Liftesfiúk
„Ha mást nem, ennyit tettem a magyar liftipar robotosaiért” – Méhes Károly tárcája.
Méhes Károly írásai a Jelenkor folyóiratban>
Laliban ott bújt valami küldetésféle, hogy nem hagy engem elveszni, mármint a város számára. Jó, elmentem tanulni otthonról, de kutyakötelességem, hogy a vándorévek után, immár tudással felvértezve visszatérjek.
És ezért mindent megtett. Ő igen, én nem annyira. Valamelyest hízelgett, persze, hogy anyámmal megüzente, vár vissza, tartja az állást, jövök, amikor tudok.
Akkor megint szerelmes voltam, voltaképp azt kellett kivárni, hogy picit múljon a tűz. Mert azért múlik, így vagy úgy, de hamvad. Lali ezt tudta, elvégre már két váláson volt túl.
Lányok itt is vannak, mondogatta.
Aztán amikor az állást megfejelte a szolgálati lakással, érezni kezdtem, hogy a tűz gyorsabban hamvad, mint előtte.
Hazamentem. Illetve épp hogy nem haza, nem anyámék paneljába, hanem a szolgálatiba. Huszonhárom évesen ez jelentett valamit. Kifestettem velük, minden helyiséget más színre. Megcsinálták.
Az egész nagy városi karbantartó vállalat úgy várt, mint egy hírneves vendégprofesszort. Lali a lifteseket bízta rám. Ami tanácsi vagy tanácsi kezelésben lévő épület akadt, és abban vagy százharminc lift, azt mind mi felügyeltük. Tizenhét szaki, egy segédmunkás és egy villanyszerelő.
Ennyi volt a brigád.
De milyen brigád!
Már reggel nyolckor akadt köztük, aki matt részegen érkezett. Hazazavartam, kötelező egy nap szabadságot kellett kivennie az illetőnek. Nagy meglepetésként hatott. Végül is mért, egy kicsit iszogatott, bárkivel előfordul.
Itt nem. Nálam nem.
Kemény voltam, és nem csak magam miatt, miattuk.
Be is indult valahogy a meló. Megismertek, megismertem őket én is. Lali teljesen odavolt, ő megmondta, én kellek ide, tessék, dolgoznak, mint a kezesbárány. Ilyen előtte nem volt.
Olyannyira tolt, hogy az ősszel még a liftszakértői képzésre is engem delegáltak a fővárosba, mondván, belém van fektetve a jövő és helyezve a bizalom.
Pedig ebből lett a törésvonal. Elmentem Pestre, és amikor mindenkivel meg kellett ismerkedni, kezet fogni, azt éreztem, hogy ezeknek az embereknek mind érdes a tenyere. És töredezett, fekete a körmük.
Nem valami úrifiús finnyásság volt a részemről, mégis beleborzongtam. Ez a jövő? Ebbe fektessek én? Vagy ezt fektetik belém? A kérges tenyérbe és a fekete körmökbe?
Lehet, nem szép ez a fajta hozzáállás a munkásosztályhoz, mégis megrettentem.
De még nem szóltam, tettem a dolgom.
Az év végén mód nyílt némi bérfejlesztésre. Lali ezt is rám bízta, Te dolgozol velük, te tudod megítélni, kinek mi jár.
Leültem, megnéztem, milyen bérkülönbségek vannak, ki hány éves, és hogy milyen a munkához való hozzáállása.
Szépen megcsináltam a pénzosztást, próbáltam kicsit szintre hozni azokat, akiknek nagyon gyatra volt a fizuja.
Bevittem az új bérláblát Lalihoz, aki két pillanat alatt végigfutotta, majd kivételesen kissé szánakozó mosollyal visszaadta.
Na, menj ki, ülj le, gondold át szépen, aztán tíz perc múlva hozd vissza.
Jó. Kimentem, előszedtem a kaját, komótosan megtízóraiztam. Megtöröltem a számat, kezemet, és a bértáblát, úgy, ahogy kihoztam, visszavittem.
Lali szó nélkül maga elé vette, rápislantott, majd rám.
Majd megint a papírra.
Hát akkor így lesz, mondta hirtelen, és lerakta az asztalán magasodó irathalom tetejére.
Ha mást nem, ennyit tettem a magyar liftipar robotosaiért.
Mert aztán szilveszterkor megint találkoztunk Gabival, és az a tűz, amit elhamvasztani látszott a szolgálati lakás és a nagy karrierlehetőség, a téli éjszakában újra lobbant.
A rendszerváltás, az első szabad választás éve köszöntött ránk. Úgy tűnt, itt az új világ. Már nem ugyanabban a korhadt épületben kell le-fel liftezgetni életünk végéig. Amennyiben, persze, működött a lift.
Jöhetett valami egészen más.
Más jött, talán tényleg más. Az viszont biztos, hogy mára nekem is kemény és érdes a tenyerem. Az egyetlen, hogy a körmöm igyekszem tisztán tartani. Úgy-ahogy sikerül. Ez is valami.
(Fotó: Tóth László)