– Az élet ilyen – mondta egy férfi a telefonba, volt benne némi rezignáció. Mintha azt mondaná, fogadd el. Nincs mit tenni. Ez van, kész passz. Jól öltözött volt, vékony tag, farmerben, yalekék ingben, fehér vászoncipőben. Én meg éppen azon gondolkodtam a lottózó előtt, hogy egy város az soha nem egy város. Magyar viszonylatban semmiképpen sem. De még a falu is. Alvég, felvég, pápisták, reformátusok, ja meg a zsidók része. Ja, meg a cigánytelep. Kertváros. Gyártelep. Dombos rész, sík terület, a folyópart.

Szóval jöttem a Pozsonyi úton, az én falumban, mert így nevezik, falu, ahol mindenki ismer mindenkit, emelkedtem fölfelé a mindig hektikus Jászai tér irányába, amikor a földön guggoló koldus magasságában azt mondta egy lány, fiatal volt, úgy is öltözött, kicsit soknak találtam a feketét rajta, de mindegy is, azt mondta, ebből elég. Vedd tudomásul. Hát mit képzelsz te, egy köcsög vagy. Meg a Hédi is egy köcsög. Rajtam ti ne röhögjetek.

Jobban megnéztem, én biztos nem röhögtem volna rajta. Nem tudtam megállapítani, hogy fiúhoz vagy lányhoz beszélt, de máris a sarki fűszeresnél jártam, ahol derekasan rozsdásodó, pókszálröptető ősz lévén még kint ültek a vendégek, és egy férfi éppen azt mondta megint csak a telefonba, hogy csak nyugodtan írd meg a szerződést, Zolikám, ahogy megbeszéltük, Feri már leokézta, Zacsek meg különben is le van szarva. Különben négyen ültek az asztalkánál, három férfi és egy szőke hajú hölgy, és behűtött pezsgő párállt az asztalkán, a karcsú pohárkákból már ittak. Már éppen megsajnáltam Zacseket, hogy ki lett valamiből hagyva, nyilván sokmilliókról volt szó, amikor azt hallottam, hogy egy fiatal férfi telefonál kétségbeesetten, nem, nem adok nekik fagyit, se pizzát, se semmit, viszem őket pingpongozni, mi, nem kell ütő, csak nézzük, érted?, csak nézzük, és aztán letette. Apukát ette alulról a két pici lány, derékig fölzabálták már. Jó, kaptok fagyit egy gombócot, és egy szelet pizzát megfeleztek. Meg ne mondjátok anyátoknak. Két gombóc lett, és szelet pizza fejenként. A férfi szemében gyötrő rémület. Kicsit hátranéztem, mintha szóltak volna, de nem szóltak, nem is telefonáltak, a magasba tévedt a szemem, ahol valaha Aczél elvtárs lakott. Mindig arra gondolok, milyen érdekes lehet a dedikációs gyűjteménye.

A festménybolt után szép, érett, negyvenes nő beszélt. Ő is a telefonba. Megint ugyanaz, megint. Elmegy, egy hét, és jó, jó, visszafogadom. De hogy ne fogadjam vissza, amikor… Próbálj már meg megérteni! Nem, fél éve nem ezt mondtam. Egy éve se. Engem már senki… még te se. Kikapcsolt, és sírt. Odament hozzá két asszony, gurulós bevásárlótáskával, aprót kunyeráltak. A nő kotorászott a retikülben, öntudatlanul adott egy ezrest. Nem lehetne kétezer? Na, akkor majdnem káromkodott. Hogy de tényleg!

Az új presszónál, ahogy szinte mindennap, ott ült a magányos színésznő a kutyával. Ő nem telefonált.

Kicsit távolabb állt egy sárga-fekete tréningruhás fiú, lihegve telefonált. Mondom, hogy futok. Nem érted, hogy futok? Bazmeg, fogd már fel, hogy futok! Mert én ilyenkor futok, bazmeg.

Pedig különben már nem futott. Állt. Az nem kétséges, hogy akart futni, de már nem tette. Akkor miért hajtogatja. Na, jó, akkor nem futok, szólt dühösen a fiú, kikapcsolta a telefont, szerintem le is halkította, és futott tovább, nyilván a szigetre tart, most nagyon kerülgetnie kellett.

A sarkon, ahol építkezés volt, egy öreg férfi állt, éppen kikapcsolta a telefont. Rám nézett. Ott volt a szemében nyolcvan év. Nyolcvan év nézett rám. Egész nap hívtam, nem veszi fel. Mi van vele? Miért nem?

Önkéntelenül kérdeztem, mióta nem veszi fel.

Húsz éve, mondta az öreg, és ment. Húsz rohadt éve nem veszi fel, és tovább ballagott.

Beértem a könyvesboltba, illedelmesen köszöntem Bächer Iván fájának, aki nagyon hiányzik innen, talán a legjobban, csak az a kérdés, illetve nem is kérdés, hogy túlélte volna-e azt az időszakot, amióta nincs velünk, mert biztosan nem, hát ha szabad mondani, ez egy Eörsi Pistának való általános országagymenés volt, ő aztán, bármennyi szkepszissel vagy rezignációval is, de fölvette volna a kesztyűt, és nem sajnálta volna a cinikus tekintetbe spriccelni a vitriolt. Hát meg EP-nek is eszébe jutott volna ez meg az.

Éva is telefonált a könyvesboltban, ő sokat szokott telefonálni, néha fölhív, hogy vagyok, az a legjobb, amikor csak úgy hívják az embert, és nincs különösebb akarat, most éppen megrendeléseket beszélt, van-e, nincs-e az a könyv, ja, igen, a gyűjtés, már nem volt gyűjtés a rádiónak. Vettem Évától könyvet, megnéztem a fölhozatalt, összefoglaltuk néhány mondatban a világ állását, Arinak fizettem, puszi, puszi. Ennyi volt, ballagtam haza.

Belváros, semmi sem történik.

Belváros, buborék.

Belváros, itt aztán nem tudják, mitől döglik a légy.

A lottózó előtt, hová betértem, mert milliárdokat lehet nyerni, még mindig ott telefonált a farmeros férfi. Vagy félórája nyomta. És nem hiszitek el, mivel búcsúzott el éppen.

Na, szia. Tényleg. Szia, szia, hát nem mondom, ilyen az élet. Értsd már meg. Ilyen.