Furcsa arra a kanapéra visszagondolnom, annyi év után, bár Minnával az ismeretségünk kétségtelenül annak a bútornak volt köszönhető, pontosabban a hatalmas szakadásnak, ami egyik pillanatról a másikra keletkezett rajta. Ha nincs az a lyuk, most nem fekszem itt Minnával az ágyban, nem öleljük egymást ilyen fékevesztett módon, és bár gyakran vissza kell őt fognom, nehogy ismét megjelenjen az a förtelmes mosoly az arcán, mégiscsak a szerelmemet találtam meg benne.

Azt a hasadékot, amiről most beszélni fogok, megpróbáltam befoltozni, de hát én nem értek a kárpitozáshoz, és csak egy körömollóval kivágott, foszló törölköződarabot sikerült a szövet helyére varrnom. Ha anyának és apának megmutatom a foltozott lyukat, majd elmarasztalnak, gondoltam, mert azzal a kényes ízlésükkel nem tetszik nekik semmi, és ennek hangot is adnak. Pedig az embernek ki kell élnie a jobbító szándékát, ezt ők is beláthatják. Egy szakadt kanapé megjavítása, ami évek óta beárnyékolja a szobánkat, a házunkat és a maradék életünket, mindannyiunk érdeke, legalábbis jó lenne, ha a családunkban rajtam kívül mások is így gondolnák.

Ennek a kanapénak története van, de ezzel nem fárasztanám az üzletben az eladókisasszonyt, amikor megkérem, hogy adjon valami barna anyagot, ami leginkább plüss, mert az hasonlít a legjobban az eredetihez. A lány azt mondja, hogy a plüssből létezik mikro- és hosszúszálú, és úgy tesz, mint egy útonálló. Elállja a bolt ajtaját, hogy ne férjen be senki sem rajta, amíg én az anyagok között válogatok. Nem értem pontosan, tőlem nem számíthat olyan nagy bevételre, de azért jólesik a figyelme. Kint áll a fiúja, és szeretné, ha úgy tennénk, mintha nagyon koncentrálnánk a helyes anyag kiválasztására, mondja. Nagyhajú férfi volt odakint, olyan a frizurája, mint egy tőzegágy. Az eladólány megkérdezte tőlem, hogy lifeg-e egy oroszlánfog a nyakában, mire azt feleltem, hogy lifeg. És gumit tekert-e a hosszú szakállára, ami ettől úgy néz ki, mint a bizsu- és fodrászkellékboltban a póthaj, és azt mondtam, tekert. Ő akkor sírni kezdett, és megkért, hogy meséljek a garnitúránkról, mert pontosan szeretne engem tájékoztatni, és a lehető legjobb szövetet megtalálni a számomra. A garnitúránkon vesztettem el az életem, szerettem volna ezt felelni, de ennek az eladólánynak semmi köze nem volt hozzá. Viszont jobb nem jutott eszembe, elmondtam neki, hogy néha napján gombokat teszek a kanapé ülésére, amik az úszómester ükapám télikabátjáról származnak. Éppen annyi gomb van, hogy végigfutnak az ülésen, és még a fejtámlára is felkapaszkodnak. Minnát – a munkaruháján ott fityegett a névtáblája – ez nem igazán érdekelte, csak annyiban, hogy milyen színűek azok a gombok, mert az is irányadó lehet a megfelelő textília kiválasztásához. Azok a gombok acélszínűek, mondtam Minnának, és egy keskeny körgyűrű van mindegyiknek a közepén. A lány az acélszínen gondolkodott, legalábbis úgy tett, és megkért, hogy nézzem meg a fiút odakint. Van-e egy hatalmas sporthátizsák a hátán, vagy csak oldaltáska lengedezik rajta. Nem láttam jól, mert eltakarták a szomszéd virágárus örökzöldjei, de szerintem a hátizsákkal érkezett. Minna száját halk sikítás hagyta el, és elém tett három hatalmas gurigát. Az egyik guriga kék volt, a másik acélzöld, a harmadik pedig karmazsin. Egymásra helyezte a három hengert, ami most már úgy nézett ki, mint egy lőállás.

Minna elbújt a tekercsek mögé, és megkért, hogy tudósítsak arról, mi zajlik odakint. Szívesen megtettem, mert szemmel láthatóan rettegett, és a félelmet, ami az embereket átjárja, mindig valami szagos dologként képzeltem el, aminek a bűze előbb vagy utóbb megfojtja áldozatát. Nem akartam, hogy az eladólány itt kinyuvadjon előttem, vagy hogy megjelenjen egy tintafolthoz hasonló árnyék a szeme alatt, hogy megremegjen az a gyenge kis hangja, vagy tónusos lüktetést érezzen a gyomrában. Minna befeküdt a lőállás alá, én meg kinéztem a férfira. Az oroszlánfog a nyakában határozottan lifegett, éppen ellentétes irányban, mint a szakálla. Mintha menetelt volna, egy helyben járt az ajtóban. Kint őrült hideg volt, a többi ember is mocorgott, de valahogy másként, mint ez a fiatalember. Befelé bámult az ablaküvegen, és a kezét ide-oda mozgatta. Az öklét mutatja, mondtam a lánynak, és a szája mellett kiéleződött egy ránc. Minna erre ismét felsikított, az bizony, a ránc az nagy baj, akkor szokott igazán nagy baj lenni, akkor már majdnem azt is mondhatnánk: hamarosan végez velünk.

A lyukas kanapéról majdnem megfeledkeztem, pedig voltak szép és a mi házunkba illő textíliák ebben az üzletben. Érdekes, hogy ki hogyan veszítheti el az életét. Az eladólány lehet, hogy az utolsókat rúgja, mert betör ide ez a férfi, és kettéhasítja, pontosan nem tudni, miért. Én ezen a kanapén vesztettem el az életemet, tehát már előrébb vagyok, mint ő, azt is mondhatnám: már mindent tudok.

Minna egészen behúzódott a lőállásba, és a tenyerével úgy tett, mintha egy gyémántot szorongatna. Aztán kinyitotta, és egy svábbogár mászott ki belőle. Minna a szemembe nézett, és valami förtelmes vigyort vágott. A mellénykéje széléről kihúzott egy gombostűt, és felnyomta ezt a svábbogarat az egyik textilhenger falára. A bogár még kapálózott, Minna meg a páncélja alatt csordogáló nedvet felfogta a tenyerével. Most, ahogy a dús bogárnedv ott csücsült a tenyerén, valóban olyan volt, mint a cseppfolyós gyémánt, szemet vakítóan csillogott. A férfi odakint fel és alá járt, hol menetelt egy helyben. Közben megpróbáltak mások is bejönni a boltba, de Minna az ajtóhoz küldött, hogy tegyem ki a rögtön jövök táblát. Továbbra is a cseppfolyós nedvet figyelte. Tudja, hogy mi az az esszencia? – kérdezte tőlem. Bólintottam, de nem tudtam. Ennek a bogárnak az esszenciája van most itt a kezemben, mondta, és egészen megnyugodott a lőállásban. Kikukkantott az utcára, az üzlet előtt várakozó, dühös arcú férfit figyelte. Meséljen magáról, szólt Minna, és felkapaszkodott a helyéről. A kristályos testnedvet végigkente a textíliákon, amikor felállt. Nekem nincs mit mondanom magamról, feleltem. A kanapét szeretném befoltozni, a sarkából és a közepéből kiszakadt egy nagyobb darab, és ennek a darabnak a hiánya kétségbeejtő helyzetet teremtett. Minna megértően bólintott. Igen, ebben teljesen egyetértek, válaszolta, pedig sosem látta azt a kanapét, nem látta a szobát, ahova elhelyeztük, sőt, nem látta a házunkat sem, és a nagy kertet sem a félig kiszáradt fagyalbokrokkal, és engem is alig látott, mert egy hatalmas sapka volt rajtam, és egy nagy rozsdaszínű kötött sálat húztam az arcomba még odakint. A hiányzó darabokat mindig pótolni kell, mondta az eladólány, és ha az embernek szerencséje van, akkor elég hozzá néhány egyszerű öltés. Ezt már szakmai zsargonnal tette hozzá, és az öltés szót kutürre javította ki.

Abban a pillanatban a fiatalember magasodott fölénk. Minna sikításra nyitotta a száját, és a maradék bogárnedvet szétkente az üvegajtón, aminek a fiatalember nekinyomta az orrát, ahogy benézett. Mindig arra gondoltam, hogy a testi fölényüket csak azok használják ki, akiket erre rákényszerítenek, finoman szólva, akiknek megengedik ezt. Márpedig én nem engedhettem meg, hogy Minnát ez a nagy mamlasz inzultálja. Elég volt nekem az a rettenetes lyuk, nemhogy még végig kelljen néznem, hogy az én Minnámat egy copfos szakállú behemót félelemben tartja. Nem hogy félelemben, mert Minna többről beszélt, az életéről volt szó. Legyilkolja itt, a lőállás mögött, ami, hiába az üvegajtó és a három hatvanméternyi szövetet tartalmazó tekercs, aligha védené meg szegénykémet. Minna mögé léptem, és lecsatoltam a gombostűtartó övet az ollóval együtt a derekáról. Ő puhán hagyta, és hálásan lehunyta a szemét. Átkötöttem magamra a felszerelést. A férfi vitorlát formált a kezével, és a fejét ismét közel nyomta az ablaküveghez. Próbált tájékozódni odabent, a szemével az eladólányt kereste, akit nem vehetett észre, mert addigra én már ismét a lőállás tetején álltam, és rávillantottam a fogsorom. A gombostűk fejecskéi megcsillantak a kintről érkező napfényben, és velem együtt harcra készen álltak. A férfi lenyomta a kilincset, de Minna a kezembe csúsztatta a bolt kulcsát, így még az utolsó pillanatban sikerült ráfordítanom a zárat. Minna, akit külsejét tekintve eddig jelentéktelennek tartottam, most gyönyörűnek tűnt. A félelemben mindig is találtam valamiféle szépséget. Nem olyan szépséget, ami mértani fogalmakkal leírható lenne, hanem olyan szépséget, mint a szétnyomott bogár csillogó testnedve, amit a fájdalom előzött meg.

Azt a pillanatot is fájdalom előzte meg, amikor elveszítettem az életem a kanapé sarkának kiszakadásával egy napon. Az a sarok felbecsülhetetlen értéket jelentett a számomra, és mindjárt el is mondom, miért. Mert barna volt és puha, és Minnától – ezért nagyon hálás vagyok neki – már azt is tudom, hogy mikroplüss, és éppen oda, a sarkába világított anyám szobájának éjszakai kislámpája, annak a terebélyes bútornak a kicsiny közepére, ahol én mindig összekucorodva meghúztam magam. Anyám lámpafénye, ami alatt olvasott, az éjszakáimat kísérte. Ha kitört is ez meg az a házban, és lágyan hullott a földre, ha kisebb és nagyobb szekrények zuhantak egymásra, ez a kanapé a szobában való elhelyezkedése miatt érintetlen maradt. Gyakran aludtam itt éjjel, ide bizony nem jött semmilyen árny, ami a többi szobát gyakran látogatta; ezt a zsebkendőnyi területet elkerülte a baj. Egy voltam vele, azt hiszem. És amikor az a nyomorult kutya, az az eszeveszett fenevad a szemfogát belevájta, és egy malomkő nagyságú lyukat kiharapott belőle, akkor tudtam, hogy nekem már lőttek. Belecsücsültem a malomkő nagyságú lyukba, de az a bútor akkor már nem volt ugyanaz, és anyám lámpájának megnyugtató fényét is elnyelte a terebélyes gödör.    

Hát ezek után természetes, hogy én, aki már túl vagyok ennyi borzalmon, ennek a segítőkész eladólánynak megvédem az életét. Minna óva intett, hogy nagyon vigyázzak, ez az őrült bármire képes. Ezt olyan finom hangon mondta Minna, hogy még jobban gyűlöltem az elkövetőt. Továbbra is a lőállás tetején álltam, és hangosan üvöltve egy csatakiáltással elfordítottam a kulcsot. Na, gyere, te szemét, hadd szúrjam ki a szemed, és rugózó mozdulattal odébb tuszkoltam a három tekercs textíliát magam alatt. Két gombostű már felsorakozott az ujjaim között, a bal kezemet pedig ráhelyeztem az ollóra és a tűfelszerelésre. A lány sikított, amikor a fiatalember bedugta a lábát az ajtórésen, és a tekercsek végiggurultak egyenesen a kiszolgálópult elé. Nem voltam nehezebb egy kisebb zsák fehérlisztnél, úgyhogy azonnal lebucskáztam Minna mellé a földre. A férfi a pult felé haladt, és mintha azt mondta volna, hogy duplaszálú és kék. A lány ültében lágyan hozzám bújt, és egy halk csókot nyomott a fülemre. A kanapéd szövetéről nem fogunk megfeledkezni, suttogta.

Amint ezt kimondta, mintha a kanapé a régmúlté lett volna, nem érdekelt többé. Akkor vettem észre, hogy Minna visszaszerezte tőlem a gombostűkészletét és a hatalmas textilvágó ollóját, és miközben az ollóra, majd a fiatalemberre nézett, az a förtelmes mosoly jelent meg az arcán. Ám ez a mosoly nem megijesztett, hanem további cselekedetekre sarkallt. Segíteni akartam neki.

Megragadtam az én Minnámat, és a nyitott ajtón át magammal rántottam. Szállt utánam, mint egy csatahajó győzelmi zászlaja az égen. Nem néztünk hátra, és mintha valóban repültünk volna a virágárusok és újságosbódék, pékségek és gyrosos büfék között minél messzebb bármilyen helytől, ahol rajtunk üthetnének.