Ki gondolta volna, hogy Závada Pali ennyire tud irigykedni ilyesmiért. Nem az a sárga, azt nem mondom, de az a tótkomlósi búzavirágkék… cca. És igaza is van. Nekem, mivel annyi helyre elfújt a szél, szinte mindegy is, hol van az aktuális csiribiri. Mert, ugye, mindenhová a bányával. Csörög a csillesor, hogy csörög, a világ legkisebb gyémántját, amiért folyik ez az egész, elvitte a cica.

Ez az irigylésre méltó hely pedig Lemberg városa volt, a kelet Bécse, és te, kedves olvasó, három +1 tényező nélkül biztosan nem értheted meg ezt a helyet, ha egyszer odajutsz. Juss oda. Legyen meg ez neked, jó lesz. Egyáltalán mit jelent megérteni emberi települést, annak lélektanát, azt a szimfóniát vagy néha csak harmonikás slágerfütyülést, ami a falakból, utcák köveiből, az emlékművekből, köztéri szobrokból és a melletted elsiető vagy csak tovatántorgó emberekből árad. Lvivhez, Lvovhoz, Lemberghez, ennek a városnak a megértéséhez legalább négy tényezőt sorolok, de több is van. Ja, igen, most már őket is lövik. Elértek oda az ágról szakadt pátriárka által megáldott orosz rakéták.

Závada Pali joggal irigykedett, biztosan többet látott volna az ő aranykeretes történelmi szemüvegével, mint én, de amit én pislogtam össze és megértettem ott, talán az sem volt kevés, sőt. Ezt a várost, Lvov, Lviv, Lemberg, és többször így nem sorolom, biztosan nem érti az ember, ha nem olvassa el Joseph Roth Radetzky-induló regényét. Ez egy szolid kötelezettség lenne. Mit jelent a Monarchia végvidéke, egy makett pusztulása, a formák kiüresedése. Érdekes, de a birodalmak idővel maketté válnak, a pusztulás, a leromlás dimenziókat számol föl, és Roth ezt gyönyörű visszafogottsággal szemléltette a mindenféle kreativitás és képzelet hiányában egzisztáló, jó Trotta család történetében. Amikor én mentem Lembergbe vagy tíz éve Méhes Karcsiékkal és Csobánka Zsuzsával, már tankok és harckocsik álltak őrt a szállodák előtt. Én olyan szegény ócskapiacot még nem láttam, mint annak a hotelnek a tövében. Lemberg nincs Bécs vagy Párizs nélkül, ahogy a Háború és békét sem lehetett volna megírni Napóleon nélkül. Ennyit az első tényezőről, amelyben a Habsburg Monarchia, illetve annak alkonya a lényeg, karcolat volt, tudom, de órákig lehetne mondani.

Második tényező. Mielőtt elindultam volna, megnéztem a város történetét, és gyorsan bele is futottam a pogromok képeibe, az ottani zsidóság elpusztításának elborzasztó dokumentumaiba, a lélegzet dermed meg, nem is értem, hogy lehet azt a szót leírni, hogy idegenrendészeti eljárás, de ez csupán egy asszociatív oldalvágás volt egy ócska és gyáva történelemmagyarázat irányába. És akkor innen csak egy ugrás Chagall vagy a nem is oly messze palántázó lemkók népe, ez már durvább, a tőlük származó artpopkirályfi Andy Warhollal. Nem lehet megérteni semmit, olyan elképesztő itt a borzalom, a mese és a fantasztikum, a lehetetlen és a lehetséges keveredése. Ilyen bonyolult földteke a világon nyilván nincs is. Fölfogni egy mezítelen asszony körül álló öltönyös férfiak kísértetiesen részvétlen, még csak nem is érdeklődő tekintetét, éppen halálra verik. Ennek a nőnek tegnap még kalapot emeltek, kezét csókolom, nagysága. Tegnap még udvaroltak. Most meg ölik. Látod ezt képen, meg hasonlókat a berlini Wannsee Endlösung kastélyának múzeumában is, passzé. Kelet-Európa mocsárvidéke, ahol mindenki mindenkit leölhet, azzal az apró kitétellel, hogy a zsidóság esetében hiányzik a föltételes mód.

A harmadik tényező a temető. Van a városnak egy csodálatos – már ha a szó helyénvaló – temetője, a licsakivi temető, hol ukrán és lengyel elhunytak időznek, híres emberek, együtt az öröklétben. A várost addigra, úgy tíz éve, már jól birtokba vették az ukrán nacionalisták, lengyel ember alig élt már ott, de a temetőt gondozhatták a lengyelek is. Átjártak. Nem is temető volt az, hanem egy halottak lakta, hullámzó arborétum. Tudjuk, a temetőben beszélnek és fecsegnek a nevek. Mondja mindegyik, ki volt, hogy volt az élete. Lisszabonban láttunk egyszer egy snájdig várostemetőt, tiptop kis házacskák, a feleségemnek annyira tetszett, hogy ott akart maradni éjszakára, alig tudtam meggyőzni, hogy nem igazán helyénvaló ötlet, a portugál kísértet harap. Lembergben a zsidó negyed foltokban maradt meg csupán, egy-két ház, a gettó morzsái, néhány romkocsma, akárha a Szimpla, ötszáz éves falon fölfutó folyondár.

És a negyedik tényező. Az a kis plusz. Ami nincs. A geller. A szürreális hovatovább. Nem akarom túlságosan kihegyezni, már így is szúr.

Az ember annyit él, ha szerencséje van, hogy megtanulja az árfolyamokat. Mi mit ér, mi mire váltható, cserebere, ezmegaz. Minek mi az ára, érdemes-e fizetni érte, értem a mozdulat jelentését, értem a város sajátos lélegzését, értem, hogy például rengeteg drót, villanyvezeték fut a fejem fölött, majdnem annyi, mint Bukarestben. A házak, mint Bécsben, Szegeden. Idáig lecsordogál a szecesszió. És akkor éppen ott, az utcán sétálva, egy nagyparkhoz közel csöng a telefonom, és talán valahonnan a berlini ragyogásból fölhív Kertész Imre. Oké, valamit akart, eszébe jutottam, már nem tudom, miről beszéltünk. De azt tudom, hogy hol voltam. Lembergben voltam. Kertész Imre beszélt hozzám. Egy bolt előtt álltam. Pogácsát meg ilyen izéket árultak ott, mint otthon.

Hol vagy, Ernő?

Lembergben, Imre.

Az jó. Biztosan nagyon érdekes. Mit csinálsz, Ernő?

Állok egy bolt előtt, Imre.

Milyen bolt?

Egy igazi Fornetti bolt, Imre.

És bingó.