Sehun se találom magamat. Nemrég gyüttem be, olyan jó kis szél fújt, olyan jólesett, kimentem egy kicsit, de ott se jó ám. Nem sokat tudok lépni a lábommal, délelőtt a szívemmel is baj vót. Ha a fiam majd gyün, nem merem mondani, hogy nem jól vótam. Mer nem iszol, meg ez, meg az, akkor mondja ám a magáét. Megméri, mennyit ittam. Sürgősségi gyógyszert köllött vóna bevennem a szívemre, de nem vót az agyamba. Aztán mégis jobb lett.

A tévé mutatta, milyen zivatarok vótak mindenfelé, jaj, de csúnya világ vót. Mint egy tojás, akkora darab jegek estek. Van egy falu, ott mindent levert. Semmivé váltak, semmi se maradt. Az én kis házamat is hogy fölkapná, meg elvinné innen egy ilyen. Jaj, hogyan sírtak azok az öregasszonyok, meg a fiatalok is, mindenüket szétverte a jég. Ide meg nem gyün a vihar, errefele egy csöpp eső se vót. Már minden elszáradt.

Nem vótam ám én régen ilyen, hogy mindenen így kaffogjak. Még akkor se, mikor nem kaptam meg azt, ami az enyimé köllött vóna, hogy legyen. Mer az örökségem megilletett vóna. Ahogy visszaemlékszek, vót egy nagy telek, elnyúlt az iskola fele, jó hosszan. Az Édes aszondta, az bizony a Misié lesz. Aztán mi lett a vége? A Misi ivott, az Édes meg inkább odaadta a Katusnak, hogy használja. Aztán a Katusnak a gyereke, mikor már felnőtt lett, épített egy szép házat oda, a Misit meg abbul kizárták. De nekem is lett vóna valami, a legjobb helyen, két hód főd, annak igen magas aranykorona értéke vót, de azt az Édes végül nem rám íratta, hanem azt is a Katusra. Az meg utána mindig kapta a sok aranykorona értéket, én meg semmit se.

A Béla papa aszondta, nem baj, ne törődj vele, mit törődsz vele, nem köll onnan neked semmi. Van itten teneked, ami köll, az elég lesz. Pedig az a két hód főd nem tudom én, hány aranykorona értékű vót, minden évbe százezer forintokat kapott a Katus. Ronda, ravasz vót. Nem is mentünk el a gyereke lakodalmába. Már meghalt a gyereke is. Nem vótunk a temetésén, de még előbb a sógorom temetésén se. Nem is tudatták, hogy meghalt. Benn vótunk épp a városba, találkoztunk valami ismerőssel, az meg kérdezi, hát te, Jolika, mér vagy itt? Hát nem vagy a temetésen? Milyen temetésen? Hát hogyhogy, most megy a sógorod temetése. Most? Éppen most. Hát meghalt? Nem is tudod?

Az Édest kérdeztem később, mér nem szóltak nekem. Aszondta, nem jutott arra pénz, hogy tort tartottak vóna. De hát nem a tor miatt, hanem hogy nem is szóltak, hogy meghalt. Hát, aszondja, így vót, ez vót. A Béla papa aszondta, látod, látod, hát akkor ennyibe néznek téged. A Katus később akart vóna magának valakit, ronda egy nagyravágyó vót, mindig ilyen nagyfejű embereket várt. Szóba álltak vele, de ilyen tanulatlan lányt hogyan vettek vóna el?

Anyám a Katusra rárakta vóna a csillagos eget is. Nem mondom, hogy engem nem szeretett, mer hiába mondanám. Gyerekkoromba a szemem miatt sokáig nem szabadott emelnem, az Édes talán még jobban is megkímélt, mint köllött vóna. Ebbül nem panaszkodok rá. Talán legjobban engem szeretett, a Katuson kívül. Mer azt a legjobban.

Az apám meg a fiamat szerette igen. Gyere, kisfiam, gyere ide, csak fogd meg, itt a Bindzsi kutya, gyere, fogd meg, kisfiam. Igen igazságos ember vót. A testvére meg, a pap nagybátyám, az meg milyen egy jó ember vót! Szakállas. Olaszországba is vótak tanítványai, meg Pesten is. Kispapok, meg nagyobbak. Az igen okos ember vót. Mindig tizenkét tanítványa vót. Legjobban az anyámat szerette. Mindig ott vót nála, ha éppen nem külföldön.

Sokszor kérdezgette a Béla papát, hogy mi vót, hogy vót a fronton, a háborúba. Az meg mesélt neki. De inkább szívesebben a fogságrul. Van egy kép itt a falon, ’42-be kapta. Katonai emlék Újvidékről, az van ráírva. Itt az uram fényképe rajt. Még csak huszonegy éves. A neve, meg hogy Honv. V. hdt. Kp. zlj.pg.gK. szak. Ki tudja, mit jelent? Egy nagy zászló is van rajt, színes magyar zászló, lobog, mint a hétrosseb. Virágok fonják körbe a rúdját. Errül az Újvidékrül kevesebbet beszélt a Béla papa, csak azt, hogy ott valami borzasztó dógok történtek.

Az orosz fogságrul már többet. Olyan éhesek vótak, hogy a disznók elől még a moslékbul is ettek. Annyi tetű vót rajtuk, csak úgy söpörték le a testükről. Mindig mutatta, hogy hogy söpörték. Sokat szenvedtek. Mikor hazagyütt, igen sovány vót, de aztán hamar összeszedte magát. A testvére is fogságba vót, csak az előbb gyütt haza, egy hónappal. A fogságrul tudott az anyjuk, mer onnan már kűdözgettek levelet, de a harcok alatt nem. Akkor igen aggódott miattuk.

A háború az egy borzalmas dolog vót. A fiam meg magátul kérte, hogy vigyék el hamarabb, akkor előbb eltelik a katonaélet. De akkor nem vót már háború, az más helyzet. Együtt vót katona valami barátjával, ismertem, innen vót a falubul, az is azt kérte, hogy vigyék be előbb. Nem bírta tovább otthon. Hát az hogy el vót hízva! Egy büdös dáma anyja vót, az hízlalta úgy föl.

Ebbe a Dankó Rádióba mennyi sok szép nóta van! Hű, de sok szép. Most is azt hallgatom.

Annyira el szerettem vóna menni az átelleni szomszéd temetésire, de fáradtság gyütt rám. A menyem aszondja, nem olyan rengetegen, de azér’ szépen vótak. Nekem a mindenem vót a templom, úgy készültem, hogy csak még egyszer tudnák bemenni. Hát nem sikerült. Becsapták a papot. Mer aszondta a menyem, hogy aszondta a pap, hogy ez egy igen templomba járó nő vót, gyónt, áldozott, az utolsó kenet szentségét is fölvette. Pedig ahogy elvált az első férjitül, ez utána soha templomba nem ment. Egyszer odavótunk Sümegen, aszondtam neki, próbálkozzál, gyónjál meg, hátha sikerül. Bizony akkor meggyónt, de nem áldoztatták meg, mer elvált vót. Most valaki igen becsaphatta a papot, ha aszondta, hogy ennek jó hite vót. Aki becsapta, annak a lelkin szárad. Tiszta hazugság. Különben még ha megtartotta vóna is a hitet, több embere vót ennek, mint a hétrosseb, a pitipalkó is köllött neki. Ha ott lettem vóna, talán nem tudtam vóna megállni, odamondtam vóna, hogy ez hazugság. Megillette vóna, hogy valaki kimondja.

A fiam meg pártolja a papot, nem mindegy neked, aszondja. Nem hát. Erre káromkodva is elmondja. Igen csúnya káromkodása van. Mér jó az? Aszondja, ez jut eszibe. A Béla papának is ronda káromkodása vót ám. Mindig aszondta, hogy az Isten faszát. Meg hogy az Isten az anyjába. Még a pap előtt is elszólta magát. Hányszor eltévesztette! Ez igen a szavajárása vót, hogy az Isten az anyjába. A plébános úr elfordult, nem szólt semmit, csak nevetett. Itthon aztán mondtam, nem szégyelled magad? Aszondja, nem tehet róla, ez a szavajárása. Meg hogy mér, lehet, hogy a pap is mondja.

De sok minden előfordult abba az ötven évbe! Vót jó is, rossz is, minden vót.

A vízbe öntöttem egy kevéske kis bort, mintha ez jó vóna.

Sokszor olyan egyedül érzem magamat. Kicsit olyankor elbotorgok az udvarba. Jó kis enyhe szél van most is, talán megen kimenek még, aztán bekepesztek. Jó kis levegő, az helyrehoz. Lengedezik a szél, idább-odább fölhők is gyünnek. Csak aztán a fiam fia meg ne tudja, mer az csak azt hajtja, hogy vizet igyak, meg pihenjek. Idább-odább vóna kedvem főzni, de aszondják, ne csinyáljak semmit. De akkor minek élek? Ha megtudják, hogy kimenek, veszekszenek velem, leröfögnek.

A lányomnak se vót szerencséje a pénzzel, nem csak nekem. Az anyósa igen szerette őt, mindig megpártolta. Mikor meghalt, a lányom elégette a ruháit. Aztán kiderült, hogy tele vótak a zsebjei pénzzel. Szerette a lányomat, de soha nem mondta neki, hogy pénz van a ruhák zsebjeibe. A lányom nem győzte utána keresni, de már késő vót. Sok alsó fehér szoknya, meg minden, a mai világba kinek köll az, persze, hogy elégette. Hiába vitte vóna ki a piacra, senki se vette vóna meg.

Azt nem tudom, ha én meghalok, a sok ruhámmal mit csinyálnak majd. Kérdeztem a menyemtül, aszondta, majd valahogyan lesz. Biztos összerakják, aztán elégetik. De ebbe nem találnak ám pénzt. Ami az én pénzem, az náluk van. Mer a fiam elteszi mindig a nyugdíjamat. Igaza is van, mit csinyálnék vele? Meg el is lopnák itt. Sok pénzem elment ám. Hogy hogyan merték ellopni, nem is értem. Hogy így megcsúfítottak. A Vica szomszédom, ki más. Azér’ viszi el most már a fiam inkább. Emlékszek, mikor kiderült, itt hagytam az asztalon a pénzt, külön vót egy ötezres, meg az ötszázasok. Kimentem a Vicával, aztán begyüttem, olvasgatom, olvasgatom, nem jól van. Gyütt a fiam, mondtam neki, hogy ez bizony nem jól van. Az ötezres hiányzik. Azelőtt meg a rosseb se tudja, mennyit vitt el. Addigra már sokat eltett.

Megmondtam a fiamnak, hogy akármit csinyálhat a pénzemmel, de ha meghalok, a temetésembe hiány ne legyen. Aszondta, arra ne legyen gondom, az a pénz megvan. Jól van, az a fontos. Mondtam, hogy mindenszentekre, ha előbb nem, a sírt ki köll pucoltatni. Ha meghalok, hogy az rendbe legyen. Túl sokba nem kerül, húsz-harmincezer, vagy lehet, hogy több, de a fiam aszondta, ezen ne gondolkodjak, meg lesz csinyálva. De hogyha előbb meghalok, akkor hogyan lesz?

Fájt a szívem a napokba. Szurkált. Most nem fáj, hála Istennek. Majd kimenek még máma. Ettem elég jót, reggel hoztak ilyen cukkinit, van még három karika belőle. Pirított krumpli is van, megeszem estig. Maradt húslevesforma is, meg sóskamártás. Abba is van krumpli, meg tojás, meg mit tudjam én, mi. A fiam szereti a levesformákat, szerencse, mer sok pazarságba menne ám. Majd odaadom neki.

Jaj, de sokat üddögelt itt az uram. Azóta hogyan el tudott menni ennyi év! Én ezt honnan gondolhattam vóna, hogy utána még ennyit élek? Hányszor mondta, hogy milyen jó vóna, ha egyszerre halnánk meg. Én akkor még nem gondoltam halálra, dehogyis. Eszembe se vót, hogy meg köll halni. Most meg hányszor eszembe jut, melyik lesz az a pillanat, mondom este mindig, hogy istenem, hát mondd meg, súgd meg, mikor lesz az a perc, mikor lesz a pillanat, de nem szól semmit, nem felel, pedig a jóisten az tudja ám, meddig van fölírva nekem.

(Bélyegkép: Jelenkor Kiadó)