Itt fekszik egy ember. Ha a nagyanyám lenne, azt mondanánk, hogy egy asszony. A környezetében az ember szót csak férfiakra mondták. De nem ő fekszik itt, hanem én, az unokája, aki nő, nem asszony, de most azt mondom magamra: ember.

Ember, ugyanakkor egyértelműen nő, így még talán nem is láttam ezt a testet, formás és feszes mellek, nagy és halvány rózsaszín mellbimbókkal. Tulajdonképpen tetszik, ahogy kinézek.

Kinézek az ablakon, látom a Ludovika teret, nagyapám is ludovikás volt, nagyanyámnak katonás rendben kellett szülnie a gyerekeket. Az asszony fő feladata. Nagyanyám kis részben magyar, nagyrészt sváb vére mérget termelt, így tartja a családi legendárium: a saját szervezete fordult ellene. A teste, ami talán úgy érezte, hogy még a szülésre sem elég jó. Három halva született gyermek után anyám maradt életben egyedül.

Egyedül a nagynénje nyújtott anyám számára valamilyen érzelmi támaszt, nagyapám mintha nem is lett volna jelen a családban a nagyanyám – az asszony – halála után. Gondolom, anyám ezért lépett le, majd ment férjhez azonnal, miután betöltötte a tizennyolcat. Aztán megszülettem én.

Én most a tér és az idő ura vagyok. Egyszerre látok minden számomra fontos helyszínt, minden időben. Néhány tömbbel odébb egy kórteremben anyám kezét fogom, és nem tudok mit mondani neki. Néhány hónappal korábban a rendelőben ülünk vele, és nem értjük, hogy mit jelent a késői stádiumú mellrák, áttétekkel. A közeli jövőben – legalábbis remélem, hogy mielőbb bekövetkezik – megint egy ágyon fekszem, egy gesztenye szemű férfi tenyere simít végig a mellemen. Megkérdezi, hogyan szereztem a heget. Meg hogy megérintheti-e. Izgatott.

Izgatott vagyok, mert hallom, hogy más emberek, akik nem én vagyok és nem a történelemben kalandoznak éppen, itt és most azt mondják, hogy vágás, meg hogy ép a szövet, meg hogy csökken a pulzus. Ott fekszem a műtőasztalon egy sötét nyílással a mellemen. Négyen vannak körülöttem. Négy ember. Nem is én fekszem ott, hanem a testem. Egy ember teste. Egy női test.

Test a testhez simul, amikor a férfi megérinti a heget. A bőröm érzékeny az érintésre, nem úgy, mint kicsivel feljebb a mellbimbóm, hanem máshogyan. Úgy, ahogyan egy negyedrészt sváb, háromnegyed részt magyar, gyógyult mellrákos nő és ember műtéti sebe érzékeny tud lenni majd, amikor erre a jelenetre sor kerül. Míg most, amíg a Ludovika kampuszon zajlik a történelem, én pedig benne élek, figyelem, ahogy összevarrják a hegem és a testem, ami lehetne akár az anyám vagy a nagyanyám teste is, gondolom. Aztán rájövök, hogy nem így van, hogy ez kétségtelenül az enyém, az én életem.