A háttérben ugyanolyan a telefonok csengése, mint bármelyik nap. A nyomtató ugyanazzal a heves falánksággal nyeli le és köpi ki a papírokat, a konyhában a kávéfőző is a megszokott hangon szörcsög. Annamari feláll a székéről, lesimítja a szoknyáját, térdig ér, Gogolák elvtársnő jut eszébe, kurta. Mennyit nevettek ezen a filmen Evivel és Andrissal annak idején. Kurta, persze. Rövidebb nem is lehet, pedig itt nincs Virág elvtárs, de hosszabb se, itt céges policy van, viselkedési és ruházkodási kódex van. Pedig szívesen hordana egészen rövid szoknyákat, szívesen engedné ki a haját is ahelyett, hogy kontyba összetűzve hordja, ébenfekete, csillogó haja van, az anyjától örökölte, a haját és az eszét, mást se, persze az utóbbi elég volt ahhoz, hogy eljusson idáig, ennek a csupa üveg irodaháznak a földszintjén lévő elegáns, bőrfotelekkel és értelmetlen szórólapokkal telezsúfolt bankfiókba abból az ormánsági faluból.

Annamari feláll, a nyomtatóhoz lép, kiveszi a lapokat, aláír, pecsétel, automatikus a mozdulat, heti öt nap, napi nyolc óra telik ezekkel a mozdulatokkal, nyomtat, aláír, pecsétel, átad, mosolyog. Annamari vagyok, miben segíthetek, a névtáblája megkopott, namari, ennyi látszik rajta, namária, ennek kellene látszania, de valahogy sikerült elérnie, hogy a bankban is úgy szólítsák, mint az életben mindenhol, Annamarinak. Annamari vagyok, miben segíthetek, namari, miben segíthetek, ahogy feláll, megszédül kicsit, rosszízű émelygés tör rá.

Pénteken általában mindennek más hangja van. A telefon gonoszan csöng, benne van a hangjában, hogy hoz még valami pocsék ügyfelet, valami elrontott nyomtatványt, valami nemszeretem munkát a hét utolsó, nyugisnak tervezett napjára, amikor az embernek esélye lenne utolérni magát. A kávéfőző is mintha kimerültebben szörcsögne, a nyomtató is mintha lassabban falná és köpné a papírokat. De ez a mai péntek más, Annamari ugyanúgy hallja a bankfiókot maga körül, ugyanolyan izgágák, türelmetlenek, aggodalmaskodók az ügyfelek is, ez a mai péntek nem hordozza magában a közelgő hétvége nyugalmának ígéretét.

Visszaül a székére, az ügyfélre néz, semmit nem jelent neki ez a férfi, enyhén kopaszodik és erősen izzad, Károlynak hívják, Károly, nem jelent neki semmit ez a név, húsz éve vagyok az ügyfelük, mondja Károly, büszke erre, hatvanas férfi lehet, talán az utolsó generáció tagja, akinek a törzsgárda még mond valamit. Lehet, hogy ugyanazon a helyen dolgozta végig az életét, ugyanabban a lakásban lakott, ugyanaz a felesége, ha volt, ugyanaz volt a szeretője, ugyanaz a kedvenc étele, futballcsapata, kiskocsmája. Annamari apja ilyen, meg az apja barátai ilyenek, megrázza a fejét, nem akar az apjára gondolni, nem akar az apja barátaira gondolni, nem akar az ormánsági falura gondolni, gyerekkora helyszínére, magára a gyerekkorára, se az anyjára, se a húgára, nem akar a családjára gondolni, nem rájuk gondolni nem akar, hanem azt nem akarja, hogy ez az ügyfél, bármely ügyfél bármi személyeset jelentsen neki. A férje jut eszébe, Csaba jut eszébe, a házassága jut eszébe, a kapcsolatuk jut eszébe, nem akarja, hogy bárki bármi személyeset jelentsen neki.

Csabát így ismerte meg, ügyfél volt, itt ült ezen a széken, vagyis egy ugyanilyen széken, itt ült, ahol most ez a törzsgárdista Károly, de nem izzadt és nem kopaszodott, és pláne nem volt hatvanéves. Negyven sem volt, mosolygott, enyhén borostás arcán táncot jártak a ráncok, szája szélénél mosolygödrök, kék volt a szeme, vagyis hát még mindig kék. Annamari akkor se akarta, hogy bármelyik ügyfél bármi személyeset jelentsen neki, sose akarta, Evi szerencsétlen esete nagyon mélyen megmaradt benne. Még diákmunkások voltak, amikor Evi bébiszitter lett egy budai családnál, a Sashegyre kellett heti háromszor átmennie az újbudai koliból, a szülők sokszor éjszakáig dolgoztak, aztán az apuka egyre gyakrabban hamarabb is haza tudott szabadulni, a történet innen a legbanálisabban folytatódott a hálószobáig, bujkálásokig, válással hitegetésig, végül az elkerülhetetlen lebukásig, hajtépős cirkusszal és egy eltűnt arany nyaklánccal vádaskodással. Annamari nem akarta ezt az egészet, nem érdekelte az ügyfelek sorsa, élete, pedig lakáshitelekkel foglalkozott, folyamatosan emberek életét ismerte meg, házasságok és válások, szocpolok és meg nem született gyerekek, orvosi igazolások, közjegyzői papírok, kérelmek, vágyak, a remény, hogy megkapják a hitelt, a remény, hogy tudják majd törleszteni, és a remény, hogy kapnak majd törlesztési haladékot. Nem akart tudni ezekről az emberekről, az ember neked kartoték-adat, mondogatta neki Evi a péntek esti bulizásokon, és ő ilyenkor helyeslőleg bólogatva nagyot kortyolt a Margaritájából.

Aztán jött Csaba, és minden más lett. Annamari vagyok, miben segíthetek, kezdte, ahogy szokta, kiderült, hogy egy szimpla lakáshitel érdekli, csok, otthonteremtési támogatás, babaváró hitel, kezdte sorolni a lehetőségeket, semmi, semmi, mondta a férfi, aki ekkor még nem a Csaba volt, csak egy Csaba keresztnevű ügyfél, egy semmit-nem-jelent-neki-ez-a-férfi ügyfél, aki negyvenes vagy talán annyi sem, és kék szemű, és arcán a ráncok táncot… Na jó, semmi. Szóval se csok, se babaváró, egyedülálló vagyok, mondta Csaba, és ez a mindenféle etikai, viselkedési és magatartási kódexben leírtaktól eltérően és Annamari saját, belső szabályrendszerét is csúnyán felrúgva izgatott örömmel töltötte el. A következő napokban, hetekben a Csaba nevű ügyfél többször is felkereste a bankfiókot, a lakásvásárlási hitelek legapróbb részletei iránt is feltűnő érdeklődést mutatva. Annamari, maga sem tudta, miért, egy alkalommal e-mailben küldött át néhány fontos részletet a hitelbiztosítékról és a jelzálogszerződéssel kapcsolatos, egyébként a banki kondíciós listában és más hirdetményekben is olvasható részletekről. Később a banki e-mail címe helyett egy frissen létrehozott citromaileset adott meg, ahogy a levelezésben egyre kevesebb volt a bankszakmai téma, és egyre több a kedvenc sorozatról, könyvről, filmről szóló kérdés. Aztán a telefonjára feltelepítette a Signalt, a levelezést egyre gyakrabban váltotta fel a csetelés, a témák egyre személyesebbek, egyre gyakrabban érzékiek lettek, mígnem egy éjszakai csevegésük után magához nyúlt, és olyan heves orgazmusa volt, mint évek óta sem. Hosszabb ideje nem érezte már, hogy fontos lenne valakinek mint ember és mint nő, hogy fontos vagy érdekes lenne az, mit érez vagy mit gondol a világról. A Csaba nevű ügyfél hamarosan a Csaba nevű szerelem lett, aki iránt még most, majdnem három év után is ugyanolyan izzón és szenvedélyesen érzett.

Hölgyem, akkor mindennel rendben vagyunk? Károly kérdései visszazökkentik a bankfiók csupa üveg, csupa fém irodaházban rejtőzködő valóságába. Mostanában gyakran el-elkalandozik a figyelme, pláne péntekenként, amikor fejben már inkább a közelgő hétvégével van elfoglalva. Még néhány aláírás kell, aztán még kinyomtat néhány oldalt, amikre újabb aláírások kerülnek, átmegy Erzsihez, ellenjegyzés, pecsét, végül elővesz egy vaskos mappát, amit most néhány újabb papírral hizlal tovább, a paksaméta másik felét Károlynak adja, aki elmosolyodva annyit mond búcsúzóul, hogy reméli, a kérelem elbírálása pozitív lesz.

Tudja, hogy nem lesz az, de nem érdekli, nem akarja sajnálni Károlyt, nem akar törődni vele. Csabával se kellett volna, ez jut most eszébe, a házassága, a kapcsolatuk. Megint negatív vagy, figyelmezteti magát, amiről persze egyből eszébe jut az is, hogy pozitív. Kimegy a vécébe, gondosan magára zárja az ajtót, felhúzza, letolja, odaguggol, még itt, az irodai, személyzeti vécén se tud ráülni az ülőkére, pedig rajta kívül csak négyen dolgoznak itt nők, és tudja, hogy Terike, a takarító nagyon alapos, már-már tisztaságmániás. Mondjuk most amúgy is kényelmesebb így, félig előredőlve, félig guggolva belepisilni az apró műanyag pohárba, már amennyiben ez a művelet bárhogyan is kényelmesnek nevezhető. Kezet mos, a táskájából előveszi a tesztet, a csíkot belemártogatja a pohárba. Vár, vár és vár. Judit benyit egy idő után, megkérdezi, hogy minden rendben van-e, ráfogja a délben evett gíroszra, miért időzik ennyi ideje a vécén. Aztán tovább vár, míg, a tájékoztatóban szereplő negyedóra elteltével, megjelenik az eredmény. Pozitív. Megint.

A férje jut eszébe, Csaba jut eszébe, a házassága jut eszébe, a kapcsolatuk jut eszébe. A házassága és a férje jut eszébe, akivel éveken át küzdöttek azért, hogy teherbe essen, hogy gyerekük lehessen. A férje állította, neki lehet gyereke, korábban már volt házas, két fia is született, akiket a válás után a felesége külföldre vitt. Aztán Csaba és a kapcsolatuk jut eszébe, az újlipóti legénylakás, a kilátás a parlamentre, a szeretkezések a teraszon, a kádban, a zuhany alatt. A tesztre néz, a csík egyértelműen mutatja az eredményt. András jut eszébe, a férje és Csaba, a szeretője. A házassága és a kapcsolata. És tudja: az egyik ma véget ért.