből, és elindultam. Déli sor? Rákóczi utca? Gázház? Vakhőség. Valahol kukorékolt a gümőkóros kakas, akácok csavarodtak, mint figyelmeztető mutatóujjfák. Kicsit Cegléd-fílingem lett, de hát Hajdúszoboszló se hasonlíthat mindig önmagára. Elmentem úgy szerintem egy sarkot. Olyan, mintha ott már körforgalom lett volna. Ez tehát Hajdúszoboszló. Így néz ki. Ennyi tudható róla, ha mindent tudsz róla, ha az összes zegét-zugát bejárod, az utolsó kapavágásába is belekóstolsz, ha nézed, mint Einstein a világegyetemet, akkor se fogsz többet tudni. Egy ház az az összes ház, egy utca az összes utca, mindegyikben a 24 megy. Ez a városmegismerés fundamentuma. Ez a világegyetem. Ez mind. A jó, a rossz és a csúf. Nem kell sok, csak koncentrálni kell. A világ bejárható, elmesélhető, megismerhető, minden megvan, mondtam Ottlik Géza eredeti szinkronhangján.

Most visszajövök az elbeszélésem jelen idejébe. Tessék. Miután elment a házlebontó vállalkozó, bevásároltam csekély húszezerét, lenyírtam a füvet, kiporszívóztam, írtam két és fél oldal regényt, és a Flaubert-szeánsz óta még nem telt el 24 óra. (Az egy sorozat, ahol lehetett kínozni, mert a Fox promotálta, és Kiefer Sutherland, akivel sokáig nem beszélt az apukája, játszotta a világmegmentő titkos ügynököt, Jacket.)

Alkonyodott, még éltem. Akkor hívott az én kedves feleségem, hogy kaptam tőle ajándékot, barkóbázzunk, mit. Na, hát tényleg minden vágyam ez volt, per pillanat, ez a barkóbázás.

Mit vettem neked, Attila? (Tuti, hogy Józsefre gondolt.)

Hajdúszoboszlót, vágtam rá, mint avatott barkóbázó tengerész.

A pics… (nem beszél csúnyán), honnan tudtad?

Márton Laci vagyok, azért.

Mert igen, egy hajdúszoboszlói gyógyszeradagolót kaptam, hogy ne vegyem be háromszor a porcerősítőt, mert nyomban elfelejtem, hogy bevettem-e, pedig még le se nyeltem, és én azon a véleményen vagyok, hogy inkább beveszem újra, mint hogy ne, így fordul elő, hogy öt vagy hat porcerősítőt is beveszek egymás után. Volt már hat porcerősítő a szátokban egyszerre? Szerintem is sok.

Bár a porcból soha nem elég.

Holnap meg falunap. Aludjál most már, Lengyelkis Balázs. Holnap falunap, lesz babautaztató szamárkordé, hardcountry, az ittasnehéz arcot megtartja a vattacukor, és szoboszlói darazsak fogják enni a szoboszlói krumplicukrot. Szemem lehunytam.

Telefon csöngött, Jack Bauer volt az, Hajdúszoboszlóról hívott.