Ahogy az éjszaka közepén a mosdóból az ágyamhoz visszaérek, mélyen alvó apósomat találom a paplan alatt. Fél kettő van, a szoba csendjét egyedül a falióra ketyegése zavarja meg. Talán, ha a vécén gyorsabban végzek, még átadhatom neki a kilincset, és akkor nincs ez a tévedés, elvégezte volna a dolgát, és visszatalált volna a vendégágyba. Az oldalán fekszik; az utóbbi években lefogyott, kissé meg is görbült, az egész lényében megjelent valami tétovaság. Nem véletlenül szólt Géza, hogy ne engedjem egyedül a sírhoz, mert eltéved, nem találja meg az örök kiindulópontot, az öntözőkannás angyalt.

Válásom óta nem cseréltem le a duplaágyat, még mindig a bal felén alszom, a működő olvasólámpa mellett, épp ott, ahová most volt apósom befészkelte magát. A helyzettel, ha bosszant is, egyelőre kénytelen vagyok megbékélni. Vigyázva átlépek az alvó testen, áthelyezem a testsúlyom az ágy matracán, és elhelyezkedem a falnál. A maradék ágyrészen alig férek el, meg el is szoktam az osztozástól. Ha felébredne, az első pillanatban azt hihetné, a felesége kelt életre pont most, a halála évfordulóján. Vagy azt gondolhatná, fel se ébredt valójában, csak álmodja az egészet.

Apósom – nehezen áll rá a szám a „volt após” kifejezésre – tegnap érkezett. Taxival jött, a vállán lógó sportzsák megfiatalította, másképp festett volna a kisbőrönddel, amit a kezébe képzeltem, mielőtt ajtót nyitottam neki. Az új szomszéd éppen kinézett az ajtaján, és kis habozás után – nem tudta, illik-e a vendégnek külön bemutatkoznia – folytatta a pakolászást. Múlt éjszaka sem nyugodott, a hangokból ítélve a könyveit rámolta a polcokra, miatta forgolódtam éjfélig álmatlanul, aztán reggel felé egy elnyújtott vonításra ébredtem; riadtan próbáltam rájönni, milyen lényt rángathat be a lépcsőházból a lakásába, mert kutyához túl artikuláltnak tűnt a hang, bár az érzékek, főleg ébredés után, gyakran tévednek. Féltem, hogy mire az apósom megjön, morcos leszek és kialvatlan, nem lesz türelmem a lassú lépteihez, meg amúgy is utálom az egész temetőzést. Gézával megállapodtunk, hogy vállalok egy éjszakát, rajtam kívül másnál úgysem alhat meg Pesten.

Mire megjött, kihajtottam a vaskeretes vendégágyat, megágyaztam neki, nem akartam előtte szerencsétlenkedni. Párnahuzatnak csak egy szívecskéset találtam, de ahogy számítottam rá, nem szólt semmit, a mintát nyilván észre sem vette. Nagyjából egymagasak vagyunk, Géza családja csupa alacsony ember, csupa alacsony pénzügyes, akiknek hiába is beszélnék arról, ami őszintén érdekel, a néprajzról vagy az alternatív zenéről. Amíg anyósom élt, kéthetente megtárgyalta Gézával telefonon a vasárnapi menüt, és megmondta, hogy krémest vagy zserbót vigyünk. Utazással együtt négy óra volt a látogatás, ebből két óra náluk, pár szó Géza munkahelyéről, zavart kérdések az aktuális álláskeresésemről, indulás előtt presszókávé. Ezen kívül volt még egy kacsintás, egy gavalléros mozdulat, ahogy apósom elkapta a kezem, és a karjába akasztotta, amíg az előszobába kikísért – ennyi volt a jellemző testi kontaktus közöttünk.

Ha már a paplan nem lehet az enyém, összehúzom magam, amennyire a hely szűke engedi. Minden észérv az ellen szól, hogy ebben a helyzetben elaludjak, mégis sikerül, még álmodom is, régi szerelmemről, aki megmaradt fiatalnak, én meg a magam negyvenessége miatt szégyenkezve várom őt a színpadi függöny mögött, ugyanis közös fellépésre készülünk. Haragszom rá, mert fiatal, a szemem sarkából méregetem; ő átfogja a vállam, leültet maga mellé, a takarásba. A lényem legmélyébe húzódom, egy makacs, rideg burkot hagyva neki, amit a kitartó, engesztelő öleléssel békülésre bírhat. Az álom nehezen ereszt, még mindig az orromban van a fiatal férfiillat; amikor a másik test tömegére leszek figyelmes magam mellett az ágyban, majdnem elsírom magam. Apósom nyugodtan lélegzik, nem horkol, nem szuszog. Innen csak a tarkója látszik, a váll és a fej által bezárt szög, egy kisgyermekkor óta rögzült testhelyzet. Úgy hallottam, majdnem elvitte a torokgyík, az anyja virrasztott mellette, akitől egyébként nem sok melegséget kapott. Kamasz volt már az apósom, amikor megtudta, az anyja attól tart, hogy egy orosz katonától fogant, nem is csoda, hogy aztán Gézának is szörnyű nagyanyja volt az öregasszony. Az esküvői vacsoráról még emlékszem a kontrasztra a két család férfijai között: pocakos, vágóállatra emlékeztető, hangoskodó rokonaimra, hozzájuk képest apósom egy antilop, esetleg szarvasbika, ha a nyomokban még izmos lapockájára nézek.

Hiába szeretnék a fal felé fordulni, nem teszem, fel ne ébresszem. Csukott szemmel várom a fényeket, a melegebbeket, mert a hold egyelőre kitartó hidegséggel vetül a párnára. Szerelmem befeszülő alkarját érzem a derekamnál, a kezét a takarásban egy ódivatú mozdulattal belém kulcsolja, mintha operett-előadásra készülnénk, a tekintetét kerülöm, de simogató kézfeje felé azért odafordulok, ez már az engesztelődés jele. A temetőben érződött a hirtelen jött ősz, kevesen voltak, Géza lebutított tollrajza alapján sikerült eltalálni a sírhoz, még az angyalt is odafirkantotta a rögtönzött térképre, a telefonban mondtam is neki, hogy inkább rétisasra hasonlít. Apósom orra alá toltam a firkát, azt hittem, legalább elmosolyodik; zavarba hozott a humortalansága, meg az a szürke közömbösség, ahogy a temetőben a sír és a csap között közlekedett, pedig rosszabb lett volna, ha előttem összetörik, ha sírva fakad. Tíz év alatt nem láttam könnyezni, de nevetni se nagyon; egy ideig mesterkedtem, de hiába igyekeztem azon, hogy Gézával kapcsolatban egyszer-egyszer cinkosan összemosolyogjunk.

Nem várhatok tovább, muszáj kikeverednem az ágyból egy pohár vízért. Apósom vékony hangon felneszel, amíg átlépem, de nem ébred fel. Odakint, a konyhában ég a villany, a szekrény ajtaja nyitva, egy nagy szövetzsák mellett valaki hajolgat, egy orosz katona pakolászik, szemtelenül emeli le a polcról a tárgyakat, mozdulata félben marad, alig férek el mellette, hogy a tűzhelyen fövő tojás alatt elzárjam a lángot, az idő letelt, már biztosan túl kemény.

Apósom karja megremeg, megint felszűköl, most jól hallhatóan. A szívem hangosan zakatol, vigyázva visszahúzódom a falig. Valaki szerint az egymáshoz közel fekvő emberek rezgéshullámai alvás közben felerősödnek, egymásba kapcsolódnak. Egy felejthető lemez B-oldalán – félig éber agyamban könnyebben felszínre törnek a nevek – Suzanne Vega énekelt egy ilyen álomcsatornáról, bár ott ez pont nem működött, bezárult a két ember közötti átjáró; bölcsészhallgatóként kéjesen elemezgettem is a szöveget, sőt, valakivel jóhiszeműen ki is próbáltam az egy párnán alvást, hátha másnap reggel kiderül, egy dologról álmodtunk, vagy álmaink egymás folytatásai. Ha így volna, Gézával is lettek volna közös álmaink, bár nem kizárt, hogy voltak, a vége felé már nem beszéltünk meg semmit. Mozdulatlanul várom, apósom megnyugodott-e, nem volna meglepő, ha a nyüszítésével felébresztette volna magát, és a közös ágyban ébredés fura tisztázatlansága feletti zavarában engem gyanúsítana a riadt hang keltésével, ahogy tegnap reggel én sem hittem el, hogy az elnyújtott segélyjellel én keltettem fel saját magamat.

Nem vagyok már bölcsész, alternatív zenét is csak akkor hallok, ha épp megy a rádióban. A temetőt szándékosan nem látogatom, soha nem laktam máshol, mint ebben a lakásban. Hirtelen lesz reggel, mire észreveszem, már minden gondolatom kétely vagy tagadás. Egy hajszál sötétlik a paplanon, rólam hullhatott oda, amikor hajnalban átmásztam apósomon, ha átmásztam rajta egyáltalán. Eszembe jut, hogy leszedjem, de inkább óvatosan feltornászom magam, hátha sikerül átköltöznöm a vendégágyba, mielőtt felébred. Megemelem a lábam, hogy átrakjam volt apósom testén, és a hálószoba padlóján a semmibe lépek.