A legdélebbi szakasz volt, az egyik magyar aranyháromszög a Murony, Kötegyán, Elek határolta Paradiso, talán Berény irányába igyekeztem, és minden adottnak látszott, hogy az embert mélységes kétségbeesés fogja el. Ezzel nem akarom ezt a tájat, ennek a vidéknek a titkait (nincsenek), reményét (nincsen) lebecsülni, mert én a föld és növényzet, a porban taposó ember mélységes mélabúját szeretem, a vidékből származó kíméletlen prakticizmus, a tyúkok kárálása, a mozdulatlanság és a Fesztivál játékgépek zenekarai a kedvemre vannak, és nyugodtan meg tudom becsülni, hogy száz éve is éppen így volt, amikor a török lerabolta és kiürítette akkor is, már az avarok vagy gepidák idején is így volt. A jégkorszakban is így volt, jégkocsma, jégtörköly, jégsimonka. Én tudom, Füzesgyarmaton hogy csíp a reggeli légy, és ahogy hajnali zenében szépen sorban élednek az állati ólak, karámok, istállók, ketrecek, az maga a színtiszta Mahler. Szeptemberben csíp a legnagyobbat a légy, akkor harap.

Szeretem nézni az embert. Nézem is, minden gátlás nélkül, elgondolok róla ezt vagy azt. Az ember nézve érdekes. Ha megszólal, egyre kevésbé az. A minap hazafelé utaztam – szülőföld, középfölde, hobbitok és félszerzetek, másfél mázsás tündék világa, Gollamok és Sarumán élettere, aki 1 tehenészetre kapott cca. annyi állami támogatást – pppályázat, mínusz visszaosztás!, mint amennyi a város költségvetése, mert haverok, buli, lalala… – és na, a sok utastárs addig érdekes, addig érdekfeszítő az időette arcú, horzsolt kezű ember, aki mint a másnapos Ady Endre ül srézavizé, titok, északfok, aztán az egyikük megszólított, és minden varázs úgy inalt el, mint Magyarországról a szolidaritás nevű kotorék eb, takarodsz, a kurva anyád. Vagy nem is így, először még csak kapott egy jobb horgot a varázs, a humánum tisztelete, az emberi jóságba, a szív könnyeibe, az emberi odaadásba, Krisztus Urunk szenvedésének értelmébe vetett hit, aztán szép módszeresen addig beszéltek, és ilyen mindenfélét, mézsűrű hülyeséget, ilyen megveszekedett ostobaságokat, a Tisza szabályozásának gyalázatos osztrák tervéről, arról, hogy a töröktől visszavett Budán is hogy ölték a magyarokat (1686!) – jaj, asszonyom, nem volt ott magyar, akkor éppen –, Putyin megtorpedózott aranyhajójáig és egy ellenzéki magyar politikus (Hadh) csavargó-naplopó nagyapjáig, hogy úgy éreztem, ufók közé kerültem, drágaszágom. És hopp, még Soros is, ajvé. Ami lenyűgözött különben, hogy nagyon lelkesek voltak, nagyon tudták a tutit, és az a magabiztosság, ahogy ferde ló áll Tornyainál a színpad közepén. Nem, ne legyek igazságtalan, az egyikőjük kérdezett is néha. De egyébként csak kijelentő módban. Nézi az ember ilyenkor, összejön-e az Alföld közepén egy novella, egy mondat, még egy mondat, máris látom a sors szárnyas haláltamagocsiját elsuhanni, és látom a balladai sövényvágót, miként szeleteli apró menetekké az élet dramaturgiáját, hogy az elhallgatás többet jelentsen a kimondásnál, de a minimális kimondás nélkül se állhasson helyt az elhallgatás, és akkor már postázom a sztorit a Bárkába vagy az Esőbe. Jaj, de nem, nem volt ott, abban a sok sületlenségben semmi ki/meg/átírható, amit én egyébként tisztelek és becsülök, mert nagyon váratlan és nagyon érdekfeszítő is tud lenni, érdekes, mondom – de csak egy bizonyos határig. Aztán már csak eret szeretnék vágni, kalauz úr, nincs magánál egy borotva? Kár. Egy… egy olyan sokkoló, Securaptor pago típus?  

Na és akkor, lippitik-lippitik, utaztam a legdélebbi szakaszon, és egyszer csak a faluból, ott valahol az akácvirágzás és a kötegyáni délibáb után fölszállt s helyet foglalt egy fiatal pár a kispiroson, ami úgy halad a kertek alatt, hogy kirázza az emberből a műfogsort, meg hogy közben lehet meggyet szedni – a cseresznye magasan van, a málna túl lent – még tán anyós, após (apa, anya is) és egy pici gyerek is volt velük. Két fiatal pici gyerekkel, na, mondom, miközben leengedem a könyvet, azt is tudom, melyiket, a Barna Imréét, aki az apukája apukájáról írt, de úgy, hogy ő volt az apukája, mint elbeszélő, bonyolult?, ááá, nem, csak oda kell figyelni, szóval mondom, de szépek. Érdekesek. Önfeledten és szabálytalanul kezdem őket nézni. Bámulni. Megfigyelni. Értékelni. Kielemezni. Ezeket a fölszállt, még szép, még tkp. hamvas, még tkp. nem meg/belefásult embereket. Mint a moziban. Csorgott a nyálam? Lehet.

És egyszer csak az ifjú férj megszólalt, egyenest nekem címezve a mondandóját, mely szó szerinti fordításban így hangzik.

A jó kurva anyádat nézel. Olvassál inkább.  

Mit mondjak, nem is az, hogy a fiam szólított meg. Hanem hogy ilyen őszintén. Keresetlenül. És nem is az, hogy a nyilvánvaló tolakodásomat értékelte ekképpen, hanem hogy azt is tudtomra adta, hogyan tovább. Megmondta azt is, utat mutatott. Toldi, Buda, petrence. Megkért, hogy olvassak tovább. Azért ez, ilyen helyzetben, párját ritkító alternatíva. Legtöbbször megdöglést javasolnak. Megrohadást. Megbaszódást. De ő nem. Olvassál tovább, szólt rám az ifjú apa, és én azt tettem, olvastam tovább az emberről, annak küzdelmes sorsáról, ha már nézni nem állt módomban.