Minden nagyvárosnak lesz legalább egy kitüntetett helye, ami világszám, ami a város szimbóluma, tájékozódási pontja. New York Manhattanje már maga félsziget, de aki oda, Amerikába utazott életkirándulásra, először is az Ellis-szigeten parkírozott le, és némi sorban állás után válaszolt majd harminc kérdésre. Aztán mehetett az óriási házak közé. Az ottani múzeumban még magyar parasztasszonyok fotói is láthatók. Berlinnek is van szigete, bár nem igazi sziget, de olyan múzeumok sorakoznak a Spree ágai által szabdalt területén, melyek méltán világszenzációk. Budapestnek két nagyobb, jelentős szigete van, a Csepel- és a Margitsziget. A Margitszigetet is nyugodtan lehet világszámnak tekinteni, és bár lakóház nem épülhetett, csak szálloda üzemel rajta, jelentékeny kulturális hagyatékkal bír. Ki emlékszik már arra, hogy három volt belőle, három szigetből rakosgatták össze. Régen a Nyulak szigete volt a legnagyobb. Aztán Béla király lányáról nevezték el, aki ideköltözött az apácákhoz, és már nem akart elmenni többé, pedig hívták feleségnek királyok is. Valószínűleg nem csak aszketikus életet élt, amennyiben a kor – 13. század ‒ nem túlzott higiéniai elvárásait sem abszolválta különösebben, mondjuk, tizenhét évig nem tisztálkodott, de valószínűleg nagyon sérült ember lehetett, aki ma egy pszichiátriai intézet klórszagából nézné a vékony hóval borított téli parkot, hol a fagyott felszín miatt tipegve járnának a túlsúlyos beteghordók. Miért példaértékű ember az, aki bolondulásig – van egy ilyen szerelmes sláger is – szereti az Urat. Miért is érték a téboly. Kérdésemben benne van a válasz. Ezért én nem annyira kedvelem a sziget nevét, egyszerűen rossz hagyománynak tartom, és jobban venném, ha továbbra is nyulak ugrabugrálnának a gyönyörű, öreg fák között. Nyulak, mint egykor a Potsdamer Platz környékén, akik mellesleg a szabadság jelképei lettek azon a hidegháborús senki földjén, amely most, Berlinben, megújulva kapta vissza impozáns épületegyüttesét, rettenetes forgalmát és dülöngélő kockákból álló mementóját a világ eddigi legszörnyűbb történetére. Ja, a berlini nyulak közben eltűntek. Szent Margit rendesen korbácsolta magát, és tudta a jövőt. Mind az önkínzás, mind a jövőbe látás képessége gyanúra adhat okot. Néha a papának is súgott, aki aztán biztosan súgott az apácáknak, ugyan lökjék már bele véletlenül a vízbe a lányt, ráférne egy kis fürdés, és a darócot is cseréljék ki rajta, öt éve is ezt viselte.

Ma a szigetnek több bitorlója van. A turista. A sétáló álmodozó, a budapesti kőrengetegből a legközelebbi zöldövezetig menekülő. A sportoló. Az amatőr futó. Régen itt éldegélt Szép Ernő, és Arany is itt rótta komótos, számvető sétáit, körmölte az öregkori verseit, és egyébként is sok művész kedvelte a szállodáját, hát ja, ma próbálna meg itt éldegélni egy alanyi költő, azt hiszem, és ezt minden irónia nélkül mondanám, ez még egy MMA-s tagnak se nagyon menne. Magam is futottam a szigeten sokat, úgyhogy minden pontját ismerem már, ahol szaladhat vagy szaladást mímelhet az ember. A pesti Palatinus házakra tekintő oldalon találtam egy picike gyertyás emlékművet. Itt valaki meghalt. Talán megfulladt. A legszebb élményem az volt, amikor néhány éve egy januári késő délutánon, tehát már sötétedés után és mínusz tíz fokban, egy mozdonymód fújtató, félmeztelen fiú futott el mellettem, nyilván az immunrendszerét erősítette, nem csodálkoznék, ha már nem élne.

De van egy embertársunk, aki miatt ezt a tárcát elkövettem, őt úgy hívják, hogy Zelki János. Rádiós volt régen, rendező és forgatókönyvíró, és most arra használja föl a közösségi oldalt, hogy időről időre – már hosszú évek óta csinálja – egy-két fotót rak föl a sziget különböző, kevésbé föltűnő pontjairól. Padok sorozata, csavarodó fatörzsek, üldögélő madár, gyep, fű, virág, ennek vagy annak a szobra. Nem nagy művészet. Csak a sziget. Mintha ő mindig ott lenne. Mintha mindent tudna róla, hogyan lélegzik, hogyan alszik, hogyan sír, dühöng, hogy fáj neki. Nem tudom megmondani, miért nem szeretem a Margitszigetet. Futni rajta jó, de nem, akkor sem szeretem. Valami nem stimmel. Mintha az emberek fölvennék a kötelező szerepet, a sétáló csupán sétáló lesz, a futó az futó, és semmi egyéb nem történne velük, mint a szerep kínálta kötelezettség. De azt nagyon szeretem, ahogy ez az ember, Zelki János nézi, s mutatja nekünk a Facebookon. És tudom az ő szemével is látni. Abban a nézésben valami megható ragaszkodás és otthonosság van.