A waze másfél órát kalkulál Bernbe. Egy óra harmincöt perc. A telefonom szerint kilencvennégy kilométer, fejben számolok, hatvanas átlagsebesség, nem értem, akármekkora a dugó, másfél óra nem lehet. Szombat délelőtt főleg. Akadozik az autókölcsönző wifije, kihajtok a garázsból, Luca azonnal felteszi a lábát a műszerfalra. Sötétkék a lábkörme, utazás előtt festette át, vörös volt vagy narancssárga, nem emlékszem pontosan. Vedd le a lábad, légy szíves. Nem mozdul. A második és harmadik lábujja közötti vágás rövidebb, mintha a két lábujj ugyanabból a tőből nőne, és csak később válna ketté. Idegesít a sötétkék. A lábadat vedd már le, mondom, ütközésnél a combcsontod felcsúszik a nyakadig. Luca felém fordul, kinyújtja a nyelvét. Inkább a vezetésre figyelj, alig aludtál valamit. Huszonöt éves, kevés a hatalmam felette. Egyre kevesebb. Szerencsére a kórház másik osztályán dolgozik, nem futunk össze munka közben. Beütöm a címet, direkt navis autót kértem, tizenöt frankkal drágább, de muszáj, érthetetlen, apámék hogyan tudtak régen a nyomtatott térkép alapján tájékozódni. Igaz, külföldre nem jártak. Bern, Altes Trampdepot, kilencvennégy kilométer, érkezés a célhoz kilenc óra húszkor, ötvenhét perc múlva. Na látod, a waze tévedett, hamar ott leszünk.

Zürichbe repültünk, ez volt a legolcsóbb. A gép késő éjjel érkezett, azt terveztük, nem veszünk ki szobát, fennmaradunk reggelig, amíg az autókölcsönző kinyit. A Bahnhofig vonat, onnan gyalog a tópartra. Enyhe volt az idő, az utcák üresek. Svájc kiesett az EB-n, gyatrán rúgták a tizenegyeseket, a meccset a hosszabbítás második felétől a ferihegyi kivetítőn néztük. Mi szálltunk utolsóként a gépre. Sajnáltam a svájciakat, szimpatikusan fociztak, főleg a franciák ellen. A franciákat Zidane óta utálom. Persze megérdemelték, mondtam Lucának. Hogyhogy? Nem lehet ilyen lélektelenül, remegő lábbal büntetőt rúgni. Előre ki kell gondolni, nekifutni, meglőni keményen. De hát a spanyol kapus jobbra-balra ugrált a gólvonalon, azt szabad? A szabályok megengedik. Különben meg ugrálhat, amerre akar, ha nagy erővel a kapufa közelébe lövöd, esélye sincs. Persze, legyintett Luca, te mindent tudsz. Pingponglabda nagyságú, szögletes kavics hevert az út közepén, cipőorral, finoman megrúgtam, nehogy valami biciklikerék felcsapja, a kő a járdaszegélyhez gurult, pattant, hozzásimult a peremhez, épp, mintha a gondolatommal irányítanám, mintha mágnes húzná oda. Nézd, mutattam Lucának, rángattam a karját, de nem figyelt, mereven lépkedett előre. Eszembe jutott, milyen kevés svájci élsportolót ismerek. Pörgettem a fejemben a neveket. Federert nyilván igen, de Zurbriggen volt az utolsó, akiért gyerekként rajongtam is. Anyámék a téli szünetben folyton az óriásműlesiklást nézték a tévén. Focit alig. Ha Svájc most továbbjut, tele a város az ünneplő tömeggel. Fázom, súgta Luca, hozzám bújt, kivettem a kapucnis pulcsit a hátizsákból. Budapesten éjfélkor is harminc fok, két hete kánikula. Megettük az otthon készített paprikás szalámis kifliket. Nedves volt a fű, a levegő párás, az út kivitt a tóhoz, majd visszakanyarodott a sínek mellé. Mehettünk volna vonattal, mondta Luca. Tisztában vagy vele, mennyibe kerül a jegy, feleltem. De kényelmesebb. És van wifi. Kibaszott fáradt vagyok. Belecsíptem a karjába. Ezzel is hiába küzdök, hogy leszoktassam a káromkodásról, a kórházban a kötőszó is baszdmeg. Nyomkodtam a telefont, hátha találok valamit a térképen, strandot vagy vasútállomást, ahova belóghatunk, meghúzhatjuk magunkat reggelig, de nem ment a roaming. Svájc nem EU, külön roamingot kell venni. A GPS működik mobilnet nélkül is, okoskodott Luca. Nem működik. Működik, próbáld ki, ha nem hiszed. Ismerős zenére lettem figyelmes. Megálltunk. Bizonyos dallamokat azonnal felismerek. Máté Péter, mondtam Lucának. Persze, Zürichben, legyintett, totál hülye vagy. A zene egy hosszúkás, téglaszerű fabódéból jött, amire szabályos négyzet alakú ablakokat vágtak. A bódé középső részét megvilágította az utcai lámpa fénye. Fújt a szél, szétszabdalta a dallamot. Most élsz, mondtam határozottan.

Hihetetlen, hogy rögtön magyarokba botlottunk, mondja Luca, és maga alá húzza a lábát. Nem vagy álmos? Gondolhatod, felelem, kurvára nem vagyok álmos. Fáradtan én is káromkodok, nem tehetek róla. A te hülyeséged. Hagyjál már. Sűrű a forgalom, a sebességhatár száz kilométer per óra, óvatosan kerülgetem a lassabban haladó autókat. Porsche, Audi, Tesla, százzal megy mindenki. Vagyis csak kilencvenöttel, a mutató öt százalékot csal. Így van beépítve az autókba, hogy öt százalékot csaljon. Miért hihetetlen, kérdezem. Micsoda? Hogy magyarokba botlottunk. A magyarok mindenütt ott vannak. Ha étterembe megyünk, magyarokba botlottunk volna. A pincér tutira magyar. A szállodában a recepciós. Mindenütt. Na jó, de a tóparton? Egy kalyibában? Milyen kalyibában? Hát abban a fakalyibában. Ez mennyire kemény, Máté Péter a zürichi tó partján? Luca rám néz. A lányod ismeri Máté Pétert egyáltalán?

Rögtön megéreztem a fű szagát. A kesernyés, nyers, torokkaparó szagot. Számolgattam az éveket, hogy mióta nem szívtam. Éppen vége lett a Most élsznek, amikor észrevettek. A fiú kidugta a fejét az ablakon, és hunyorogva bámult. Mi jól láttuk, mert épp a lámpa alatt állt. Kiáltott németül valamit. Nem feleltünk, megint kiáltott, valószínűleg ugyanazt, mint az előbb, nem értettem, nem tudok németül. Magyarok vagytok, kiáltottam vissza. Luca felvillantotta a telefonját. Kilépett a kalyibából két lány, azonos öltözetben, fehér blúz, farmer, copfba fogott, hosszú haj, a vasalt bakancsot csak később vettem észre, amikor már a bódéban ültünk. Kik vagytok, kérdezte az egyikük magyarul, erős akcentussal. Luca húzta a karomat, hogy menjünk közelebb, lépjünk be a lámpafénybe, mutassuk meg magunkat nekik.

A kilenc óra húsz perc kilenc óra huszonhét percre módosul, mire kiérünk a háromsávos autópályára. Gyorsul a forgalom, egészen más a dinamikája, mint az M7-esen, szinte beszív, mindenki nagyjából azonos sebességgel halad, nincsenek kiugróan gyorsak és kiugróan lassúak sem. A visszapillantóban nem tűnik fel hirtelen a fekete kockamerci, és villogja le a fejedet, mert száznegyvenre kellett lassítania. Miért kérdezted, a lányom ismeri-e Mátépetit? Mert Svájcban él? Szerintem ez lényegtelen. Mármint, hogy hol él. Szerintem a Magyarországon élő tizenhét évesek sem ismerik. A huszonöt évesek sem. Te sem. Én speciel igen, feleli Luca. Odafordulok, a hajával játszik, ezt csinálja, ha zavarban van, vagy ha ideges, a szájába veszi, benyálazza, kihegyezi a tincs végét. Feketére festette, ilyenkor arra gondolok, hogy fekete lesz a nyelve a festéktől. Tudom, persze, apád, ne haragudj. Szőkén jobban tetszett, de a fekete sem rossz, komolyabb tőle az arca. A lányom pár napja megkérdezte, lilára vagy pirosra fesse-e a frufruját, a pirost javasoltam, a lila nem illene a kékeszöld szeméhez. A szeme az anyjáé. Másnap videót küldött, ahogy piros frufruval indul az iskolába. A frufru most divat, kérdezem Lucát. Nem válaszol, odapillantok, elaludt.

Megkínáltak a füves cigivel, elfogadtam, nem köhögtem, de megütött. Luca visszautasította. Ikrek vagytok, kérdeztem a lányokat. Nevettek, mindenki ezt kérdezi, szóval lehet valami alapja, de nem. Elmesélték, hogy a Jelmoliban dolgoznak az illatszerosztályon. Gyertek be, ajánlgatták Lucának, kisminkelünk, teljesen ingyen, olyan sminket kapsz, a fater rád sem ismer. Magyaráztam, hogy nem az apja vagyok, hanem a barátja vagy mi, és nem maradunk itt, a lányommal találkozom Bernben. Akkor mégiscsak van egy lányod. Bólogattam. Elváltatok, kérdezte a fiú. Nem, igazából össze se házasodtunk. Tudod, a szokásos sztori, a gimiben esett teherbe, az anyjáék nem hagyták elvetetni. Vékony alkat, alig gömbölyödött a hasa, titokban tartottuk, a suliban az osztálytársak sem tudtak róla. A lányokat figyeltem, felfedezek-e bármilyen különbözőséget. Érettségi után kivettünk egy lakást, folytattam, a gyerek korán született, nyár végén, apró volt, két kiló, de egészséges, állandóan szopni akart, sírt, fájt a hasa, elmentem biciklis futárnak, hiába, a pénz kevés volt, nem bírtuk a számlákat fizetni, veszekedtünk, megunta, visszaköltözött a szüleihez. Nem engedte, hogy a gyereket lássam. Két év múlva lelépett Bécsbe, azóta nem hallottam róluk. Tartásdíjat se követelt? Durva. De most végre találkoztok. Először? Igen, sokáig kerestem őket, az anyjáékat, ha hívtam, kinyomták a telefont, a barátnői meg azt hazudták, nincs kapcsolatuk vele. A lányom talált meg, rám írt a fészen, csetelni kezdtünk, tizenhét éves, Fribourgban élnek, francia iskolába jár, három nyelven beszél, négyen, persze, magyarul is. Fribourg szabad várost jelent? Igen, szabad várat.

Ötvenhét kilométer, érkezés kilenc huszonnyolckor. Rálépek a gázra, de rögtön visszaveszek, van időnk, tízre beszéltük meg a találkozót. A lányom azt írta, egyedül jön. Azt írtam, én is. Szirénázva rendőrautó közeledik, besorolok középre, megszokásból a belső sávban vezetek. Van egyáltalán autópálya-matricám? Elfelejtettem megkérdezni a kölcsönzőben. Az e-mailben benne kell lennie, vagy az autó papírjai között. Luca épp ilyenkor alszik, jellemző. Tegnap éjjel félóra beszélgetés után ledőlt a kabinban a padra, összegömbölyödött, a hátizsákot a feje alá gyűrte. Luca, ébredj. Megszorítom a combját. Ásít, a szemét dörzsöli. Mi az? Nézz be a kesztyűtartóba, van-e matricánk. A szélvédő bal felső sarkára mutat. Ott van, kiveri a szemedet! Felnézek, bélyeg nagyságú, világoszöld, hullámos szegélyű címke. Muszáj volt felébresztened? Elönt a düh, görcsösen markolom a kormányt, mélyeket lélegzem. Lehetne kedvesebb. A lányom egészen intim részleteket osztott meg velem az életéből. Billie Eilish a kedvence, a zenéje, az öltözködése miatt. És mert nem szégyell másnak lenni, mint a többiek. Rá kellett keresnem, ki az a Billie Eilish. Írta, hogy már lefeküdt valakivel, egy idősebb fiúval, az anyja elől titkolja. Kíváncsiságból csinálta, várta, hogy szerelmes lesz, de nem akart túl sokáig várni. A szexet élveztem, így írta le. Miért nekem mondja. Kérdezte, honnan lehet tudni, mi a szerelem. Régóta keresett, a nevemet a nagyapjából zsarolta ki. Nyaranta pár hetet Budapesten tölt, meg a Balatonnál. Emlékszem a faházra Zamárdiban, ott smároltam először, nem az anyjával, egy másik lánnyal az osztályból. Kérdezte, szedjen-e fogamzásgátlót, a gumi zavarja. A képeken, amit a fészre feltett, érettebbnek tűnik a koránál. Kihívó, de nem kurvás fotók. Fogalmam sincs, hogy néznek ki a tizenhét éves lányok. Hasonlít rám az arca. Az oldalon megtaláltam az anyját. A haja rövid, beesett az arca, szomorúan ül, hosszú cigaretta az ujjai között. Régen is ilyet szívott. Az asztalon félig felgyertyázott csokitorta. Elképzeltem, hogy a gyertya helyett a cigit nyomja bele a csokimázba.

Péntek esténként kijövünk ide, mondta az egyik lány, magyarok, most a meccs miatt kevesebben, mint máskor, zenét hallgatni, dumálni. Jólesik magyarul beszélni, kimondani a ritkán használt szavakat. Nem féltek, hogy a füvet kiszagolják? Ki szagolja ki? A rendőr. Á, ezzel nem törődnek. Szabad ország. Nem úgy szabad. Hogyhogy nem úgy? Mindenről népszavazás van. A migránsokról, a hegyi farkasok kilövéséről. A kötelező oltásról is. A marihuána legális. De a szabályokat be kell tartani. Szigorúan. Figyelnek rá, figyelik egymást. Rendőr az egész ország. Bernben, ha marad időtök, sétáljatok le a folyó mentén a strandra. Szemben, a dombtetőn a parlament épülete. A képviselők az ablakban állnak, a bikinis lányokat figyelik. Azt hittem, viccel, de az arca komoly maradt. A strandon túl, folytatta, a kanyarnál keresd a fém gyalogoshidat. Lakatokat aggattak a korlátra. Lakatokat? Igen. Hogy is kell mondani? Mint a szerelmesek hídján. Beugrasz a folyóba, hagyod, hogy sodorjon, ilyenkor nyáron magas a vízállás, a sodrás erős, ha ügyes vagy, a strand végén egy keskeny csatornán át beúszol a medencébe. Jól hangzik. Nem veszélyes? Ha tapasztalt úszó vagy, nincs mitől félned. Vigyázni kell, persze, nehogy tovább sodródj, ötszáz méterrel lejjebb van a gát. Miért, mi történik, ha nem sikerül a gát előtt megkapaszkodnod? Semmi, ledarál.

Aggódom, a waze nem szokott tévedni, vagyis a navigáció téved. Meg a telefonom. Tizenöt perc múlva megérkezünk. Jobbra csavarom a gombot, a térképet felnagyítja. Miért kell minden autón másképp lennie? Balra tekerem, betölt, nem találom Bernt, fogalmam sincs, hol kellene megtalálnom. Tizenöt percen belül biztosan nincs. Létezik egy másik Bern? Elképzelem, hogy a navigáció bevezet egy titkos alagútba, felnézek, hunyorgok, keresem a dombok közt az alagút bejáratát, milyen lehet egy ilyen titkos bejárat, teljesen hétköznapi, hogy ne tűnjön fel, vagy éppen feltűnőnek kell lennie? Feszült vagy, mondja Luca. Feszült? Miből gondolod? Nem szokott ilyen szavakat használni. Érzelmekről beszélni. A kórházban ugyanakkor végzünk, hazafelé fogja a kezemet. Ha baja van, a haját szopogatja. Nem vagyok feszült. Miért nem támasztod a fejedet a támlához, kérdezi. A nyakadat miért nyújtod így előre? Úgy nézel ki, mint egy. Mint egy mi? Semmi. Mondjad már, ha belefogtál. Szorítom a kormányt. Mint az öregapád. Nevet. Én is nevetek.

Milyen itt az élet, kérdeztem. A lányok nevettek. Milyen lenne, jó. Menjünk aludni. Gyertek fel hozzánk, a közelben lakunk. Mindjárt virrad, leragad a szemem. A felfújható matracunkon elfértek a csajoddal. Kértem tőlük még egy cigit. Más volt, mint régen, máshogyan ütött meg. Luca nyugodtan, felhúzott lábbal aludt. Maradjunk inkább, mondtam. Bekapcsolnád a zenét? A Máté Pétert, kérdezte a fiú. Azt. Szóval szigorúság van. És rend. Nem láttam kutyaszart az utcán, a parkban sem, a fák alatt. Persze, mert erre ügyelnek. Felszedik a kutyaszart. Felszedetik veled. Kutyából sincs annyi, mint Pesten. Ez nem nehéz, Pest tele van kutyával. Hát ez az. Azt kell mondani, Svájc nem a valóság. Svájc buborék. A buborék szót olyan erős akcentussal ejtette ki, hogy először azt hittem, németül beszél.

Luca a navigáció érintőképernyőjét nyomkodja. Mit csinálsz, kérdezem. Beállítom az úticélt. Már be van állítva. Szerinted tényleg nyolc kilométerre vagyunk Bern központjától, és nem látjuk a várost? Miért kellene látnunk? Te komolyan beszélsz? Hallod, amit mondasz? Keresem a titkos bejárót, előttünk zöld hegyoldal magasodik, arra fog kanyarodni az út, még ha a navigáció nem is azt jelzi, de én biztos vagyok benne, hogy arra kanyarodik, lesz egy leágazás közvetlenül a hegy lábánál, az vezet majd be a titkos alagútba, úgy képzelem, egy szempillantás lesz az egész, másodpercnyi sötétség, és a túloldalon ott lesz az Altes Trampdepot, akármi is az, és ott lesz a lányom is, mert nem tudta kivárni a tíz órát, és hamarabb érkezett. Magas, vékony alkat, mint az anyja, a frufruja piros, integet, trikója felcsúszik, szabadon hagyja a köldökét. Ha korábban talál rám, megpróbálom lebeszélni róla, hogy lefeküdjön azzal a fiúval. Várjon, amíg szerelmes lesz. De legalább tizennyolc éves koráig. A köldökpiercingről is lebeszélem. Luca hátradől, a képernyőre nézek, negyvenhét kilométer, harminchét perc, érkezés kilenc ötvenötkor. Végül mégis az ikreknél aludtunk.

(Fotó: Ladjánszki Máté)