Amikor egy reggel Gregor Panka nyugtalan álmából felébredt, bizarr lénnyé változva találta magát ágyában. Teljesen lapos volt, szélesen szétterülő hátán feküdt, és ha kissé föl is tudta emelni a fejét, kár volt a fáradságért. Nem látta edzőtermekben kockásra gyúrt, szoláriumokban barnított hasát, sem formás lábait, izmos karját: laposan pihent rajta a paplan. A teste, vagyis ami maradt belőle, ez a kétdimenziósra szűkült létezés, valahol ott volt a takaró alatt, de szemmel semmit nem lehetett felfedezni belőle.

„Mi történt velem?” – gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szűk lakóparki szoba (fiatalos hangulat!, káprázatos kilátás!), a lakótelepi hangulatú lakóparkban egy félemeletre bezsúfolt lakás (kiváló közlekedési adottságok!, közel a zöldhöz!, puritán ékszerdoboz!) apró szobája békésen terült el a jól ismert négy fal között. Tekintete az ablakra vetődött (hő- és hangszigetelt műanyag nyílászárók!), és a borongós időtől – hallani lehetett, amint esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára – egészen mélabússá vált. Szeme tovább pásztázta a szobát. Mindenfelé kicsomagolt parfümök, rúzsok, testápolók, alapozók, szemfestékek és bőrradírok hevertek szanaszét. Gregor Panka influenszer volt, divat- és szépészeti, aki a közösségi média számtalan felületén beautynfluencernek nevezte magát.

Az asztalon munkájának kellékei, ahogyan este ott hagyta őket. Fölöttük egy kép, amit nemrég vágott ki egy folyóiratból, és foglalt szivárványos unikornisokkal díszített keretbe. Vagyis kép a képben, az eredeti festmény egy hölgyet ábrázolt szőrmekalapban és szőrmeboával, feszes tartásban, alsókarja egészen eltűnt nehéz szőrmemuffjában, ezen a másik képen egy másik hölgy, szintén szőrmekalapban és szőrmeboával, hasonló, de mégis más, mintha a művész azt akarta volna kifejezni, hogy a valóság a végletekig leutánozható, lényegében újrateremthető. Vajon tényleg az, gondolkodott el Panka, és azon is, hogy akkor az ő valósága, az, amit tegnap estig élt, hogyan teremthető újra ebből a mostani, valóságnak tűnő állapotból. Nagyot sóhajtott, de mellkasa, hiába szívta tele levegővel, jottányit sem emelkedett meg, pedig a mellkidüllesztés trükkjét, némi push-up melltartóval megsegítve (a telt kebel minden nő álma!) tizenhat éves korától minden helyzetben könnyedén vetette be.

Nemcsak az előző esti unboxing videó szétszórt nyomaiból, hanem a hely minden zugából, a greenbox miatt zöldre festett hátsó falból, a fal melletti asztalból és az ott hagyott kameraállványból is az áradt, hogy ebben a szobában minden rendben van – leszámítva Gregor Panka állapotát. „Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az őrültséget?” – gondolta. De már gyerekkora óta csak a bal oldalán fekve tudott elaludni, hiába mondogatta neki a kardiológus barátnője, hogy ez nem jó, mert alvás közben az egész teste nyomja a szívét. „Ha tudná, mi minden nyomja még a szívemet” – gondolta ilyenkor. Szóval balra kellett volna fordulnia, de jelenlegi állapotában nem tudott az oldalára fordulni, bármekkora erővel lódította is magát az oldalára, mindig visszahuppant a hátára.

Ismét a szobáját nézte, mint egy számvevő, aki szigorú leltárt csinál – nem csak a szobában, az egész életében. Az esőfüggönyön átszivárgó, valahol biztosan szivárvánnyá színesedő napfény megfestette a zöld falat. „Miért nincs valamilyen pasztellbox, az mennyivel jobban illeszkedne az életembe, bár akkor nem forgathatnék pasztell színű ruhákban… Istenem, milyen megerőltető foglalkozást is választottam. A forgatásokkal járó sok kínlódás, a gond a kábelcsatlakozások miatt, a rendszertelen, rossz étkezés, az örökké változó ízlések és divatok, amelyek soha meg nem állapodnak. Az ördög vigye el az egészet!”

Keserű lett a szája, ahogy az asztalra tévedt a tekintete. Két borospohár és egy palack. Egy szponzorált videót is forgatott tegnap egy borászatnak vagy borkereskedésnek, mindegy is. A felvételen boldogan mosolyogva koccintott a vele szemben ülő üres székkel, tettetett szerelemmel nézett bele a magányba, gondosan beállítva a kamerán a képkivágást, az arcán a megfeszülő izmokat.

Ahogy ott feküdt hanyatt, és próbálta kitalálni, mégis mitévő legyen, időről időre halk, surrogó hangot hallott, amely utána megszűnt. Ez a laptop hűtőjének a hangja, ismerte fel a negyedik vagy ötödik alkalommal. Erőt vett magán, fejét kissé megemelte – számára ez az apró mozdulat hegyeket megmozgató, minden energiát felemésztő erőfeszítésnek tűnt –, és meglátta, hogy a laptopja be van kapcsolva. Ahogy a kamerája is be van kapcsolva, minden kütyü, amit lefekvéskor az emlékei szerint kikapcsolt, valójában működik, még a kis kör alakú ledfényes reflektor is, amivel olyan remek profilképeket tudott csinálni.

„Ki kell kapcsolnom őket, már csak az hiányzik, hogy valahol élőzzem ezt a nonszensz állapotot, ahogy itt fekszem laposan, mint egy elnyújtott mosóporreklám.” De hiába akart kipattanni az ágyából, ehhez karra lett volna szüksége, meg úgy általában is, testre. Mint egy papírmasé figura, egy nagyon súlytalan papírból, feküdt a paplan szorításában. Próbált kikiáltani az anyjának, aki hetente háromszor, hétfőn, szerdán és szombaton megszokott menetrend szerint átjön hozzá, és segít rendet tartani a valóság, ahogyan fogalmazott, végtelen és teremtő káoszában, de nem jött ki hang a torkán.

Ahogy fészkelődött, a kezébe akadt a telefonja, amit mindig vitt magával az ágyba is. „De jó, hogy mindent szinkronizáltam mindennel, csak egy mozdulat, és kikapcsolhatok mindent”, meg is nyugodott kissé, hogy bár a valódi problémájára egyelőre nem kínálkozik végleges és kielégítőnek tűnő megoldás, sőt, még csak az afelé vezető út sem látszik, legalább ezt az apró kellemetlenséget most sikerülhet elhárítania. Ettől erőre kapott, és némi küzdelem árán, de sikerült megnyomnia az Off gombot. És még az előtt a pillanat előtt, hogy felfogta volna az új helyzetét, az őt körülölelő végtelen sötétség okát, Gregor Panka, az első avatarrá változott ember anélkül, hogy ennek a fantasztikusnak tűnő, ám életéből logikusan következő átváltozásról egyáltalán tudomást szerzett volna, megszűnt létezni.