Egészen biztosan van egy olyan érzet, hogy ha New Yorkban élsz, nem is kell más. Nem is az, hogy lenézés, fennhéjázás, csak mintha a világ szívében lennél elszeparálva, és akkor minek máshol tologatni a vérrögöt. Minek verselni a fülcimpáról. Mármost az én fülcimpám a családi kert, amit senki az égvilágon nem gondozott rendesen, nem értek rá, egy anya, az anyám, nem volt neki való, aztán úgy tett, és tesz is a maga nyolcvaniksz évével, hogy ez az övé, az ő New Yorkja, én meg vagyok, a jó isten se tudja, ki vagyok, de az biztos, hogy nem algonkin indián, de nem is egy tőzsdebajnok. Most éppen az a fázis van, hogy művelem, szinten tartom a Broadwayt és környékét. Ha leutazom Pestről, művészi tájképeket készítek a vidékre tartó vonaton, Prodigyt vagy Trickyt hallgatok a sárgává aszott vidékben száguldó mávtézsévén, hogy az adrenalin megmaradjon, és a virágfüzéres, angyalhajas utastársaim között arra gondolok, hogy a pattanó ujj, a sittemelgetés okozta teniszkönyök kibírja-e az újabb fűnyírást, miközben anyuka fél méterre áll mellettem, és lankadásra képtelen figyelme tárgyává tesz.

New York.

A fűnyírót elneveztem Godzillának. Én meg lehetek Amerika kapitány. Ja nem, inkább King Kong.  Ja, nem.  Anyuka, én nem Woody Allen vagyok inkább? Azt mondják, New Yorkban a legrosszabb az, ha szegény vagy. Ott nincsen ég. Itt meg csak az van.

Ki fog esni a fűnyíró kereke, hogyajók. Földmérő Tibibarátom szerzett benzint sapkaáron, az a föltételezésem. Már másfélszázezer forintot spóroltam a piros szerkezeten, igaz, nemsokára nem tudok írni még haikut se, sem a kedvenc női mellemet simisimizni, annyira fájnak a kezeim. Ízületpompa. Egyszer New Yorkban a boltból kilépve meg akartam inni egy sört az utcán, még egy albán zsebkereskedő is elájult ijedtségében.

New Yorkot, amíg erre volt alkalmam, begyalogoltam. Úgy értem, Manhattant, le-föl, oldalt, hátra, előre. Az a legjobb, amikor találsz egy olyan parkot, ami Kőszegen is lehetne. Mondom ezt úgy, hogy nem voltam még Kőszegen, miért nem voltam, hát nem. Biztosan van néhány magyar, akik nem voltak még Kőszegen. A családi kertet, honnét száműztem az embermagas gazt, a vadszeder csipkerózsika-dzsungelét, ismerem úgy, mint New Yorkot. Ez az Empire State Building, ez a kőbucka, a rogyadozó kisház szeptember 11, itt hajlik, itt lejt, itt vizes, itt mi van. Amíg kijártam, tizenkét repülőjegy lett néhány év alatt, sok, nem sok, ennyi volt. Elmondom, mi különbözteti meg New Yorkot a családi kerttől, amit nemsokára faszányosan a nevemre íratok, el ne vigye valamelyik uzsorabank, akik a szegények kifosztására szakosodtak, csak mert az ország nem kreativitáson alapuló versenyre és piaci törvényekre van idomítva, hanem kifosztandó rabszolga-arborétumok működésére, ahol a pályáztatás a szezámtáruljvarázsszó, egyszóval övék, ezeké az uzsorabankoké az alsó, kínaibólöltözködöm, pontotgyűjtök, orbánviktorhallelúja Magyarország, viszik a nyugdíjat aranytalicskával, egyébként fess, illedelmes, kedves és fölkészült gyerekek, aztán hozzák éjfekete batárautóval a pénzt, házhoz, hogy megint ötször annyit vigyenek el, és aztán igazgató úr átvegye az év bankja című kitüntetést. Apukám, minek betonba helyezni a hullát, mint a régi, szép, New York-i időkben, nem vagyok én Vito Genovese, maradjon csak zombi a lelkem, és boldogan adja a pénzt oda nekünk, amije van, törvényileg mindet. Éljen sokáig, erőben, egészségben, az se baj, ha eszi a rák, csak sokáig egye, az nekünk jó. Na, ezt itt most csöndesen elmondtam, egy hőséggyilkos nyárdélután.

A kiégett torzsalékon épp befejeztem az augusztusi nyírást, amikor a kerítésre fektette a karját, és bekiabált az udvarba egy férfi. Hát, nem szokásom az ilyesmi, mert a 95 százalékom mindig líraian befelé néz, de fölismertem. Még a neve is eszembe jutott, csoda. Beszélgetni kezdtünk nyomban. És közbevetőleg. Ha te mint utazó kilométernaiva azt hiszed, ha New Yorkba kerülsz, és ott majd találkozol, -hatsz régi ismerőssel, földivel, egykori baráttal, nagyon tévedsz. Mert nem. Nem ér rá. Nem alkalmas. Nehéz összehozni. Van egy kis félelem is, talán a klasszikus időkből maradt, amikor még Clevelandben népes volt a magyar garnitúra, jön ki a honi csóringermagyar, és pénzt akar, mindegy, valamit akar, segítség kéne, héder, ajánló levél, száz darab egydolláros, pohár hideg víz, fele viszki, ha lehetne, még egy kicsit. Hát kérem, itt mindenki önerőből boldogul, szerencse, tehetség, forgóajtón való gyors átjutás. Soros Gyuri bácsi mennyivel, öt dollárral érkezett a táncparkettre? Mindegy, nagyon nehezen lehet régi ismerősökkel randevúzni, de ha a csoda kiskabátját kifordítod, hát egyszer csak megjelenik itt T., és rád kiált, How are you, fine. Egyébként New Yorkban van saját lakása a keleti oldalon. Most egy ócska női kerékpárral kerekezett itt éppen, a múlttá szakosodott jelenben, meglátott engem görnyedni, követ szedegetni, Frank Sinatrát énekelni, New York, és így. Manhattanben, apukám. Magániskola, huszonhét nemi identitás, kérlek.

Valahogy csodaként éltem át ezt az egészet, hogy én, aki annyira szeretem ezt a kilátástalan, ócska, epeirigy és Nádas Péter által is megénekelt és elkáromolt semmiminden revüt, egy innen elszármazott New York-i tagtársam szólít meg. Nevemen.

Ennyi volt, elbeszélgettünk, ki mire emlékszik, kivel mi lett, így és úgy.

New Yorkban valóban semmi sem lehetetlen. A valami több lehet. A több még több lehet. Itt, minálunk a valami talán megmarad. Több nem lesz, mert nem. Itt, az én New Yorkomban körülbelül annak van értelme, hogy túl lehet élni. Ebben a New Yorkban erre szakosodtak, ne változzon, maradjon, ha neki lehet, nekem is lehessen, túléljem.

De azt mondd meg nekem, Istenem, miért kell beleromlani.

Miért rohad bele magába újra és újra a magyar?!

Délután jött Tibibarátom, hogy kigurul Óballa-New Yorkba földet mérni, come with me. Az óballai pub zárva volt, pedig de színpompásan nézett ki, festett virágtartók, mázolt padocskák. Akár a táj. Fuldoklott, mint hányszor New York. Csak sárgán, mint a kóbor kutya retinája. Ott vonul a Tisza zöld szalagja, New York. A rög, a gaz, a kóró, a szöcske pattanása, New York. A kiégett napraforgófejek bólogatása, New York. Ahogy a szélféle léglökés fütyül és sóhajtozik, ahogy a hőség lódul, mint a forró tégláról elszálló dunyha, ahogy a távolból dalol egy dögkút, ahogy nyúl fut cselezve, New York. Itt gyalogolt Petőfi Sanyi New Yorkba hot dogért. Bartók is innét távozott, mert. A Ku-Klux-Klan maradt. Már fehér kámzsa se kell, aranyapám.