„Az ember olykor, a Balaton partján, megérti a titkokat. Megérti az olyan titkokat, melyek egyébként megfejthetetlennek tűnnek.”

(Szomory Dezső)

Annyi mindent írtak már a Balatonról, de az őszi Balatont még nem ismeri kellőképp a művelt közönség. Jókai Az arany emberben emlékezetes oldalakat szentel a téli Balatonnak, a jéghalászatnak és a feledhetetlen „rianásnak” („Mit beszél a Hold, mit beszél a jég?”) – nála már csak maga Cholnoky Jenő ismerhette jobban a Balaton jegét –, a nyári Balatonról pedig mindenkinek van valamilyen fogalma, ha máshonnan nem, a vonatkozó KFT dalból. Ahogy sebtében írom mindezt, belém nyilall a felismerés: voltaképp a tavaszi Balatont sem ismerjük igazában, de mit lehet tenni, ha idei rövid utazásomat a Balaton körül – amit itt és most vagyok elmondandó – október utolsó hetére időzítettem. Nem egyedül hódítottam vissza a túl-a-Dunát: irodalmi ambícióktól fűtött útitársam maga Szomory Dezső volt. Nem akármilyen teher uralg tehát tollamon: egyszerre felelni meg a népes olvasóközönség elvárásainak és egy szebb napokat látott ködlovag kénye-kedvének. Kezdjünk is neki, a tavaszi Balatonra pedig még visszatérünk másutt, valahol, valamikor.

(Balatonfüred)

„Korán reggel, a déli vasúton, áll egy vonat az első sínpáron. […] Már eleve látszik, milyen fáradt ez a vonat. Már eleve fáradt az útjától, a sok elágazástól. Valami gond is borul rája, […] az ember érzi, hogy a vonatoknak is megvan a maguk gondja. S a maguk melancholiája.” S csakugyan ez a vonat, ez az első sínpáron veszteglő fáradt szerelvény a mienk, hiszen az ajtóüvegen a következő olvasható: „9792 Budapest-Déli – Tapolca”.

Buja bozótoson keresztül vezet ki a vaspálya az állomásról, az ember szabályosan azt hiszi pár perc elteltével, hogy ez a regényes vidék már a Bakonyerdő vagy legalábbis az akarattyai magaspart dzsindzsája, mire az alagút végén a maga valóságában előbukkan – Kelenföld vasútállomás… „Még jönnek utasok, számosan, s milyen furcsa! Mind ebbe a tapolcai kocsiba szállnak! Mint egy hajótörésben, egyetlenegy bárkába.” A legkülönbözőbb emberek: megkésett-elaggott fürdővendégek (a szokás rabjai), rogyásig rakott cekkerekkel és színes sálakkal, gyanús tekintetű, telefonáló kéjutazók, jól öltözött zsebmetszők, ábrándos természetű idénymunkások fülhallgatóval. Legtöbbjükkel együtt kászálódunk le a modern füredi vasútállomáson, amely első látásra nem mutatja nyomát, hogy „a Magyar Királyság Dísze” volna az a hely, ahol épp lépdelünk (pláne az almádi partra néző vasúti látkép után) – a város magasabban fekvő utcái tökéletesen beillenének bármely somogyi falu főutcája gyanánt. A „régi Füred” csak a Garay János utcától lefelé tárul fel az utazó előtt.

Az olvasó ne várjék tőlünk emelkedett, tudós „grand tour”-t, mivel, akármilyen furcsa, Balatonfüreden lehetetlenség hétfő délelőtt tízkor művelődni, ugyanis ez idő tájt rendesen semmi nincs nyitva, se képtár, se közgyűjtemény, se Jókai villája. Persze Balatonfüreden így sem lehet elkerülni a pallérozódást, itt, ahol minden fűszálnak, utcasaroknak, ablakkeretnek története van, ahol minden szegletet a hazafiság és a poézis von dicsfényébe. Itt már Szomory is otthonosan érzi magát. A kissé kihalt Zákonyi sétány után, a Kisfaludy utcán fölfelé rögtön az utazó elébe áll a híres Horváth-ház. Szomory talpig modern ember, nem holmi antik építészeti műremekhez, kolostor- vagy templomromhoz intéz szózatot, olyan épületegyüttest laudál, amit a pillanatnyi örömök hívtak életre: „Ez aztán nem fog bedőlni soha, ez a ház! Magasan áll, régi magyar puritán stílusában és ablaksorával dél és kelet felől, mereven a Balatonra néz. A Balatonra, mint egy örökkévalóságra. Ez igazában nem is egy ház, nem is egy palota, nem is egy nagy szálló. Ez egy monumentum.” A lelkesült útirajzírót külön hazafias öröm fogja el a ház falán díszelgő otromba kőtáblát olvasván, mely arról tudósít, a múlt század hatvanas éveiben épp a Mecseki Ércbányászati Vállalat újíttatta fel az épületet „dolgozóinak üdültetése céljából”. S Szentgyörgyi Horváth János Fülöp műve ma is áll, teljes fényében és valójában: benne nemcsak túlárazott szálló és vendéglő, hanem kézműves szuvenírbolt, reformborbély és masszázsszalon is működik.

(Horváth-ház)

Ennél még több izgalmat rejteget a Gyógy térre felülről óvva vigyázó Nagyvendéglő (ma Anna Grand Hotel) fedett sétánya, a „balatonfüredi pantheon”. Az ország legszabadabb szellemű nemzeti arcképcsarnoka sorakozik fel itt az utazó előtt: visszatérő vendég és helyi kultúrmunkás, magyar hazafi és idegen ajkú hódító, arisztokrata és mozgalmár, poéta és építőmérnök, historikus alak és frissen hazajáró lélek együtt időz itt, eszményi köztársaságban, a Tihany rijjadó leányát megéneklő Csokonaitól a Balaton-átúszó Szekrényessy Kálmánon át, egészen a tavaly elhunyt Szőcs Gézáig. Egyedül magáról Szomory Dezsőről nincs márványtábla a kerengőn, ami miatt nem győz hetvenkedni oldalamon, mondván, hiába írta lírai hangú tárcáit a Balaton partjáról a Pesti Naplónak… Épp a legjobbkor érünk a szótárkészítő Czuczor Gergelyhez, kinek szállóigévé lett sorai szép emlékeket ébresztenek utazótársamban, s hevenyészett verselemzésre is fakasztják: „»Lelked szép erejét a sors hullámai edzik, / Testednek e tó nyújt vidor életerőt.« – Nem lehet azt mondani, hogy ez a vers valami igen magas szellemi színvonalról sugárzik alá s nevetséges precizitása, egy hajdani boldog kor lantos hangján, inkább valami szent balgaságnak, mint bölcsességnek hangzik. Költészeti s hidroterápiai szempontból egyaránt kifogásolható s mégis, nem tudom, miért, emelkedett naivitása oly üdítő és vigasztaló!” 

Miután adóztunk Füred nagy szellemeinek, s végiglátogattuk a pantheon régi és új lakóit, a maga teljességében, őszi ábrázatjában is megcsodáltuk a Balaton partját, hozzávetőlegesen azon a szakaszon, ahol Czuczor verssorai is tündököltek a hajdanvolt fürdőház kapuján. Az indiai költőről elnevezett sétány ilyen napsütéses, felhőtlen délelőttökön összetévesztésig hasonlít a nyári Balatonhoz. A szemkápráztató, vakító nap, a hullámok, a parton elnyúló éles árnyékok és a gondosan összesepert falevelek mind azt hazudják: ezek még az idény utolsó napjai. Jólöltözött, tanárembernek tetsző őszes úr társalog a kacsákkal a sétány kövén ülve – szemlátomást megértik egymást, régi barátok már –, a háttérben bédekkerekből kivágott vitorlások fehérlenek. Talán csak az andalgó népség réteges öltözete: bélelt mellényei, bojtos sapkái és szokatlan ráérőssége leplezi le az illúziót – nemcsak a nyárnak, de lassacskán az ősznek is vége. Ahogy a mi füredi időzésünknek is, hiszen Veszprémben vagyon szállásunk.

(Veszprém)

Szomory társaságát átmenetileg kénytelen vagyok mellőzni, minekután egy idő óta szüntelenül bizonyos Beatrixról áradozik, akiről nem tudni ugyan, hogy létezik-e egyáltalán, azt viszont bizonyosan, hogy Füreden múlat, és shortot visel.

Gizella királyné városát nem minden ok nélkül gondolják egyesek a Balaton fővárosának – nem véletlenül Veszprém–Balaton munkacímen készül a helység Európa művelt fellegvára lenni 2023-ban –, jóllehet a zalai revizionistáknak más lehet a véleményük ama bizonyos 1950-es affér óta. A város fekvése szép, mint Pécsnek, az emberek kedvesek, mint Szegeden, az utcák és a házfalak tiszták, mint Bécsben, több a cseréptetős ház, mint Prágában – már csak a Tisza, egy tisztességes nagyerdő és néhány székelykapu hiányzik a képből.

A látszat ellenére azonban mégsem olyan egyszerű kultúra után nézni a városban: miképp Füreden hétfőn minden zárva, kedden Veszprémben nincs színház. (Nota bene: a skandallum netovábbja, hogy a Petőfiről elnevezett teátrumban nincs műsoron a Tigris és hiéna…) Szerencsére a Péter és Pálhoz címzett fogadóhoz közel esik a neves piarista tudósról, Laczkó Dezsőről elnevezett városi múzeum, ahol ez idő szerint két kiállítás tekinthető meg. Békeidőben (ha ugyan) nem kecsegtet sok izgalommal a Gábor Áron ágyúöntő munkálkodását bemutató történeti kiállítás („Lészen ágyú!”), annál inkább megcsapja a Balaton-kultusz szele az utazót a Cholnoky Jenő és a Balaton című tárlatot megszemlélve. A múzeumi ismertető szerint is szerénynek aposztrofált, ám barátságos kiállításból nemcsak az derül ki, hogy milyen bensőséges kapcsolat fűzte a veszprémi születésű földrajztudóst mesteréhez, az első hivatalos Balaton-rajongóhoz, Lóczy Lajoshoz és a múzeum már említett névadójához, hanem mint megsüvegelt irodalmár és legalább ennyire lelkes piktor is bemutatkozik. Előbbiről tanúskodik, hogy Cholnokyt – kinek fivérei is az irodalom rabigája alatt töltötték regényes életüket – 1910-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság rendes tagjává választotta „a magyar irodalom terén szerzett érdemeiért.” Mint tájképfestő pedig, minden jel arra mutat, Cholnoky volt a „dél-balatoni galéria-festészet” impresszionista ágának eddig föl nem fedezett megteremtője, hidat képezve Mészöly Géza és Egry József között.

(Eötvös Károly Megyei Könyvtár)

Az egykor Veszprém vármegyéhez tartozó Mezőszentgyörgyön született Eötvös Károly – prókátor, politikus és Balaton-propagandista – nevét viseli a megyei könyvtár, aminek helytörténeti gyűjteményében kutatva érdekes tapasztalásokat tehet a táj irodalma iránt érdeklődő hóbortos utazó. Ha az Országos Széchenyi Könyvtár lassan mozduló gépezetét nem számítjuk, csupán itt vehetők kézbe az egykori Balaton-egylet élén serénykedő Sziklay János halhatatlan balatoni költeményei, a páratlan szorgalmú balatonkenesei Váth János pályakezdő halásznovellái és a Petőfi nyomdokain járó Endrődi Sándor elfeledett útirajzai.

A megyei könyvtár téglaszín, tornyos épületének belső udvarán foglal helyet a Kávé- és Teaház az Íródeákhoz, ahol valóban kitűnő teát mérnek, s az egyébként szűkös helyiséget barátságos könyvhalmok, szebb napokat idéző szamovárok és zaklatott grafikákkal illusztrált Pilinszky-versek teszik hangulatossá. Ugyanakkor dőreség tanácsot kérni a máskülönben kifogástalanul talpraesett kasszírnőtől a környék étkezdéit illetően, mert ha nincs szerencsénk, idegenvezetőnk a Vár Áruház szocialista épületében található Panoráma Snack nevű lokálba fog minket kalauzolni, ahová – így, ahogy mondom – kizárólag egy első emeleti kínai üzleten átvágva vezet az út. S bár ugyancsak nagyszerű kilátás nyílik onnét a városi felső gimnázium homlokzatára, a kínálattól Péter és Pál mentsen meg mindannyiunkat.

A hitvány koszt páratlan hatású motiváció az útra keléshez, keressük fel újra Szomoryt, hogy rajzunk utolsó része se nélkülözze a költőiséget.                              

(Keszthely)

„Minden országhoz s minden tájhoz, ahol megfordulok, hozzáadok egy olyan érdekes vagy illusztris figurát, aki ott élt és virult abban az országban és tájban, amerre utam vezet.” – idézi egykori kellemetlen francia útitársa szentenciáját Szomory. Ha Keszthelyre téved utunk, az az „illusztris egyén”, aki segítségünkre lehet, a táj „regényes színdarabjának” hőse nem más, mint Festetics György, Keszthely grófja. A helyi földbirtokos és mecénás, kinek periklészi portréját és múlhatatlan kultúrapártoló törekvéseit megannyi poétai munka megörökítette az érzékenység korában, s kinek nevét és családja emlékét oly sok utcasarok és építmény viseli magán a városban.

A grófi család (ma múzeumként üzemelő, turistazajjal teljes) kastélya a mezővárosból lassacskán balatoni centrummá formálódott békés település éke. A kastély épületében, a kies park szegleteiben és a város legkülönbözőbb pontjain megtekinthető – változó színvonalú és eredetiségű – látványosságokon túl itt található a térség legrégebbi és legnagyobb gyűjteménnyel bíró könyvtára, amely 1948 óta viseli a Helikon nevet, az egykor Festetics György által kezdeményezett keszthelyi írótalálkozók (1817–19) emlékét idézve. Nagy szerencse, hogy a könyvtár állományát nemcsak megcsodálni, de használni is szándékozó vendégnek nem kell kifizetnie a múzeumi beléptidíjat – csupán egy 750 forintos kutatói jegyet –, s így könnyű szerrel hozzáférhet a könyvek lapjain megelevenedő múlthoz. Az efféle vadorzó egyéni, speciális bánásmódban részesül: külön munkatársat szalajtanak érte a recepcióhoz, táskájától-kabátjától sem kell obligát megválnia (a biztonsági őrök kardoskodása ellenére), teljes nyugalommal cikázhat föl a lépcsőkön a lézengő tutistákat hátrahagyva. Külön izgalma a helytörténeti kutatásnak, hogy a könyvtár használatba vehető szobáihoz a kiállítótérként funkcionáló nagytermek egyikének rejtett ajtaján keresztül, az egykor cselédek által koptatott lépcsőkön lehet felhatolni. De ne csodálkozzunk az élet e fonákságán – hiszen mi az írástudó, ha nem az emberiség legnemesebb cselédje? 

A csaknem százezer kötetet számláló állományban külön tárgyterületet képviselnek a Balatonnal foglalkozó (földrajzi, népismereti, irodalmi) munkák; ez az úgynevezett „Balatonica” gyűjtemény, amely a kártyakatalógusnak mindössze két fiókját teszi ki. Megtalálható itt többek között a Balaton Gőzhajózási Társaság (Kossuth Lajos által fogalmazott) alapszabálya 1846-ból, Mangold Henrik és Preysz Kornél iskolateremtő fürdészeti füzetei, az 1882-ben alakult Balaton-egylet névsora, a keszthelyi néprajzi író, Sági János munkái, hogy Farkas Jenő és Minke Béla korfestő költeményeit, és Csák Árpád elbeszéléseit ne is említsük. 

De Keszthely nem csak könyvtáráról nevezetes: ez az a balatoni település, ahol egyedüliként megmaradt látványosságként (felújított, aktualizált formában) a kikötőtől dél-nyugat felé található egykori fürdőház, az eredetileg 1862-ben létesült Szigetfürdő. A kora este fényeiben a Szigetfürdő a múlt panoptikumává változik: megelevenednek a monarchia kori kényeskedő, lamentáló fürdővendégek, akik pár perc mosdás után fülkéikbe vonulnak vissza a hideg szélfuvallatok és a kandi szemek elől; s a romantikus andalgók, kik a sekély vízbe tervezgetik magukat beleölni az elérhetetlennek tetsző túlsó part messzeségén merengve. „Olyan tündéri világítás van itten e partvidék magányosságában, sápadt fényeknek s haloványkék színeknek olyan árnyalatokra tördelt rezgései vannak egyéb gyöngyház és opál színekkel felhígítva a láthatárig s olyan irrizálásokkal az atmoszférában, hogy nincs az a művészet a világon se festékben, se írásban, de még zenében sem, ami fel tudná jegyezni vagy vissza tudná adni ezeket a névtelen harmóniákat. Igazában, ezek álmok, ezek a harmóniák. Ezek a valóság, a tüneményes valóság álmai. Hányszor próbáltam megérteni ezeknek a meghatározhatatlan formáknak, ezeknek a kifejezhetetlen hangoknak mély rejtélyét és titkát.” – mondja Szomory. „Majdnem körvonalak nélkül, a leggyengédebb elomlásban, minden eltűnik, ami emberi ebben a végtelenben: az egyetlen élő és tündöklő jelenség az a néma lélek, ami kiszól az egészből. Az a néma lélek, ami az egész táj lelke. Az ember öröme csak annyi, hogy megpillantja ezt a lelket. És még az, hogy a maga emberi törpeségét ez a nagy fény meg is világítja. És meg is javítja egy kicsit. A partok elmosódó vonalát a messzeségben, valami titokzatos gyémánt-forrás zárja körül, mintha az ott a távolokban, nem tudom micsoda ismeretlen világ volna, amelyben minden üvegből van szilánkokra törve.” 

(Szigetfürdő)
 

*

Utazásunk egyelőre véget ért. Pedig vissza vannak még a déli part regényes tájai: a fonyódi hegy, Zamárdi és Sió, a Balaton tündére. Szomory úrnak Beatrixszal való újbóli találkozása és a fáradt utazónak magányos megtérése a Déli Pályaudvarra. Mindezekre egy későbbi rajzunkban térünk vissza, hogy ígéretünkhöz hívek maradjunk – már a tavaszidőben. 

(Forrás: Szomory Dezső: A Balaton partján: Újságprózák IV., Bp., Múlt és Jövő, 2021.)

(Fotók: Radnai Dániel Szabolcs; Fortepan)