Jolka harangja
(részlet)
„Most én vagyok a soros, énnekem köll a halállal küzdeni” – részlet Egressy Zoltán hamarosan megjelenő regényéből.
Egressy Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>
Annyira el van fölhősödve máma minden, sötét a szoba. El is aludtam, aztán este megen nem tudok majd aludni, csak fekszek, meg üddögelek. A lányom se tud aludni jól. A hüttőládáját köllött kimosnia, de annyira fájt a segge tomporája, mind a kétfelől a csont, hogy beidegesedett. Vót otthon két üveg sör, meg viszki, jól beiddogált. Utóbb aztán nem tudott semmit csinyálni, annyira megszédítette a viszki. Aszondja, jól megártott. Mer közbe meg szedi a gyógyszert. A menyem aszondja, a gerincétül lehet neki, megy le az a fájás. Röngöjre kéne vinni. Ha rosszul fordul, rosszul hajol, akkor áll bele ez a nagy fájdalom. Aztán mégis tip-top. De iddogál. Gyógyszert szed, arra iszik, attul meg megbolondul. Tiszta öreganyja, az is szerette a bort, hiába cukorbeteg vót. Még mikor el tudott menni a bótba, hányszor elmostam a zsebibül a csokikat!
Nagy a bánatom, mer nem lesz katolikus mise a rádióba, se a tévébe. Református lesz, meg ökomikus, meg mit tudjam én, milyen, de katolikus nincs. Sokszor ott vannak ám ezek a fejesek a templomokba, mutatják a tévébe, mikor ott ülnek elöl. Ezek a politikus emberek sokan vannak. Nem, nem, szép a református, csak mégse olyan, mint a mienké. Még karácsony napján se lesz. Meggyütt az újság, abba van, hogy akkor is református lesz, meg ilyen ökomikus.
Meg köll néznem a macskákat, már ki köllött vóna eresztenem őket. Ha még benn vannak, lehet, hogy beszarnak, akkor aztán nem elég, ha csak fölsöpröm, föl is köll mosni, mer olyan büdös, mint a dög. Szép vörös ez a kis cica, pedig az emberbe az milyen ronda tud lenni. Vörös ember egy se jó, a mondás is azt mondja. Juj, az a ronda vörös szakáll. Mikor a Vas atyának egyszer véletlenül született egy gyereke, az igen szép kislány vót, csak vörös. Nem csúnya, de azér mégis olyan ronda vörös. Piros. Nekem az nem szép. A barna szép, meg a fekete. Legénybe is a barna hajú legény.
Én is barna vótam, ilyen gesztenye. Sokszor, míg fiatal vótam, megcsodálták a hajamat, szép gesztenyebarna vót. A testvéreimnek mind fekete hullámos, énnekem meg gesztenyebarna. Most már olyan semmilyen, semmi szép színe nincs.
Tennap egész nap igen beteg vótam. A fiam egy csöpp beismeréssel nem vót, pedig egész reggeltül fájt a fejem, minden bajom vót. A lányom hívott délután, én meg nem tudtam fölismerni. Annyira mondta, hogy én vagyok a lányod, én vagyok, de én mondtam neki, nem a lányom vagy te. Nem tudtam fölismerni. Én vagyok, aszondja, az én kezemet műtötték, de csak mondogalódtam, hogy nem te vagy az én lányom. Így megbangultam.
Este a fiam meg az unokám idegyüttek kiabálni. Mer a lányom telefonált nekik, hogy baja lett az agyamnak. Nem vagy te beteg, csak beképzeled, így beszéltek velem. Pedig a fejem fájt, meg a szívem fájt, aztán belement a fájás a térgyembe, le a lábomba, csak úgy rángatott. Aszittem, nem tudok fölkelni többet.
A fiam megmérte, mennyivel van közelebb a vécé az ágyhoz, mint náluk. Olyan majdnem egyforma forma. De ha a fiam ilyen bolond lesz, nem fogok elmenni oda. Nem veszik észre, hogy rosszulesik, hogy nem hiszik el az én bajomat? Amíg egy kicsit mozogni tudok, nem fogok elmenni innen, mer ott még bolondabbul beszélnek. Nem mernék hozzáérni semmihez se.
Az uram mindig aszondta, amíg bírod magadat, itt ne hagyd ezt a kis házat. Ilyenkor vót nagybeteg, decemberbe, ez vót az az időszak. Ahogyan feküdt az intenzíven, idább-odább föléledt, kezdett pillogni. De nem beszélt nagyon. Aszondta az orvos, vigyük el haza. Adjunk neki kefirt. Aztán azt le se tudta nyelni, csak elfordította a fejit, a kezivel meg legyintett. Beszélgetni nemigen tudott, csak folytak a könnyei. Szerintem az tudhatta ám, hogy már meghal. Milyen tehetetlen vót, pláne abba az utolsó két hétbe, mikor otthon vót. Igen-igen sajnálom, de mégis, a jóisten jobban tudta. Így akarta, így lett.
Jaj, de főtámasztanám, ha tudnám. Sokszor, mikor egyedül vagyok, az van eszembe, milyen jó vóna csak beszélgetni. Nem sokat ér az élet egyedül, nem tudja az ember megbeszélni a dógait senkivel. A Somogyival se lehet már. Itt tőtötte el az egész életét, aztán mindenkibe hibát talál, csak magába nem. Az a sok átok, amit másokra rászórt, jaj. Annyit imádkozik, aszondja, egész nap, de ha annyit imádkozna, nem tudna annyit átkozódni.
Mikor nagybeteg vót a Béla papa, ha begyüttem, mindig mondta, menjek oda hozzá beszélgetni egy kicsit. Sok szép szava vót annak. Én sose tudtam neki annyi sok szép szavat adni. Utolsó szeptemberbe, októberbe aszondta, édes anyukám, én biztos nem sokáig élek, de ha meghalok, el ne hagyd ezt a kis házat, addig leszel te nyugodtan, amíg itt vagy. Ne féljél, az én nyugdíjambul meg fogsz élni.
Már nem tudom, mit gondoljak. A nyugalmam elmegy, nem lesz ott nyugalmam, ha odamenek, mindig félnem köll, jaj, rosszat csinyálok, énvelem köll vesződni. Énvelem ne vesződjön senki. Haljak meg inkább, már nem bánom. Sehogyan se jól van. Az unokám aszondta, jó van, csak haljál meg, de hogyha meghalsz, nem lesz ám itt semmi tor. Mer aszondtam, ha meghalok, a rokonságomat meghívják ám. De aszondja az unokám, nem lesz semmiféle rokon, ha most meghalnál, hiába akarsz te nagy tort. Azér talán nem halok meg még.
Milyen beteg vót ma is a szívem. A fejembül meg megen lement a fájás a lábomba. Akkor az agyam nem kap vért, besűrűsödik, vagy mit tudjam én, mit csinyál. Könnyen agylágyulást kaphatok. Most még nem kaptam. A jóstenbe bízok, talán majd nem engedi meg, hogy kínlódjak. Sokszor eszembe van a Béla papa, hogy milyen szép halála vót annak. Hátha énnekem is olyan szép lesz.
Itt imádkoztunk a Somogyival, mikor meghalt. Égett a gyertya, aztán a Béla papának egyszerre megeredtek a könnyei. Csak úgy folytak, de nem sokáig. Aztán akkor aszondja a Somogyi, ez már most meghal. Most már vége van. Még akkor a Béla papa fölpillantott. Igen lassan lélegzett. Ki köllött mennem a szobábul. Aztán mire visszamentem, már vége vót. Úgy vettem észre, annak szenvedése nem vót. Hát ha én is ilyen szépen halhatnák meg, igen megelégednék.
Mikor fájt a lába, jó nagyokat tudott káromkodni, az igaz. De úgy látszik, a jóisten mégis szép halált adott neki. Nem hiába vótunk a templomnál tizenkét évig. Milyen szép vót az, mikor kidíszítettük, pláne karácsonykor. Huszonhárom éve, hogy meghalt a Béla papa. Most én vagyok a soros, énnekem köll a halállal küzdeni.
Mindenszentek előtt sokat imádkoztam, de nem álmodtam vele, meg nem is jelent meg. Nem baj, csak pihenjen. Mikor máskor megjelent, akkor is csak egyszer mondott valamit. Már a csontjábul sincsen talán szegénynek.
Gyütt reggel ilyen parasztújság, két hetente dobják be. Csak úgy nagyjábul nézem meg, nincs abba semmi. Ebédre meg húsleves gyütt, meg paradicsommártás, abba vót kettő fasírt. Nem köllött, mer vót még karfiolleves, avval jóllaktam. Szeretem ám a paradicsommártást, de a gyomrom nemigen szereti. Hónap ilyen rántott leves lesz.
A jóisten megsegítette a Béla papát. Én is megsegítettem, mer amit kért, azt én megcsinyáltam neki. Pörkölttel megöntöztem akármilyen főzelékfélét. Avval tudott jóllakni. Én nem szerettem, de megcsinyáltam, amit kért. Meg is illette. Sokszor vótam ám bűnös. Sokszor rászótam, ha valami nem tetszett. De nem tudott haragudni, sokkal jobb terve vót, mint nekem.
Este már fél 9-kor lefeküdtem, ahogy elmentek a fiamék. Pedig csak 9-kor szoktam. Aztán nem tudtam még éjfélbe se elaludni. Nem tudtam a világér elaludni egész éjjel. Olyan ideges lettem, mindenkit megszidtam. Még olyan hülyeséget is mondtam, hogy gyühetnek az ördögök. Ilyen maflaságot. Most gyühettek, el is vihettek. Így mondogalódtam magamba. Juj, de rondákat mondtam. Hogy most a jóisten büntet vagy az ördögök gyünnek? Egyik se segített, ördög se, jóisten se. Azután megbánom ám, mikor ilyen rondán beszélek magamba. Megfordult az agyamba minden. A szentekrül. Szent Ferencrül. Jézus azt mennyire szerette, mindig átölelte. Engem nem ölel senki. Azér lehettem így, mer a fejem sokat fáj. Most is, ha lecsukom a szememet, nem is tudom, miket látok. Minden eszembe jut.
Azon félek, hogy ha nem eszek, iszok, agylágyulást kapok. Az elfekvőbe igen jó helyed lesz, aszondja az unokám. Nem hogy valami jót mondana, mindig ilyet beszél. Ha nem úgy viselkedsz, ahogyan köll, az lesz, aszondja. Egyek, igyak, csak ezt hajtják. Meg hogy nem futkoznak ám ide majd forgatni engem. Bebolondulnak, aztán mondják a magáét. Leszidtak, hogy nem tudom, hogy beszéltem a lányommal. Hívott ma ő is, aszondja, ismerjem el, hogy vele beszéltem tennap. De nem ismertem el. Mitül lehetett?
Csak az agyam maradjon meg.
Ez az élet nem sokat ér.
Ebbe a Dankó rádióba olyan szép nótákat adnak, húzzák az uram nótáit. Húzatta ám nekem, odaállított, aztán húzatta a nótáimat, ilyen lakodalmakba. Mulattatott engem. Azér szeretem hallgatni ezt a Dankó rádiót, mer ezeket a szép nótákat muzsikálják. Sokat húzzák, hogy ha az enyim lennél, szebb lenne az élet. Meg hogy piros pettyes ruhácskába láttalak meg téged. Azt is sokszor elhúzatta az uram nekem. Meg hogy szeretnélek újbul rózsák között látni. Talán jobb vóna, ha nem is hallgatnám. De akkor mit csinyáljak, mindig csak üljek? Mindig imádkozni se lehet. Annyit imádkozok, összekavarok mindent. Már annak nincs értelme. Mondom, mondom, az agyam meg nem ott van. Hát akkor hiába. Másfelé jár. Mikor dógozni köllött járni, nem értem rá ilyeneken gondolkodni.
Az anyámnak szép, jó hangja vót, hű, de szép. Ki tanyája ez a nyárfás, nem hallatszik a kurjantás. Mikor kicsik vótunk, ezt sokat dalolta. Szép hosszú hajam vót, megfésülgetett délutánként. Mondtam neki mindig, hogy még egyszer dalolja el, meg még egyszer. Annak az anyja igen korán meghalt, kettő gyerek maradt árván az aptyukkal. Szegény anyámnak meg mennyi gyereke lett, te jóisten! Nem tudom, hogyan tudott annyi gyerek születni.
Bözsi testvérem is mennyit az eszembe van! Tizenhét évesen köllött férjhö mennie. Nem akart bemenni, a sógorom az ölébe vitte be az ágyba. Nem akarta a Bözsi elfogadni. Aztán a sógorom meghalt. De milyen jó szerencséje lett vóna a Bözsinek, ilyen idősebb fiatalemberek annyira el akarták venni, csak az a mocskos anyósa beleavatkozott. Nem engedte, mer mi lesz a gyerekekkel. Az apámtól kérték meg, a Bözsi elment vóna, de a rohadék anyósa beavatkozott. Aztán leélte szegény Bözsi az életét így. A menyének igen csúnya szája vót, elkiabálta a Bözsit minden kurvának, te bárcás, meg így meg úgy, pedig nem vót az senkinek se kurvája, se semmije. Megtehette vóna, de nem ám. Nem vót olyan. Nem, nem. Leélte szegényem az életét a menyével. Csak hallgatott.
A lányomnak meg megműtötték a kezit, mer nem tudott fogni. De most újbul zsibbad neki. Mer nem áll ám meg egy pillanatra se. Aszondja, biztos meghal. Mondtam neki, abba azér nem halsz meg. Tennap nem tudtam fölismerni, hogy vele beszélek. Annak az ura az egy banga ember, ilyen banga még nem is vót, mint mostanába. Igen szereti a süteményfélét. Azér kövér. Most megen összemondogalódtak, mondtam a lányomnak, ne könyörögjél neki, nem köll szóni hozzá. Aztán hogy megbékéltek-e már, nem tudom. Mind olyan kövérek, a hasuk a térgyükig ér.
A fiam rakott ki mút héten egérragasztót. De ezek szerint mégsincs itt egér, mer akkor ráment vóna. Pedig egy azér mintha lett vóna, de hát akkor most mér nem ment rá a ragasztóra? Rosseb se tudja. A kredencajtónál szaglásztak a macskák, hát akkor csak éreztek valamit. Most nem látom semmi szarát. Vót egérszar, de most nincs. Most akkor van egér vagy nincs? A fiam hozott tápot meg tejet a macskáknak. Az a pici mindig odaugrik hozzám, annyira várja, hogy simogassam meg. Ha valami lenne velem, hogyan maradna itt? Megdögölne. Pedig olyan szép ám. Még sose szerettem így macskát. Az anyját nem szeretem annyira. Többször kieresztem őket, aztán futnak az udvar szélire, ottan pisálnak vagy fosnak. Mikor tennap gyütt a fiam meg az unokám, hát akkor pont végigfosták a konyhát a macskák, mer odaadtam neki azt a hosszút, a spagettit. Nekem nem köllött. Azér is kiabáltak ám velem. De most már jobban ügyelek, kiengedem őket többször. Ilyen macskákkal nagy vesződségek vannak. De az unokámnak nem lehet mondani, ha megrezzentem őket, mer az borzasztóan szereti az állatokat.
Nem jó az idő, hideg van ám.
Nem szerettem én sose annyira az állatokat, annyira nem, hogy ölelgessem, pedig sok állatot neveltem. Ez a pici, amerre megyek, gyün utánam, ugrik az ölembe. A vén az nem, de ez a pici, ezt szeretem. Azér kelek föl reggel korábban, mer már az ajtónál nyihog.
A kutyákat nem szerettem sose. A fiam jobban. Sokára tanult meg beszélni, alig pötyörgött valamit, nem, nem, nem, csak ennyire tudott. Úgy gondoltuk, talán orvosho is el köll vinni. Aztán már többet lotyogott, kezdett szépen pötyörészni. Most meg mennyit beszél. Rossz gyerek vót, mikor harmadikos-negyedikes lehetett, elszökött egyszer a mezőre. Az uram akkor igen megvalagázta. Igaza vót, de én megpártoltam a fiamat, aztán ezér össze is mondogalódtunk. Aszondta a Béla papa, jó van, csak pártold, nyald ki a valagát a fiadnak. Megpártoltam, az igaz.
A Béla papa az igen szerette a kutyákat. Mikor meghalt, a nagy farkaskutyát sokat nem eresztettem el, oda vót kötve a góráho. Egyszer nekem gyütt, megharapott. Futottam át a Somogyiho, nézd, mit csinyált velem a kutya. Telefonált a fiamnak, az meg beidegesedett, nem lesz itt többet kutya, aszondja. Elvitték a falu vége felé, aztán lelőtték. Azóta nem vót kutya, nem is köll. Pedig szép vót ám. Azelőtt is vót egy alacsony, köpcös, azt meg a Béla papa lövette le. Mer gyütt a nagykutya, kettő meg minek. Azt a kis kutyát szerettem, az szép kis kutya vót, de a Béla papa lerendezte.
Hónap el fog gyünni a pap. Mióta nem tudok menni a templomba, el szoktak gyünni hozzám. Arra készülök, hogy ha ráér, meg fogom mondani neki a szellemeket. Megkérdem, hogy amiket néha látok, azok szellemek-e, vagy csak álmodok. Majd a plébánus megmondja. Ha lesz ideje, mer mikor legutóbb itt vót, sietett igen, még be se gyütt a szobába. Telefonon keresték, aszondta, maradjunk csak a konyhába, itt is elvégezzük ugyanúgy, mint benn. Így is vót. Ha begyün, megmondom, neki, hogy huszonhárom éve vagyok egyedül. De nem félek.
(Bélyegkép: Jelenkor Kiadó)