Nem tudom, Kiss Tibor Noé játszott-e valaha hamis igazolással, én igen, fent nevezett városban. Akkor már elhagytam a csapatot, és az érettségi is közel volt, meg inkább a koncertek, ó, édes istenem, térdelni egy Ferónak, de kellettem egy ifi meccsre, elvállaltam, kivédtem egy tizenegyest, győztünk egy nullra, puszi. Délután sétáltunk a városban, és egyszerre csak találtunk egy olyan presszót, ahol zene is volt. Háromtagú dzsesszzenekar játszott, 1981 tavaszán, kertvárosban, őrület. Bár mintha a törökszentmiklósi Rózsában is lett volna valami hasonló zene. Nem cigányzenére gondoltam, vagy aktuális slágerekre. Szerintem ez egy csoda, egy ilyen zenekar, és az idősb jászberényiek talán emlékeznek is rá. Mnémoszüné puszilja a hűtőszekrényed, Józsi, ami még mindig jó, igaz, nem hűt, de fagyaszt. Kádár János Dave Brubecket hallgat, komótosan rágyújt a munkásra, tol a fekete paraszton, sákk.

Dolgozott a jászberényi főiskolán egy földim és barátom, Tibor, irodalmat tanított. Meg színházat is csinált, írt, rendezett. Ő mesélte el ezt a történetet, melyet most nagy szeretettel továbbadok, és amit okulásul szánok minden érdeklődő írónak, irodalmárnak, olvasónak és cenzornak. Nem azt mondom, hogy ez várható bárki íródeákra, de saccperkábé. Az én Tibor barátom húsz éven keresztül egy novellával kezdte az irodalmi kurzus tanítását. Bevezetés a … ó, te jóisten, hová? Hová vezetnek be?! Fogják a rímfoltos kezem, oda ne lépj, ne bámulj el, haladj már, na, ha most hátra nézel, ide taposhatsz. Beszéljük meg, gyerekek, ezt a néhány oldalas novellát. Műfaji ismérvek. Hogyan jelennek meg az élet, az életünk problémái egy aránylag rövid terjedelmű szövegben. Miről szól? Szép-e? Mitől nem az? A szereplők miért olyanok, amilyenek. Van-e hiba. Ha tetszik, miért tetszik. Ha nem, miért nem. Sabadaba.

Ezt a novellát, A veinhageni rózsabokrokat én írtam, hatalom, személyiség, művészet, cenzúra, manipuláció, szerelem, bűn, bűnhődés, volt benne minden, ami szem-szájnak ingere. Az írást még egy 20. századi, ilyen nemű dolgozatok reprezentatív antológiájába is beválogatták, és ezt csak azért mondom, hogy ilyen értelemben némiképp kordokumentum is lett. Hát egy fiatal író mifenével vívta ki a figyelmet a privatizáció, az olajszőkítés és Csurka Pista lángoszloppá válásának korában.

Amikor a kilencvenes évek elején Tibor ezt a novellát elolvastatta a főként lányokból álló diákokkal – tanítóképző –, rendre erőteljes vita kerekedett, érvek, ellenérvek, értelmezések és ítéletek hangzottak el, keresztezték egymás, olvasói vélemények feszültek össze. Női vita. A két fiú minden évben hallgatott, mint N. Levente. Igen, a jövő tanítóit – akik most talán sztrájkolnak – izgatta az írás. Azt mondta Tibor, jó volt ezzel kezdeni az irodalomról való diskurzust, mert problémát hozott, de nem megoldhatatlant, nehézséget adott, nem el nem cipelhetőt, bonyolultságot szőtt, de nem egészen átláthatatlant. Megoldatott, aminek meg kellett oldódnia, rejtély maradt, ami kibogozhatatlan volt. Tudod, az olyan novella, ahol, ha gondosan el is húzzák a függönyt, és leoltják a villanyt, amikor kimennek, akkor is marad egy kis fény. Ott dereng egy kis angyalizé. Idekakkintott a kis szárnyas, mi? Valami isteni slicc nyitva maradt, nem? Behúz a friss levegő, honnan.  

2014 körül járhattam utoljára Tibinél. Mi beszélgettünk valamiről, miről, irodalomról, a diáklányok meg szépen, illedelmesen, smsháttal ültek, hallgattak. Az ember ilyenkor mond ezt-azt. Azért írok, mert. Úgy írok, hogy. Azt gondolom, hogy az irodalom.

Az irodalom.

Az irodal.

Az ir.

Az.

A.

Szóval egyetlen kérdés se végül, az a csönd, amit speciel annyira ismerek, értetlenségből, zavarból, félelemből, tanácstalanságból keveredik össze. Az Antarktiszról tetszett jönni? Hát akkor köszönöm szépen, remélem, hogy élvezték és… Bazmeg, igyunk valamit gyorsan. Van otthon. Nem, itt, most.

Tibor azt mesélte, hogy a szemináriumi viták egyszerre csak leálltak. Elhangzott néhány vélemény. Párhuzamosak. Nem veszekedtek. Mondtak ezt, azt. Aztán már semmit. Milyen volt? Nem tudom. Mit gondolsz róla? Nem tudom. Tibor azt mondta, húsz év alatt halt meg. Egy novella halála. Addig mint egy igás ló, lelkem. Mára (2014) nem értik, ez egy távoli nyelv, nagy messzi elbeszélés, nincs hozzáfűzni valójuk, nem vakulnak, nem hunyorognak, nem pupilláznak, semmi fény. Illetve el se olvassák.

Moccan a sötét paraszt.

Mátt.