április 14.

Ez a bezárkózás és távolságtartás számomra alapvető változást hozott: míg azelőtt az egész napot a lakásban töltöttem, sőt begubóztam a szobámba, hogy senki se zavarjon, most az egész napot a lakásban töltöm, és még be is zárkózom, hogy senki se zavarjon. Pillanatnyilag az egész házban csak ketten vagyunk, Carmen meg én, de ő az egész napot a lakásban tölti és bezárkózik a szobájába, hogy senki ne zavarja, csak a WhatsAppon és Facebook Messengeren kommunikálunk, viszont tegnap teljesen váratlanul valaki kopogott az ajtómon, és amikor kérdeztem, ki az, senki sem válaszolt. Nagyon különös!, gondoltam, aztán megkerestem a kulcsot, és kinyitottam az ajtót, de nem volt ott senki. Úgyhogy a WhatsAppon megírtam Carmennek, hogy valaki kopogott az ajtómon, de amikor kinyitottam, nem volt ott senki, és te hol vagy? A szobámban vagyok, válaszolta a Carmen. Nagyon különös, gondoltam, de ha mégis ő állt az ajtóm mögött? És elindultam, hogy ellenőrizzem, áthaladtam a nappalin és a hallon, kopogtam az ajtaján, és ő, mint mindig, a szobájában volt, kérdezte, ki az, de nem szóltam, hogy ne zavarjam, és visszamentem a szobámba, ahol láttam a WhatsApp-üzenetét, hogy valaki kopogott az ajtaján, de amikor kinyitotta, nem volt ott senki, te hol vagy? A szobámban vagyok, válaszoltam. Nagyon különös, igen, nagyon különös, válaszoltam rögtön, mert biztos voltam benne, hogy egy ideje valaki járkál a lakásban, úgyhogy felpattantam, az ajtóhoz siettem, és hirtelen kinyitottam, de senki sem volt ott. Úgyhogy írtam Carmennek a WhatsAppon, hogy azonnal kutassa át a szobáját, hogy nincs-e ott valaki, és én is kerestem a ház többi részében, a teraszon is, de senkit sem találtam, úgyhogy végleg lezártam ezt a témát, most már teljesen világos, ha otthon vagyok, és valaki kopog az ajtón, azt jelenti, hogy valaki járkál a lakásban, és semmi értelme keresni, mivel a lakásban nincs senki.

április 15.

Most az újabb bezárkózás idején kedvenc foglalatosságom, hogy a nappaliban megállok az embermagasságú tükör előtt, és sokáig nézem benne magamat; nagyon jól érzem magam a társaságomban. Természetesen bezárkózás előtt, ha olyan kedvem volt, bármikor a tükörbe nézhettem, de akkor néha előfordult, hogy meglátogattak a barátok, rokonok vagy a szomszédok, és mellettem ők is feltűntek a tükörben, én pedig azt szeretem, ha a tükörben teljesen egyedül vagyok. Általában nem szeretek egyedül lenni, de ezzel a tükörrel más a helyzet. Most, amikor a lakásban elzárkóztam, és Carmen is bezárkózott a szobájába, bármikor a tükör elé állhatok, és addig élvezhetem magam, és örülhetek, hogy egyedül vagyok, ameddig akarom. Vajon ha elmegyek a tükörtől, továbbra is egyedül vagyok benne? Lássuk csak, gondolom, ellépek a tükör elől, aztán hirtelen visszafordulok, hogy lássam, továbbra is egyedül vagyok-e benne, igen, továbbra is magam vagyok a tükörben. Még állok egy darabig a tükör előtt, nézem, aki a tükörben áll, miközben aki a tükörben áll, engem néz, hirtelen az az ötletem támad, hogy cseréljünk helyet, gyerünk, lépjek én a tükörbe, és ő jöjjön ki, gondolom, tehát belépek a tükörbe, és onnan nézek ki, de most már kívül senki sincs, érdekes! Most már ezt is láttam, gondolom, ki akarok lépni a tükörből, de nem megy, nem tudok kilépni belőle, a tükör foglya lettem, felkaphatom a fejemet, de nem sikerül kilépnem belőle. Carmen! kiáltok, Carmeeeeeeen! Mit kiabálsz, megőrültél, kiabál Carmen a szobájából, miért nem írsz a WhatsAppon? Mert a tükörben vagyok, kiáltom, és a telefonom a szobámban van, tessék?, kiáltja Carmen, és kinyitja az ajtót, kilép a hallba, lassan bedugja fejét a nappaliba, és meglát a tükörben. Merre vagy, kérdezi, hát nem látod, a tükörben. Jaj, hagyd a hülyeségeket, mondja, és körülnéz a nappaliban, de ott senki sincs, benéz a függöny mögé, a fotel mögé, hagyd abba, mondja, hol vagy, nem látod, a tükörben, az istenit! Hé, hogy beszélsz?! Most ne moralizálj, mondom, jobbra néz, balra néz, megfordul, aztán hirtelen visszafordul, és belenéz a tükörbe, még mindig ott vagyok. Nem hiszem el, mondja, már megint ott vagy, ahol semmi keresnivalód! Jaj, hagyd már, mondom, majd veszekszünk később, most segíts kimenni, ennyi. Húzzalak ki? Isten ments, kiáltom, ne gyere közelebb, tartsd a kötelező távolságot! De hogy szedjelek ki, kérdi, törjem össze a tükröt? Isten ments, kiáltom, azt akarod, hogy ripityára törjek, nem ártana, mondja, még gúnyolódsz is, mondom, inkább hozz valami kaját, éhes vagyok. Talán „kérlek”, mondja, aztán elmegy, és a konyhaasztalt a tükör elé tolja, három szelet sonkát, túrót, főtt tojást, vajat, sót, kenyeret, egy csésze tejet és valamennyi halat rak rá, felfalom, minden eltűnik az asztalról, kérsz teát, kérdi, nem, mondom, mert akkor a vécére kell mennem, és a tükörben nincs vécé, de mit csináljak a tojáshéjjal, kérdem, nehogy ledobd, mondja, fogd a kezedben. Aztán nyugodtan kimegy a teraszra, hallgatja a feketerigó énekét, kint sötétedni kezd, visszajön, felkapcsolja a villanyt, tudod, mit, én lefekszem, mondja, feküdj le te is, ne menj sehová! Hagyd a hülye vicceket, mondom, a tükörben leheveredek a kanapéra, és amikor eloltja a villanyt, hirtelen eltűnök a tükörből, és a saját szobámban ébredek, wow, megmenekültem, hála Istennek! Még a kezemben van a tojáshéj, gyorsan kiviszem a konyhába, a szemétbe, és amikor a nappali ajtajához érek, óvatosan lehajolok, úgy osonok tovább, nehogy ismét a tükörben ébredjek.

április 18.

Tegnap eltűnt az egyik zoknim; beraktam egy pár zoknit a mosógépbe, és csak az egyiket vettem ki, hogy tűnt el, nem tudom, azt gyanítom, úgy érezte, a lábára léptek, pedig nagyon ragaszkodtam hozzá, egyik kedvenc zoknim volt. Nem tudom, most hol lehet, de hiányzik, számomra pótolhatatlan, tegnap fél pár zoknival mentem a városba, szerencsére hosszúszárú a nadrágom, így senki sem vette észre, hogy szenvedek. Az óvárosban a számtalan üzlet, vendéglő, lokál mind zárva volt, egyetlen kávézó kivételével, ahol egy kis ablakon adták ki a kávét. Felhajtottam egyszerre két kávét, kárpótlásul a fél pár zokniért, és utána sétáltam még egy ideig, megálltam egy galéria nyitott ajtaja előtt, ahol semmit sem árultak. Azonnal kialakult mögöttem a sor, összegyűlt öt ember, egymástól két méterre. Was verkaufen sie hier, mit adnak itt?, kérdezte a mögöttem álló, mint valamikor a kommunizmus idején. Nichts, mondtam, semmit, és a dolog pozitív oldalát nézve mind örültünk, hogy megmaradt a pénzünk.

Koszta Gabriella fordítása