Ha valaki azt kérdezné, volt-e már részem csodában, láttam-e, tapasztaltam-e, érzékeltem-e, minden további nélkül azt mondanám, hogy igen. Azt is hozzátenném, hogy nem is egyben. Fokoznám. Úgy okoskodnék tovább, hogy nekem csoda minden nap, óra és perc, év és évszázad, még jattoltam egy évezreddel is. Csoda minden pillanat, az is csoda, amikor még nem éltem, és az is, amikor majd a temetőkertész silabizálja a fejfára rótt nevem, hát ez meg ki a fene lehetett. Ez az egész hóbelevanc, úgy ahogy van, úgy ahogy nincs, úgy ahogy lehetne, mindegy, egy nagy, orbitális csoda. Ma még nem mostam fogat. Ha majd megteszem, az is az lesz. Csoda, fogkrém, az íny fájdalma, a vércsöppek, gargalizálás. Hogy is van az a nagyon híres Heidegger-bonmot? Leegyszerűsítem kisdobosnyakkendős tárcaszintre. Miért van valami, és miért nincsen inkább. Hogy lehet, hogy ez is van, meg az is, miért maradtak meg/fenn egyáltalán, miért lettek. Ki hívta őket, ki kérte őket, ki vigyázott rájuk, mi óvta őket, ha már voltak. Nem lenni könnyebb, nem? Hogy úgy mondjam, csodálkozásom alapja merően emberi, semmi teoretikus, semmi absztrakciós jelleg nincsen benne, csodálkozásom például arra irányul, amit a megmaradt kölni dóm látványakor érzek, ahogyan a karcsú, évszázadokig épült torony a pusztulás tengerének legközepéből kiemelkedik. Száz és száz bombázó zsongott körülötte és fölötte. A csoda természete az, hogy várni kell rá, eléggé türelmesen és lehangoltan, tehát ideje van, és ez a várakozás többnyire nem is kellemes időtöltés, aztán pedig egyetlen szempillantás alatt, pikk-pakk megtörténik, de ez a szempillantás minden sarkot, repedést, lyukacskát és szegletet kitölt. És amikor a csoda bekövetkezik, sokszor utána se lesz könnyebb, sem pedig jobb. Sőt, némely csodák kifejezetten bonyolítanak az életen és nehezítik. Bizonyos csodák nélkül jobb volt, könnyebben sóhajtozott a léhaság.

Ennyi haszontalan előfecsegés után rátérek az aktuális városomra, ahol több nyilvánvaló és egyértelmű kisvarázs mellett ráleltem egy olyanra, ami, hát mit is mondjak, világszám. Ta-ta-ta-tam! Mint a szegvári sarlós isten, akiről biztosan kevesebben tudnak, mint Puskás Öcsiről. Gyuláról beszélek különben. Hol az utóbbi években több napot is időztem mindenféle művészeti céloktól vezérelve, volt föllépés, séta, kávéház, még egy séta, fürdő, éjszakai világmegváltás és egyéb csodás események.

Az a csoda, amellyel Gyulán ismerkedtem meg, úgy használta az időt, mint egy rendes, normális ruhadarabot, egy szövet zakót mondjuk. Vállfán tartotta. Olykor fölvette, hordta, viselte, tisztelte, gondja volt rá, más ruhadarabokhoz passzintotta, nem ette le, nem hagyott sötétlő italfoltokat rajta, nem esett árokba vele, rendszeresen lekefélte. Az a csoda, amiről beszélek, egy ház. Egy egyszerű lakóház, amelyben polgárok laktak, éltek. Egy darabig nálunk is divat volt a polgár szó, de az urak hamar rájöttek, túl sok az nekik, polgárnak lenni kultúra, műveltség, tapintat, érzék, az érték fölmérésének és képességének becsülete, rituálék sokasága, tisztesség, becsület, gerinc, szolidaritás, a köz, a szegények iránt érzett felelősség. Istenem, hát ki bír el ennyi mindent. Ne már, hogy Márai! Ennyi minden nem fér föl egy jachtra, például. Olasz kisretikülömbe hogyan is férne bele?! Aki Gyulán jár, föltétlenül tekintse meg a Ladics-házat, ami csoda, hogy van, hogy megmaradt így, ilyennek, de tényleg, mintha tegnap költöztek volna ki a lakók. Elemésztette fél Gyulát 1801-ben egy dögnagy tűzvész, akkoriban divatosak voltak a brutális égések. Utána épült meg ez a ház, Cziegler Antal tervei alapján majd jó másfél száz éve, aztán úgy 1860 körül a Ladics család birtokába került. Városi potentátok, jegyzők, jogot végzett, művelt emberek, generációk nőttek, nődögéltek föl benne. De nemcsak az épület maga, hanem a szobák is megvannak, azok berendezései, a bútorok, picinynek tűnő ágyak, székek, asztalok és vitrinek, a különböző családi évfolyamok szobái, lányszoba, ebédlő, fiúszoba, kisautók, ólomkatonák, festmények még Munkácsytól is, egy porcelánkészlet. Az üvegezett ebédlő, mely kazettás sokszemével nézi a nagyfás kert hullámzó lombozatát. Ott jársz az időben, százhúsz évvel korábban akár. Olyan emberek lakhelye, akik feleltek egy ország mentális és kulturális állapotáért, akik tudták, hogy a formát nemcsak megkaparintani kell, hanem ki is kell tölteni. Tudni kell tartalmat vinni bele. Nemcsak képkeret, de kép is. Velünk együtt nézte meg egy fiatal pár, talán egyetemisták, vajon mit gondolhattak. Érezték, hogy ez azért valami? Hogy nem kiabál, nem harsánykodik, nem akar az égig érni, nem akar semmi különösebbet, csak lenni, csak ezt a házat, e ház lakóinak szellemét a maga szép, nyugodt differenciáltságában bemutatni. Háborúk pusztíthatták volna el. Román katonák, kommunisták, oroszok, sima rablók, betörők. De nem. Megmaradt. Gyulán szállásolták el az aradi tizenhármakat a kivégzések előtt, majd minden házon emléktábla. Hallom a tábornok német imáját, mein Gott. A Ladics-házon is van tábla. A Jókai utca. Állítólag egy orosz tábornoknak, talán éppen Vorosilovnak, aki kiállt az utca egyik erkélyére, egy néni süteményt hozott. Elég finom sütemény lehetett. Meg aztán a sütemény efféle időkben. A generális jóízűen megette, pödörte a bajuszát, majd a tatároknak ettől a háztól addig a házig – ez volt a mai Jókai utca a Ladics-házzal egyetemben – seggbe lövés kilátásba helyezése mellett megtiltotta a máskülönben mindig jogosan járó zabrálást. Óra, óra, óra! És lám, csoda történt. Nem kereszt, víz, hal és bor kellett hozzá. Csak némi liszt, csokoládé, tojás, élesztő, egy gyulai néni, és egy valamilyen sparhelt, amit épp a közelben és akkor be lehetett fűteni.