A park tele volt emberekkel, pont ahogy a férfi mondta. Voltak ott mindenfelől száguldó biciklik, futkosó gyerekek és járókelők. Karácsony napja volt, de nem volt hideg, a nap langyosan, szinte tavasziasan sütött. Pont, ahogy a férfi mondta.

Az egész annyira elviselhetetlen volt.

Aznap reggel, a kapu mögé bújva, Gaia látta anyját taxiba szállni. Majd’ megbotlott a lábában, mikor a férfi kinyitotta neki a kocsiajtót, aztán az ablak mögül küldött neki egy idióta vigyort. A taxi elment, a férfi pedig a kapu felé indult.

A lány felszaladt a lépcsőn.

Egyáltalán nem érdekelte, hogy az öreg nagymamának köszönhet mindent, a házat, ahol lakott, az iskolai tandíjat, a ruháit, minden nekik – neki, a húgának, az anyjának – juttatott javat, mint például a fürdővizet. Egész életében kétszer vagy háromszor látta őt, mindig egyre roskatagabb volt, az arca gumiszerű, petyhüdt, portól és dohtól bűzös. Minden alkalommal, amikor a városba jött, cukorkát húzott elő a táskájából, és minden unokától puszit kért cserébe. Gaia nem tudta megmagyarázni, de mikor ő következett, mindig erősebben érezte a nagymamája bőrének a szagát, mintha szabályozni tudta volna a kibocsátást, és amikor ő jött, fokozta volna, csak hogy bosszantsa őt. Egész nap az orrában maradt a bűz.

Nem, soha nem érdekelte ez az öregasszony, aki talán meg is érezte ezt, ezért halt meg pont aznap, rákényszerítve az anyját, hogy őt és a húgát a férfira hagyja.

Hogy is jellemezhetné őt?

Abban az évben voltak az érettségi vizsgák. Szerette a nyelvtant, jól ment neki. De akárhányszor lapozta is át a szótárt, nem találta a megfelelő fogalmat erre az alakra, ezért eldöntötte, hogy csak így fogja hívni: az alak. Így mondta, persze csak magában. Nem hívhatta így hangosan, kiváltképp az anyja előtt.

Az alak a lány hat- vagy hétéves kora óta legyeskedett az anyja körül. Azóta eltelt tíz év, és a férfi még mindig ott volt, s úgy csodálta a nőt, mint egy fajankó. Tessék, ez egy másik csúfnév, amit a lány ráaggatott (persze továbbra is csak fejben). Egyszerű, elnyűtt, kifakult ruhákat hordott. Keveset beszélt, és mindig kék tintától volt maszatos a keze, pont mint Ilariának, annak a strébernek a harmadik padból, annak a hülyének, aki meg volt győződve róla, hogy ezek a foltok a kiválóság jelei, azoké, akik folyton tollakkal, könyvekkel és jegyzetekkel veszik körbe magukat.

Mennyire más, mint az apja! A fényképek, melyeket anyja elzárva tartott egy fiókban, elegánsnak ábrázolták, büszke tekintettel nézett a kamerába. Akkor ment el, amikor a lány tízéves volt, majd nem sokkal később ők hárman egy kisebb házba költöztek. Kezdetben az apjuk elvitte őt és a húgát a hétvégékre. Aztán már nem; telefonon hívta őket. Időnként. És aztán már úgy se.

– Külföldre ment, de vissza fog jönni – mondta az anyja, anélkül, hogy bármi mást is hozzáfűzött volna.

Hová ment? Mikor jön vissza? Gaiának torkára forrtak ezek a szavak.

Az alak viszont mindig ott volt, Lucy imádta. Pont ő, a kis civakodó, az ingerlékeny hisztis. Hat évvel volt fiatalabb a nővérénél Lucia, vagy ahogy csak ők nevezték, Lucy, úgy, mint Charlie Brown idegesítő barátnőjét. Az a képregény annyira bugyuta volt, Charlie Brown túlságosan jó, túlságosan hülye, túlságosan optimista. És a fajankó kívülről fújta.

Talán emiatt értették meg egymást olyan jól Lucyval: mindketten kitalált személyek voltak, akik egy képregényben éltek. Talán csak ez volt a magyarázat: a valóság nem más, mint egy rajz, és ő előbb-utóbb felébred az ágyában, a másik szobából az apja hangját hallja, az anyja a konyhában vacsorát készít, és az alak… az alak soha nem is létezett.

A kapucsengő.

– Lucy, te mész, az al… menj kinyitni!

– Jövök, jövök! – kiáltotta a hisztis végigszökdécselve a folyosón.

A kapuból hallani lehetett Lucy kitörő, minden méltóságot nélkülöző hangját, idegesítő trillázásokkal és csipogásokkal megtűzdelve.

– Szia, Gaia, hogy vagy? – kérdezte a férfi a nappaliba belépve.

Lucy erősen belekapaszkodott, fejét a vállára hajtva, némán, mintha a nővére érzéseire összpontosítana, mintha nem akarná őket elszalasztani.

– Szia – válaszolta a lány anélkül, hogy igazából válaszolt volna vagy felkelt volna a kanapéról.

Az, hogy hogy vagyok, az én dolgom. El akarta káromkodni magát, de otthon szigorúan tilos volt.

Szia, faszfej – gondolta nagy megelégedettséggel –, hány éve is sündörögsz az anyám körül? Minden a te hibád, igaz?

– Van kedvetek elmenni a parkba? Gyönyörű nap van ma, nincs hideg, egy csomó ember mászkál odakint – mondta a fajankó.

– Igen, milyen szép! – éledt fel a hisztis kedve.

– Neked van kedved, Gaia?

Milyen idióta kérdés! Erre nincs jó válasz!

– Persze.

 

– Nézd, ott egy görkorcsolyás Mikulás! – trillázta a hisztis.

– Van kedvetek bicajozni? – kérdezte az alak, most is tele hülye ötletekkel, mint mindig.

Gaiának egy nevetséges bicikli jutott kosárral, Lucynak egy félig elrozsdásodott tragacs, ami annak ellenére, hogy nem volt meg mind a négy kereke, ugyanúgy boldoggá tette a lányt; az alak pedig egy női biciklire szállt fel, aminek meggörbült a kormánya, de ez volt az utolsó a kölcsönzőben. Nem egyenesítette ki a kormányt.

Hogy mit látott az anyja ebben a férfiban, azt a lány egyáltalán nem tudta felfogni. Hiszen szép és fiatal nő volt, míg a férfi csak olyan, mint a többi, sőt, még öregebb is azzal a tiszta ősz hajával. Emlékezett az első alkalomra, amikor találkoztak. Lucy a babakocsiban aludt, a férfi meg felbukkant a könyvesbolt egyik polca mögül, kezében egy hercegnőkről szóló könyvvel: „Gaia hercegnőnek” – mondta, s közben éjfekete mosolyt villantott az anyjára.

– Odanézz, Jack Russellek! – mondta egyszercsak Lucy. Letért az útról, és belevetette magát egy feltúrt vízmosásba.

– Állj meg! Ott nincs ösvény! – kiáltotta mögötte a férfi.

Lucy sárga kabátja meg-meglibbent, ahogy áthaladt egy-egy buckán; a biciklije egyre csak gyorsult, és a feje úgy billegett jobbra-balra, mintha nyakát szegte volna. Amikor a bicikli megakadt egy gyökérben, egy sárga sál vetült a fák zöldjére, majd néhány méterrel arrébb ért földet. A fajankó lerohant a töltésen, biciklijét, melynek még mindig forgott a hátsó kereke, az ösvényen hagyva.

Gaia ott állt megkövülten. Az út hirtelen elnéptelenedett. Nem volt ott senki, nem lehetett hallani egy árva hangot sem, még az alakét sem, még Lucy sírását sem. Végigpásztázta az utat, és egyszeriben súlytalannak, haszontalannak érezte magát. Amikor már annyi idő telt el, hogy szinte biztosra vette, a húga meghalt, feltűntek a sövény mögül. Lucy arca véres és sáros volt. A férfi a karjában tartotta őt.

– Hagyjuk a bicikliket, futnunk kell a sürgősségire – mondta határozottan. Tekintete biztonságot, tisztaságot, jóságot sugárzott.

A lány megszorította a karját, és tekintete a kék tintafoltokra tévedt, melyek egyszeriben az otthon melegét jelentették.

Sokcsevits Judit Ráhel fordítása