A Vasút utca
„Van abban valami törvénytelen, hogy a Musée d’Orsay-ban Pissarro tájképei után a szülővárosom hosszú, nyílegyenes utcáján kocogok a pesti vonat felé” – Szív Ernő tárcasorozatának újabb darabja.
Szív Ernő írásai a Jelenkor folyóiratban>
Van abban valami törvénytelen, hogy az egyik nap még az Invalidusok háza környékén ballagok át a Szajnán, fahíd különben, a másik nap pedig, szóval a másikon, mindjárt folytatom, csak kifújom az orrom. Hallom a sóhajtásokat és jajveszékeléseket. Honvédő, esetleg expanzív csatározásokban tönkretett, a hazáért megcsonkult emberek. A fehér vásznon átüt a vér, a genny. Nem hallok én semmit. Nem is tudom, hol van a múlt, mert ami van, az csak a jelen, és a jelen mindig a válladról fütyörész, és van olyan súlya, mint egy jóllakott hentesnek. Magam csináltam a hurkát, bazmeg. Ami lesz, már tegnap megtörtént, de csak most van, és egy pillanatra van. Pillanat meg nincsen. Jövőre volt, hogy szeretlek. Van abban valami törvénytelen, hogy az egyik nap még a Défense negyed csillogó-villogó borzalmában matat a tekintetem a másik, a rendes Diadalív után, meg is látom a vibráló messzeségben, aztán másnap állok a valaha volt mozink előtt, ahol Charles Bronson kiégette egy cowboy farkát, mert megerőszakolta a feleségét. Ötödik bé. Lesz miről mesélni holnap. Aki a múltat siratja, ostoba, mint Apor Péter. Ja, igen, EP. Nosztalgiának helye nincsen, legfeljebb úgy, ahogy Mándy csinálta, mindig poros volt az ablakpárkány, a képregényes polc, mindig félretaposott cipőben jártak, mindig hosszabb volt a kabát, mint amennyire kellett volna, te meg én, önök, félbevágott, elharapott, sohasem egész mondatokkal élték le a kicsike életüket. Van abban valami törvénytelen, hogy a Musée d’Orsay-ban Pissarro tájképei után a szülővárosom hosszú, nyílegyenes utcáján kocogok a pesti vonat felé. Vagy vissza, mindegy. A törvénytelenen azt értem, hogy nem tudok az érzéseimre, a hirtelen keletkező benyomásaimra szavakat találni, nem is hiszem el, ami történik velem, ilyen nincsen, ez képtelenség.
Pontosan, tán lelépve, kimérve egy kilométer. Egy átkozott kilométer, ennyit egy haldokló lefut, egy széttört lábú ember levánszorog, egy kilométer még kiloccsant agyvelővel is, kerekes székkel, ezer verssel a zsebedben is. Még másfél hónap, és bezöldül az út. Ha megállok a pályaudvar ajtajánál, és előre pillantok, látom az egykori könyvtár/polgármesteri hivatal/városháza torkát. Látom a bejáratot. Balra valaha volt polgárházak, jobbra a szakiskola, a régi malom, a régi focipálya.
Áldom az eget, és köszönöm az életnek, hogy annyi mindent érezhettem. Rendkívül szerencsés lehetek, hogy ezekről az érzésekről ilyen-olyan beszámolókat tarthattam. Szégyen, éhség, magány, boldogság, meghallani Arve Henriksentől a Morning című számot, el tudom mondani, milyen, hogy egy méterre ül mellettem egy másik ember, és kábé ugyanazt csinálja, amit én, veri a gépet, de ebédre túrós palacsintát sütött, közben hallom a szél furulyázó hangját, apám haldokló tekintete, ezt is le tudom írni, hogy lángra kap egy egész, náddal benőtt kert, robban lent egy autó, az eltörő csont hangja, ahogy az ín pattan, le tudom írni, megkülönböztettem azt, amikor a gyerek hamis hüppögéssel sírt, vagy amikor valóban szar volt neki, érzések, hangok, oké, alkalmasak a lefogalmazásra, az artikulációra. Meg tudom csinálni, mert ebben éltem, mert ezt akartam, csak egyáltalán nem úgy, mint Knausgård.
Óvatosan elmozdulok az állomástól, és elindulok azon a hosszú, egy kilométeres utcán. Tényleg itt maradt egy gólya? Tudom, milyen várni a halált, sabadaba. Hol volt, hol nem volt, egyszer előttem, a városi vágóhídon taglóztak le egy borjút, az a hang, belül, a koponyacsont mögött robbant valami, rángatóztak a lábai, na még egy ütés. Nem mozdul. Az orgazmus, mint káposztalepke vagy egy cinke veri váratlanul az ablakot, halkan kezdi, egyre erősebb, szépen halkul el, a kicsiny sikoly már vakfényes szívszikéből van. Egyszer fölszólt a víz alól egy hulla, táncolunk egyet, Ernő?
Van egy hirdetőoszlop a Vasút utcán, annyi idős (60) lehet, mint én, na, például ott megfordulni, és ugyanazt látni, amit eddig, ugyanazt, amit akkor is, ahogy először léptél a járdára. Hogy senki. Hogy ezen a hosszú, egy kilométeres, boltokkal, motellel, mozival, gimnáziummal ellátott utcán egyetlen embert se látni. Nincs. Nincsenek. Hol vagytok. Nem vagytok. Lehet délelőtt, délután, hétköznap, hétvége. Akármi időszak. Egyedül állok a járdán, hátra és előre nézek, nincs ember, városlakó, vagy mi, nincsen, ez micsoda, mit kellene mondanom, hogy kellene leírnom, miképp kellene erről beszámolnom, na, ez az. Ezt bindzsizzük meg irodalmilag, gyerekek.