Anyám akkoriban daueroltatta a haját. Még szerencse, hogy aznap reggel copfba fogta – vastag, iszonyatos barna textilgumi –, mert utáltam az ide-oda ugráló göndör fürtöket az arca körül, nem volt ennek a változásnak semmi helye sem rajta. Csíkos pólót viselt, ez megragadt bennem, kék-fehéret, néztem a csíkokat meg az anyám kreol nyakát, később a fél arcát is, amikor oldalra pillantott a Zsiguliban a kormánynál levő Lackovics András felé, András bácsi nekem, de igazából „csak Andris”, megengedte, és anyám mondott neki valamit, majd felém fordult, hátra, világítottak a fehér fogai, megsimította a kezem, és később, ez egészen biztos, már beszélgetés közben nevetett. Politikáról volt szó. Pozsgay vagy ilyesmi. Bős-Nagymaros. Hasonló. A szokásos témák. Végül pedig, hogy én is mondhassak valamit: mi van a suliban? Mi lenne.

Budapest határán kívül Andris megérintette anyám karját, bár csak egy pillanatra, másik kezében a kormány, a kora nyári nap szikrázott a mosatlan, félig lehúzott ablakon és Andris borostáján is. „Babi… Babika…”, mondta Andris mély, szinte torokhangon, miután talán Antall Józsefről értekezett meg a régi szép időkről a szamizdattal (mi az a szamizdat? egy indián törzs?, erre gondoltam), „ez itt lassan már nagyon vad lesz, ha így folytatódnak a dolgok. Ez lesz itt a vadnyugat”, közölte tréfásan (tényleg egy indián törzs!), Andris keze most már a sebességváltón, és anyám, talán erre, nevetni kezdett, hátrahallatszott a kacagása, a válla is rázkódott, és sejtettem, hogy összeszűkül a kicsi, barna szeme. Halálra untam a felnőtteket.

„Kriszti, eszünk majd egy fagylaltot is, jó?”, szólt aztán később, mielőtt megérkeztünk volna a vadasparkba. Nem értettem, miért megyünk oda, hogy anyámat meg Andrist érdeklik a szarvasok meg muflonok talán, rókák és hasonlók, mert engem egyáltalán nem érdekeltek. Bár láttunk kisvaddisznót. Csíkosat. Andris hozott egy frizbit, játszott velem a réten. Anyám is játszott velem, néhány percig még hárman is. Ugrándozott, mint egy gida. Szarvas vagy őz, valamelyik. Két gombócot kaptam plusz tejszínhab, nem figyelt a dauerolt hajú, mert biztos megtiltotta volna. Amikor Andris felém nyújtotta a tölcsért, amelyről éppen leszédülni készült a legértékesebb rész, a sűrű tejszín, idegen volt a karjának a szaga, bár igazából nem kellemetlen.

Következő hétvégén apám moziba vitt, utána rakott krumplit tett elém, ő készítette. Nem tudom, honnan emlékszem, de a kolbász szaga nemcsak a konyhát töltötte be, hanem a kisszobát is, amiben aludni szoktam, ha nála voltam. A krumplin éreztem a vegyszert, de azért megtette. Meséltem, hogy voltunk vadasparkban anyámmal meg Andrissal. Tudtam pedig, hogy nem kellett volna, nem igazán és biztosan, valahol sejtettem, de közben meg nem akartam titkot tartani sem. Úgy fájt a titok apám mellett. És két gombócot is kaptam egyébként is. Hátha ő is vesz majd nekem.

Apám mélyeket lélegzett, a bajszán megrezdültek a besamelpöttyök. „Szóval krapekja van… már megint krapekozik… az a…”, és virsli ujjaival belenyúlt a befőttesüvegbe egy kovászos uborkáért, majd elővett egy üveg sört. Akkor jöttem rá, hogy Andris egy „krapek”. Sejtettem, de a kovászos uborkák mellett megvilágosodtam. Soha többet nem mentem el Andrissal meg anyámmal sehova. Nem érdekelt a fagylalt, nem számított a vadnyugat. Anyám negyedjére már nem is próbált rávenni.

Az utolsó éveiben egyszer-kétszer megkérdeztem anyámat, miért nem lett senkije apám után, mert igaz, hogy dauerolta a haját, de szép nő volt, és azt hiszem, kedves is. Nem nagyon válaszolt. Andrist egyetlenegyszer hozta szóba, azt mondta rá, „nem úgy alakult végül”. Fogalmam sincs, mi volt köztük, arról sem, anyám mennyire akarta volna, és az egész csak azért jutott eszembe ilyen élesen, mert tegnap hajnalban nem arra ébredtem, hogy sikítok, mert álmomban földet hánynak rám, pedig élek, de a föld a számba kerül, sercen a lapát, újabb száraz darabok hullanak az arcomba, a harmadikra már nem kapok levegőt, könnyezem, és semmit sem látok már, de főleg fuldoklom, vagy arra, hogy a volt férjem felvesz a tenyerébe, morzsa vagyok, ő pedig azt formálja a húsos, ronda szájával, hogy „mekkora egy ribanc vagy te, Kriszta, egy kibaszott ribanc”, és megpróbál bekapni, és egyszerre rettegni kezdek, félek, hogy túlélem ezt az egészet, hogy betesz a szájába, a nyála beburkol, az, amivel valaha hozzám ért, amikor még elvileg szerettük egymást, de minden emlék undorítóvá válik ettől a mostani viszolygástól, hogy szinte belefullaszt a nyelve és gégéje közötti nyálkába, de aztán mégis kiköp, hanem arra keltem hajnali öt tizenháromkor, amikor kinyitottam a szemem, hogy az imént még anyám teli szájjal nevetett. Úgy nevetett, ahogy igazából nem is láthattam, mégis tudtam, hogyan történt, már akkor is tudtam, de most már nem akadályozott a tér, néztem, ahogy kivillannak a fogai, széthúzódik a széles szája, nevető ráncok a fiatal arcán, a szeme egy csík, rázkódnak a göndör fürtjei a copfban, egyszerre néz rám, aki, mintha a motorháztetőn ülnék, most az első ablakból figyelem a szeme alatti vonalakat és a nyaka feszülését, Andrisra, akinek a sűrű szőre a karján anyám felé mered teljesen valószerűtlenül, anyám kezét várja, és az ő szája is félmosolyra húzódik, szamizdat-szamizdat, mondja a biztonság kedvéért, és hátulra is mosolyog, mit mosolyog, kacag az anyám, vagyis megint rám, kétszeresen is, ez egy ilyen lehetetlen álom, és minden oldalról érzékelem a bőre boldog feszülését, a felém áradó örömét, és már nem idegesít egyáltalán a hajában lévő, undorítóan barna textilgumi.

Annyira boldog voltam, amikor felébredtem, mint talán anyám lehetett abban a pillanatban. Aznap folyton mosolyogtam, és délutánra az jutott eszembe: talán észrevette a két gombóc plusz tejszínhabot, csak kivételesen nem szólt. Még ez is simán belefért.