Először eszembe jutott a hó. Aztán találtam egy levelet, környezetbarát papírra volt nyomva. Aztán eszembe jutott egy német város. Aztán eszembe jutott egy olasz város. Te jó ég, ebből mi lesz. Hogy rakom össze. Jó, úgy rakom össze, hogy kezdem a levéllel. Nyilván e-mail volt, kinyomtatta, és most, néhány év után újra megmutatta magát. Így szól: Rendben, nagyon várunk! Az állomástól kb. 10 perc séta, a sínekre merőleges utcán indulj fölfelé, ez a Szent István király útja, az első keresztutcán (Kossuth Lajos utca) pedig balra fordulj. Ha ezen végigjössz, a következő kereszteződésnél a balra szemben lévő ház a miénk (Szent László k. útja xx), két nagy fenyőfával a ház előtt, a bejárat a Kossuth utca felől lesz. Ölellek, Barna.

Már csak ülni tudott. A következő hónap, február vitte el. Lábszárig érő hó volt. Az az igazi, szép hó, vastag fehér vonalat húz a fák ágain, a cserepeken megáll, le lehet mérni a vastagságát, nyolc centi, kilenc, mint egy fehér fafedél, kicsit még recseg is, ahogy lépsz benne, hóemberépítésre alkalmas, benne fetrengésre alkalmas, gyerekek birkózására, szánkózásra alkalmas, bele lehet lökni a nőt, és utána lehet dőlni, mint egy fáradt, kanadai favágó. Dzsesszika, ájlávjú, de most összehavazom az arcod, a nyakad. Egyszer különben láttam egy rúzsfoltot a hóban, évekkel ezelőtt, nyom sehol, csak egy női száj nyoma, mintha egy fehér papíron. Odarepült és megcsókolta a szűz havat! Elhiszitek? Ha nem, jó, tovább nem mondok semmit. Jó, ha nem hiszitek, hagyhatjátok ezt az egészet, vegyétek föl a maszkot, és menjetek a barkácsboltba csavarokat venni. Meg szögeket. Meg reszelőt. Öt éve januárban, már nem is tudom, akkor kaptam azt a levelet. Piliscsaba roskadozott a hótól, csönd volt, és nagy fekete varjak vittek a csőrükben szerelmes leveleket, végrehajtásokat, halálos fenyegetéseket. Hó már nincsen, az eltűnt, évek óta hiánycikk, legalábbis Pesten. Az a kisgyerek, akit nem visznek síelni, aki nem jár hegyre, legalább a Normafa forralt bor illatú poklába, legfeljebb képeken látta. Gyermekem, ez a hó. Hideg, bazmeg, de jó. Pehelyből van, csúszkálás, Schumacher, lavina, norvég krimi, csöndet hoz. A tízéves kisgyerek nem tudhatja, milyen feküdni a hóban, jeleket rajzolni bele karral, lábbal. Kislányom, így kell repülni a hó fölött, így csókolod meg a pirosított száddal, cupp.

Anya, a férfiak is tudnak repülni?

Dehogy tudnak, nekik hólapátjuk van.

Az a német város biztosan kelet-német település volt, és télen. Nem sokkal a fal ledöntése után, mondjuk öt-hat évvel, nagy sárga és szürke házakra emlékszem, és olyan kihaltságra, amilyen csak a filmekben van. Egy üres város ’97-ben. Mint egy tátott száj, nyelv, fogak nélkül. Elterült az este is, itt-ott az ablakokban gyertyák, súlyos, fehér függönyök. Több fiatal magyar író járt az utcán, talán kocsmát kerestek, találtak is biztosan, este nyolckor még volt esély a lassan éledő keleti féltekén is nyitottan, de üresen várakozó csapszékre. Wilhelm mindjárt zárt volna, erre bejön tíz sajsze polák, no-no, faszom polák, ungarn, na, a kerítés betesz, első kör ingyen, és még az is lehet, hogy Burger Barna is ott volt. Belépsz egy ilyen helyre, leülsz, milyen hideg a kemény faszék. Olyan nehéz, hogy ketten se húzzátok odébb. Ebben még volt anyag, na ja. Mintha hóba ülnél. Fagyott, kemény hóba. Ha ütnének, ha bezúznák az összes tárcámat, se tudnám megmondani, melyik város lehetett, de nagyon német volt, és nagyon üres, egy dermedt település a félelmetes osztábendben. Ennyit őrzött meg az emlékezet, az enyém. Lehet, hogy másnak, aki ott volt, ez nagy kaland lehetett. Hogy minden mozdulatra, minden szóra, percre emlékszik, volt sértés, kibékülés, ölelkezés, volt minden, többször is utolsó schnaps, ugye, hogy nem is olyan jó író az izé. Az endéká sör az jobb, mint a müntyeni vagy a varstejner. Holnap kolbász! Jawohl! Kilencven után azok a német városok épp olyanok voltak, mintha elment volna fölöttük, bennük egy lassú, kíméletlen háború, bombázás, tűzvész, romba döntés nélkül. Csak át- és átfújt rajtuk a halál, elvitt sok ezer, százezer embert, például Lipcséből, s maga után hagyott rengeteg üres, honekkerszürke házat, ott hagyott német öregeket, akik valahogy mégis elvoltak az előző rendszerben, akiket sértett talán az újraindulás, akik érezték a nyugati oldal gőgjét és fölényét vagy furcsa, szolgálatkész empátiáját, de hát még az is ellenszenves volt. Éltél volna te itt! Most meg jössz a fényes, makulátlan cipőddel, a ránctalan nadrágoddal. Százmárkás cipőd! Akartam erre a városra emlékezni nagyon. Jusson eszembe a neve, jusson eszembe az alkalom, a fellépés rítusa, jusson eszembe a résztvevők arca. Nem, ez örökre elment. Van sok dolog, játék és szükség, ami így tesz, ha nem jegyzed föl, ha nem marad levél, kép, egyszer csak fakulni kezd, kifakul, fehér lesz, mint a hó, a szűzhó.

Aztán eszembe jutott egy másik város.

Az a neve, hogy San Casciano. Egy toszkánai kisváros, a magyar íróválogatott játszott egyszer itt egy tornán, sok meglett férfi, visszament, mondjuk hatbébe, elég jó volt, néhányan nagyon komolyan vették, a cserék megsértődtek. A kisvárosban augusztus volt, meleg, körben vulkáni hegyek és érett a füge. A kisvárosról van egy képem. Egy. Azt hiszem, nem mutattam még. Nincs hó, nincs hideg, csak néhány asszony, akik egykor repülni tudtak. Meg mellettük egy magyar író. Talán erről kérdezi őket.

San Casciano ‒ a jobb szélen Kőrösi Zoltán író