Folytatjuk az utazást!

Noha tavaly novemberi levelünkben azt ígértük, legközelebb sort kerítünk a tavaszi Balaton rajzára is, ez utóbbi, nem részletezendő okokból, elmaradt, be kell érjük tehát a nyár utóhangjaival. 

Okulva az északi part művelődési és közlekedési viszonyaiból, utunk ezúttal a Déli Pályaudvarról nem a kies Füredre, hanem egyenesen Tapolcára vezetett, mely köztudomásúlag a Balaton-felvidék egyik legtisztességesebb mezővárosa. Azt azonban már kevesen tudják, hogy a Dunántúl azon kevés helysége közé tartozik, ahol még lehet kapni valódi velőspirítóst, melyet a Locomotiv-hoz címzett fogadóban a legközelebbi győri járat érkeztéig rendben el is lehet fogyasztani. A nevezett győri gyors nem több mint húsz perc alatt ér el Sümegre, mely ugyan szoros értelemben nem tartozik a Balaton-parthoz a fürdeni vágyó kéjutazók képzeletében – múzsákkal találkozni azonban itt is lehet.

A férfiúi virtus, a hazafias erények, a napóleoni háborúk és a magyar előidők érzelmes dalnoka, Kisfaludy Sándor itt látta meg a napvilágot; szülőháza, melyben élt, alkotott s halt meg, a városka főterén található, ma múzeumként működik. A bejárat melletti falon elhelyezett emléktábla és a muemlekem.hu szerint is „barokk” stílusúnak ítélt épület ma bús düledék képében fogadja látogatóit: küllemében fölveszi a versenyt a Regék a’ magyar elő-időből (1807) című gyűjteményben megénekelt omladozó romvárakkal is. Ugyanakkor nem érdemes meghátrálni a szerény külső okán, különösképp, ha nyitva találjuk az emlékház viharvert kapuját is. Az augusztus közepi ötven fokban enyhet adó hűs udvarházban nem csupán a Himfy-dalok és a regék költőjének regényes életrajzával ismerkedhetünk meg (a bécsi testőrségtől a nevezetes badacsonyi szüreten át egészen Szegedy Róza kosaráig és tovább). Darnay Kálmán, a helyi régész-múzeumalapító ténykedését külön emlékszoba eleveníti föl; a bejárattól jobbra Horváth Márton, 2013-ban elhunyt üvegművész alkotásai tekinthetők meg; a folyosón pedig a balatoni naiv tájképfestészet ül tort. A gyűjtemény igazi éke minden bizonnyal az eredeti Lavater-féle koponya, melyet Kisfaludy egy zürichi út során vásárolt meg s hozott haza Sümegre. A szerény zürichi plébános népszerű elméletét, a fiziognómiát („arcisme”) szemléltető, telerótt kobak nem csupán üvegburába zárva szemrevételezhető: a múzeum egy érintőképernyős masinéria segítségével igyekszik érthetőbbé tenni az ösztönök és érzékek, alakító, ítélő és gondolkodó tehetségek elhelyezkedését Lavater korabeli elgondolásainak megfelelően, a bámulatos szorgalmú 19. századi hírlapíró, Szokoly Viktor Arcisme és phrenologia, minden rendű olvasó számára (1864) című munkájának leírásait felhasználva.

A Kisfaludy Emlékház szerény küllemét ellensúlyozza a fényűzésre vágyó nyaralók számára néhány lépéssel odébb az 1748 és ’55 között Padányi Bíró Márton által építtetett Püspöki Palota, melynek egykori áldatlan állapotairól Eötvös Károly még így írt 1900-as Utazás a Balaton körül című munkájában: „Még a pók se szövögeti hálóját a szögletekben. Mintha barlangban volnál: úgy érzed magad a gazdátlan palotában.” Az egykori püspöki lak régi fényének visszahozatalában természetesen Széchenyi volt a város segítségére – na nem a könyvtáralapító, s nem is a legnagyobb magyar, hanem az utóbbiról elnevezett össznemzeti lobbi. Így az épület ma soha nem látott módon prosperál: benne gyermekbarát kiállítás, kávézó és hangulatzenével üzemelő angolvécé is működik.

Sümegről a visszaút már kevésbé tűnik sebesnek – különösen, ha az ember elernyedt a koránkeléstől, elcsigázta az út, nem Tapolcáig, ellenben Badacsonyig vett jegyet, illetve strandolni, lángost fogyasztani is óhajt. Ugyanakkor mindezek szükséges feltételei annak, hogy másnap frissen és fitten keljen útra Szigliget felé, ami – mint hírlik – a múzsák lakhelye.

***

A Balaton-felvidéket nem a városi gyalogosnak találták ki. A beton és a nádas dialektikájára épülő pannon táj jobban kedvez a nagyvárosi benzintemetőkkel közlekedő turistáknak és az őslakos (vagy helybélivé asszimilálódott), fölényes tekintetű biciklistáknak. (A hátizsákos természetjárókat pedig úgysem értheti meg senki.) Badacsonytomajból például nem visz autóbuszjárat Szigliget főterére, csak a közúti balesetekkel riogató „bejárati úthoz”, így aztán a baktatót gyalogszerrel kell megtenni, dacolva a porral, a fáradtsággal és az értetlen tanulócsoportokkal.

A szigligeti közösségi házban (és a település külterületén) létesült kiállítás (Ahol a múzsák laknak), amelyről Darvasi László közölt hangulatos írást az Élet és Irodalom hasábjain, nem kevés kihívás elé állítja az utazót. Megtanítja például arra az örök érvényű igazságra, hogy múzsákkal társalkodni nem is olyan egyszerűen kivitelezhető dolog. Az ihletre szomjazó érzékeny hazafi például már időnek előtte megérkezik a helyszínre, nem számolva azzal, hogy a balatoni közművelődés nem a google maps időszámítása szerint szervezi a nyitva tartást, hanem a helyi érdekeknek megfelelően, a bejósolható érdeklődést is mérlegelve. Így arra sem gondol, hogy a fölös időt elmúlatni csupán a (nagyjából másfél kilométerre elterülő) strandon lehet adekvát módon, belépti díj ellenében. Itt ugyanakkor már kisebbfajta kedvcsinálókkal találkozhat a figyelmes szemlélő: a vízparton – a kiállítás keretében – elolvashatjuk Nemes Nagy Ágnes mókás négysorosát („Minden tréfli, semmi kóser, / italunk a poshadt ló-ser, / esik eső bőven omló, / nézi Végh, Vázsonyi, Somlyó”), Nagy László Ősszel című versét a szerző portréjával, valamint Örkény István egypercesét a nevezetes vízen járó drámaíróról. Az érzékeny hazafinak, másfél-két óra ődöngés és az említett gyalogút visszafelé való, újbóli megtételét követően már maga a vízen járás sem esne nehezére némi hideg forrásvíz ellenében, amikor újra megkísérel behatolni a Básti Lajos Közösségi Ház ajtaján, ahol azonban meglepetések sora várja. Először is, nincs ott senki – mindez nem meglepő tünemény a Balaton bármely szegletén, valamennyiünk találkozott már őrizetlen fogadóval, stéggel, szőlőlugassal, italkiméréssel, múzeummal és garázstárlattal Zala, Veszprém vagy Somogy vármegyékben. Ugyanakkor fizetni sem kell – ez már valódi újdonság a Balaton vidékén, ami persze nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.

A kiállítás a közösségi ház emeletén található, s a fölvezető lépcsőfordulóban díszelgő nagyalakú plakáton, mint Darvasi László is megénekelte, csakugyan Nemes Nagy Ágnes és Ottlik Géza vitorlázós képe látható. A tetőtérben körülnézve némi csalódottságra ad okot, hogy az embernagyságú pavilonokra – vagy Nemes Nagy Lila fecskéje miatt, vagy más okból – lila háttérrel kinyomtatott archív fotók (és a hozzájuk társítható szövegrészek) mindegyike megjelent már egy, azóta az interneten is hozzáférhető reprezentatív kötetben néhány évvel ezelőtt (Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ’60-as, ’70-es évekből. Szerk. Kovács Ida, Budapest−Balatonfüred, PIM – Balatonfüred Város Önkormányzata, 2018), s a tárlatnak tulajdonképpen e gyűjtemény képezi a törzsanyagát, némileg megkurtított formában. Találkozhatunk ugyan néhány historikus értékű tárggyal a kultusz övezte szigligeti alkotóházból – egy írógép és egy lakónyilvántartó könyv 1975-ből –, néhány jó helyen felütött verseskötettel, de lényegében a kiállítás a fenti 2018-as PIM-tárlat (és a belőle készült kiadvány) nyomvonalán halad. A kötetből visszaköszön sorra a mosolygó Göncz Árpád; Fekete István és felesége vakszemüvegben; a szigorú tekintetű Kassák Lajos; a pingpongozó Somlyó György és Ungvári Tamás; a Liliomfi (1955) forgatása; Görgey Gábor és az agyoncitált, földre ereszkedő Csurka István a blökivel stb.

Továbbá némileg ironikus fénytörésbe helyezi a kiállítást, hogy a tárlat voltaképpeni tárgya, a szigligeti alkotóház (az egykori Esterházy-kastély, s annak arborétuma), amely az ötvenes évektől volt a szocialista rendszer szűkösségéből és kilátástalanságából elvágyódó alkotók menedéke és mulatókertje, a maga valójában nem tekinthető meg. Az egykor ott folyó mondén élet terei – noha az alkotóház ma is működik – csak fotográfiákról köszönnek vissza, máskülönben nem ismerhetők meg a szélesebb közönség számára. Épp ezért mulattató a kiállítás ismertetőjének megfogalmazása, miszerint „[e]zzel az alkotóházat üzemeltető MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. szimbolikusan is megnyitja Szigliget egyik legemblematikusabb helyszínének kapuit, hogy az érdeklődő közönség megismerhesse a ház falain belül megalkotott kulturális értékeket”. Tulajdonképpen ez a mondat úgy igaz, hogy az alkotóház csak „szimbolikusan” nyitja meg kapuit („is” nélkül), mivel az alkotóház bejáratára kifüggesztett táblák legalábbis arra mutatnak, hogy efféle törekvés nem mozgatta a kiállítás tervezőit. Az említett kültéri táblák megfogalmazása ellentmondásoktól teljes – „Az alkotóház parkja vendégeink nyugalma érdekében nem látogatható.” Mindez legalább két (egymással is paradox viszonyban lévő) értelmezést implikál. Egyfelől ebből azt is gondolhatjuk, hogy valamikor, a magyar előidőkben még megtekinthető volt a park (ezt az elmúlt huszonvalahány év tapasztalatai alapján nem tudom alátámasztani); illetve az is felmerült bennem, hogy a park nem látogatható ugyan, az alkotóház épülete viszont igen – nade oda hogy jutunk be? Nem az bántja az érzékeny hazafi (s egyszersmind élvhajhász turista) szívét, hogy az alkotóházat, ahol koszorús költők, kieszelt zsurnaliszták, profi állatidomárok és hobbifotósok időztek s írták halhatatlan műveiket, nem hagyja a fenntartó az idegenforgalom prédájává tenni – pusztán az, hogy miért csillantja meg ennek reményét a naiv és lelkes látogatóban, mint amilyen én is voltam augusztus egy igen meleg hetében.

Mint ebbéli morfondírozásomból is sejthető volt, ilyen viszonyok között magam sem jutottam be a múzsák lakhelyére; jobb híján az elkedvetlenítő kifüggesztvények fotografálásával foglaltam el magamat. Noha módom lett volna rá: midőn épp a gazdasági bejárat „nem látogatható” tábláját terveztem lencsevégre kapni, épp kinyílt előttem/mellettem a kapu, mivel két – minden bizonnyal a haza dolgában eljáró – alkotóművész érkezett vissza az alkotóházba, biciklivel. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy bekéredzkedem, de végül, nem akarván kihívni magam ellen a sorsot – lemondtam róla, s nem háborgattam a múzsák nyugalmát. Meg aztán – hogy Darvasi László említett írásának befejező anekdotáját idézzem – nehogy panaszt tegyen valamelyik hülye.

(Fotók: Radnai Dániel Szabolcs)