Opatija. Magyarul Abbázia. Tengerparti város, neve az apátság szóból származik, minden nyelven abból. Ezt akkor még nem tudom. Azt sem tudom talán, hogy mi az az apátság. Tízéves vagyok, talán tizenegy.

Egy hétig nyaralunk itt, egy kemping, nyolcszáz lépcsőfokkal a tenger fölött. Vagy négyszázzal. Nagyon sokkal, az biztos.

A nyaralásról nem maradnak emlékeim. Se az, hogy Lungomare, se az, hogy Villa Angiolina, se az, hogy Hotel Kvarner, hogy Ferenc József. Nincsenek emlékeim, csak emlékfoszlányaim.

Ami a foszlányokban van, azok a pálmafák. Hogy a tengerparton pálmafák vannak, olyanok, amilyeneket addig én csak a Rejtő-képregényekben láttam apa Füleseiben, amikben Tuskó Hopkins mászik ezekre a fákra, amikor átverik az üldözőiket. Pálmák vannak, szóval akkor ez a tenger már majdnem olyan, mint amelyiken az idegenlégiósok hajóznak el Afrikába.

A pálmákra emlékszem, arra az érzésre, hogy azt hittem, ilyenek csak Afrikában vannak, pedig vannak itt is, ráadásul nem valami messzi országban, hanem Jugoszláviában, ami szomszéd ország, pont úgy szomszéd, mint Románia, vagyis persze korántsem pont úgy, bár akkor még nem tudok ilyen szép szavakat, hogy korántsem, csak úgy tudom mondani, hogy nagyon nem olyan, és nem csak azért, mert az egyik ott van a városunk határában, a másikhoz meg egy csomót kell autózni. Aki a gyerekkoromban volt Romániában és volt Jugoszláviában, az nagyon jól tudja, hogy miről beszélek, és én nagyon jól tudom, mert én gyerekkoromban voltam Romániában és voltam Jugoszláviában.

A pálmákra emlékszem meg a hegyekre, hogy mindenhol hegyek vannak. Akkora hegyeken kell átverekednünk magunkat a Wartburggal, amekkorákat én még nem láttam, de szerintem a Wartburg se látott. A Wartburg kétütemű, mint a Trabant, mind a kettő keletnémet, vagyis endékás, biztos azért kétütemű, mert endékás, tatámnak régen volt egy Opelja, ami szintén német, de nem németdemokratikus, hanem németszövetségi, és az négyütemű volt. Hogy a németszövetségi miért más, mint a németdemokratikus, azt nem tudom, de biztosan rosszabb a szövetségi nyugatnémet, mint a demokratikus keletnémet, mert a demokrácia, az jó, mi is abban élünk, népiben, és nekünk jó az életünk, mindenki azt mondja, az újságok is azt írják, akkor így kell lennie. Meg hát amikor átmegyünk Aradra, akkor tényleg azt látom, hogy a mi életünk, az jó.

Amikor egyszer megkérdezem, miért nem elég demokráciában élni, miért kell annak népinek is lenni, és mi az, hogy keletnémet és nyugatnémet, apa azt mondja, kapcsoljuk be a rádiót. Be is kapcsoljuk, és akkor apa elkezdi mondani, hogy a két Németország igazából egy, csak történelmileg furán alakultak a határok, mert a világnak ezen a részén, ahol mi lakunk, történelmileg mindig furán alakulnak a dolgok. Ezért laknak az aradi Szultán bácsiék is egy másik országban, hiába magyarok, kérdezem, bólint, azt várom, hogy majd mesél erről is, ahogy mesélni szokott, de most csak a csönd telepszik meg köztünk, nem azok a homályos, borzongós, füstös történetek, amiket, annyi év távlatából már nem is tudom biztosan, talán csak a Kossuth cigi füstje füstöz be, csönd telepszik meg köztünk, és ott is marad velünk, míg a rádióban el nem kezdődik a körkapcsolás, Vass István Zoltán jelentkezik be Győrből, Székesfehérvárról vagy a Népstadionból, mert nekünk a stadionunk is népi, nem csak a demokráciánk vagy a köztársaságunk.

De itt, a jugoszláv hegyek között nincs körkapcsolás, most csak sistereg a rádió, ha bekapcsoljuk néha, inkább nem is kapcsoljuk be, csak ülünk csöndben, apa koncentrál. Ülünk a népidemokratikus német Wartburgban, apa koncentrál a hegyi utakon, a Wartburg kétütemű, külön kell hozzátankolni az olajat, de nem is ez a lényeg most, most az a lényeg, hogy nincs benne motorfék. Nem értem, miért is kellene, hogy legyen benne, a motornak épp az a lényege, hogy hajtsa a kocsit, nem az, hogy fékezze. De apa szerint igenis fontos a motorfék, a motornak is kell néha a fék, hogy ne pörögjön túl, ezt mondja apa, aki épp olyan, mint egy motorfék nélküli motor, túlpörög, de akkor még nem tudom, nem tudjuk, milyen következményei lesznek ennek, akkor csak hallgatom, amit mond, és nézek, amerre mutat, az előttünk haladó kocsira, mutatja, hogy nézzem csak, Miska bácsiék kocsijában van motorfék, mert az Lada, és még ott is folyton ég a féklámpa, reméljük, hogy nálunk akkor nem a fék fog égni.

A pálmákra emlékszem és a hegyekre, a hegyi utakra, a félelemre. A hegyi utak veszélyesek, vagyis annak látom őket, keskenyek és kanyargósak és lejtősek-emelkedősek, a lejtők félelmetesen meredekek, az emelkedők még félelmetesebben meredekek. De a legrosszabbak a kanyarok, mert nem lehet tudni, én legalábbis nem tudom, melyik kanyar mögött mi lesz, hol lesz egy akkora emelkedő, amekkorát eddig még sosem láttam, hol kell olyan meredeken felfelé menni, amekkorát a gátakon se kell, akkorát, hogy már attól félünk, hogy hanyatt borul a kocsi. Anya aggódik, de az anyák ilyenek, hogy aggódnak, ők a szeretet és az aggódás minden egyes családban, ezzel tartják össze a családokat, persze akkor még ezt se tudom, csak azt, hogy mindennek rendben kell lennie, bármilyen félelmetesek is ezek az utak, apa ügyesen vezet, anya ügyesen aggódik.

Ezek a jugoszlávok nagyon bátor emberek, hogy ilyen utakon szélvészgyorsan cikáznak körülöttünk, de hát ezen nincs mit csodálkozni, a jugoszlávok bátor emberek, Tito partizánjai úgy verték ki az országból a nácikat, hogy a hős szovjet hadsereg se kellett hozzá. Persze könnyű nekik, Jugoszlávia tele van hegyekkel, az olyan kalandos dolgokat, mint a partizánság, az ember a hegyekbe képzeli, mármint ha az az ember, aki például én vagyok, az Alföldön nőtt fel, ahol a partizánok nem tudtak volna hová bújni, sehol hegy, völgy, szurdok, barlang. Apa egyszer azt mondta erre, hogy nálunk nemcsak a hegyek hiányoztak ahhoz, hogy saját magunk megszabaduljunk a náciktól, hanem mi magunk is. Hogy sokkal kevesebben voltak akkor, amikor harcolni kellett volna, mint akkor, amikor utána beszélni kellett róla. Ezt nem értem, apa azt mondja, hogy nem is baj, jobb, ha el is felejtem, de az ilyen dolgok olyanok, hogy pont azokat nem tudja soha elfelejteni az ember.

És azok a nácik, akiket Tito partizánjai legyőztek, azok németdemokratikusak voltak vagy németszövetségiek, kérdezem apát, még otthon, amikor elmeséli, hogy majd Jugoszláviában fogunk nyaralni, Opatijában, a tengerparton, hogy erre költjük a hatalmas totónyereményünk egy részét. Apa azt mondja, hogy azok a németek, akik nácik voltak, azok nem voltak se németdemokratikusak, se németszövetségiek, azok nácik voltak, és kész. És a jugoszlávok voltak a partizánok, kérdezem, apa bólint, de aztán nagy levegőt vesz, hogy azért nem minden jugoszláv volt partizán, ahogy nem is minden német volt náci, mert ugye ott van a mi családunk, a mi családunk is német, de mégse volt náci, viszont voltak a magyarok között is, meg a románok, a szlovákok és a horvátok között is nácik, a szlovákokat csehszlovákokra javítanám, ha nem érdekelne jobban, hogy kik azok a horvátok. A horvátok ma már jugoszlávok, mondja erre apa, és hogy például Opatija, az Horvátországban, de Horvátország meg ma már Jugoszláviában van. És akkor nem is jugoszlávok voltak a partizánok, hanem a horvátok, kérdezem, apa nagyot sóhajt, hogy a horvátok most már jugoszlávok is, ahogy jugoszlávok a szerbek is, meg a szlovénok és a bosnyákok, de majd visszatérünk erre, ha nagyobb leszek, persze nem tudhatjuk, se ő, se én, hogy nem fogunk majd erre visszatérni, erre se fogunk visszatérni, se a témára, se Opatijába.

A pálmákra emlékszem és a hegyekre és a kempingre, a kempingbe nagyon keskeny úton kanyargunk fel, van egy parkoló, innen gyalog kell mennünk, a kemping is hegyoldalban van, teraszokon tudjuk felállítani a sátrat, nyolcszáz lépés lejutni a tengerre. Vagy négyszáz. Alattunk a város, ez hát Opatija, mondja anya, ez az, mondja apa, este szépen ki lesz világítva, de ezt még nem tudjuk, felhős az ég, szürkés a tenger, a szél is hidegebb, mint amit olyan helyen várna az ember, ha az az ember én vagyok, ahol pálmák nőnek az út mentén.

És akkor Opatija most akkor egy horvát város a jugoszláv tengerparton, kérdezem apát, de apa szerint ez nem ilyen egyszerű, mert Opatijának nem véletlenül van egy másik neve is, Opatiját magyarul úgy hívják, hogy Abbázia, de ráadásul az se magyar szó, hanem olasz, mert ez egy olasz város volt, vagyis olasz is volt, meg osztrák is, meg magyar is. De amúgy meg mindegy is, mert minden nyelven azt jelenti, hogy apátság. Ott állunk e fölött az Opatija fölött, fogom anya kezét és apa kezét, ahogy így állunk a magas hegyek között, amik segítettek a bátor jugoszlávoknak, hogy felszabadítsák magukat, sajnálom, hogy nekünk magyaroknak nincsenek ilyen magas hegyeink és nem voltak olyan bátor partizánjaink. Mert ha lettek volna, talán nemcsak a náciktól szabadulunk meg mi is önerőből, hanem még ez a város is megmaradhatott volna magyarul Abbáziának, megmaradhatott volna nekünk ez az apátságos város, ami egy év múlva már örökké csak apás város lesz nekem.