S. I. emlékére

Földszinti garzonlakás. Legfeljebb harminc négyzetméter. A belső udvaron bokrok, göcsörtös fák és egy pad. Az udvar árnyékos, a házak között csak résnyire süt be a nap, kora délután. A kaputelefonba mindig be kell mondanom a nevemet. Akkor is megkérdezi, hogy ki az, ha tíz perccel korábban hívtam fel telefonon azzal, hogy jövök. Várom, mindig ezt mondta. Mindig várt, és mindig elnézést kért. Elnézést kér, mert nemrég nyomta el a cigarettát, mert a tűzhelyen felejtette a csirkepörköltet, mert nem takarította fel a linóleumot.

Eleinte a papagájt is mindig bezárta, amikor nála voltam. Lóri fél az emberektől, mondta. Lóri már attól ideges lett, ha meglátott, pedig soha nem léptem be a szobába. Izgatottan bólogatott a kalitkájában, rikácsolt, feszengett, oldalazva lépdelt a rúdon. A tolla olyan rikítósárga volt, mint egy fényvisszaverő mellény. Két év után jutottunk el addig, hogy a kalitka ajtaja nyitva maradhatott a jelenlétemben. A küszöbről néztem a hullámos papagájt. Soha nem mentem be a szobába, és a madár sem jött elő. Néha láttam a konyhából, ahogy Lóri repked a csillár körül, de amikor észrevett, rögtön leszállt a kalitka tetejére.

Minden alkalommal ki kellett mosnom a ruháimat, amikor eljöttem tőle. Bűzlöttek a cigarettafüsttől. Sárgák voltak a falak és a bútorok, a hűtőszekrény ajtaja, a konyharuhák, a plédek. Úgy éreztem magam, mint apám lakásában, ahol mindig égett valahol egy cigaretta. Csak ne fogyjon, mondta, miközben megkért, hogy forduljak szembe a tükörrel, és álljak egyenesen. Nekem viszont fogynom kellene, válaszoltam, egészen addig, amíg fel nem tűnt, hogy hónapról hónapra egyre vékonyabb. Csak ne fogyjon, ismételgette, én pedig felemeltem a kezemet. A hónaljánál kicsit többet vágnék ki belőle, válaszoltam. Egyre nehezebb volt úgy tenni, mintha nem vennék észre semmit.

Egyfolytában ment nála a tévé. Mint apámnál. Apám futballt nézett, ő snookert. Ismerte a versenyzőket, bármelyikükről el tudta mondani, mikor nyert utoljára világbajnokságot, vagy milyen formában van éppen. Sokat beszélt a szabályokról is. Előbb egy piros, aztán egy színes, így sorban, felváltva, végül a feketét kell elütni az egyik lyukba. Azzal szembe, amelyikbe az utolsó golyót belöktük, erre én is így emlékeztem, kamaszkoromban gyakran snookereztünk a Lőrinc Centerben az öcsémmel. Végigsétáltunk a Dráva utcán, aztán a sínek mellett balra kellett fordulni. A bevásárlóközpontban volt Pizza Hut és Penny Market, később nyílt egy szexshop is. A kerületben nem mindenki örült annak, hogy az üzletközpont felépült, mert le kellett dózerolni miatta a régi temetőt. Ugye nem szúrtam meg, szólalt meg váratlanul. Nem éreztem semmit. Csak néztem, ahogy a versenyzők a combjukkal megtámasztják az asztalt, miközben lökésre készülnek.

Egyszer láttam őt az utcán. Egy teraszon ebédeltem, fák alatt. Átlátszó napszemüveget viselt, mégis hunyorgott, zavarta az erős napfény. A szembeszél felborzolta a haját, a rövid, nyiladozó tincseket. Akkor már egy ideje nem hordott parókát. Szoknya volt rajta és blézer, a vékony lábán csillogott a szaharaszínű harisnya. Mintha húsz év után először vette volna ki ezeket a ruhákat a szekrényből. Minden egy számmal nagyobbnak tűnt azon a törékeny madártesten. A hatvanas évek olasz filmjei jutottak eszembe, azokban korzóztak így a nők Róma utcáin. Nem vett észre, én pedig nem köszöntem rá, nem akartam zavarba hozni.

Nem tudok nyelni, mondta. A kerti padon ült, cigarettázott. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem a szűk konyhában voltunk. Szervusz, szervusz, visszhangzott időnként az udvaron a reszelős hang, a fáról jött. A szomszédban is papagájokat tartottak, a nimfa tudott beszélni, néha csak annyit közölt, hülye vagy. Nevettünk. Mesélt a férjéről, akivel többször is voltak Németországban. Aztán meghalt, és azóta emberek közé sem szeret járni. Ismerem jól az átkozott fajtátokat, sóhajtott fel közben a Texas Ranger, a szobából kihallatszott a tévé. Vártunk valami fuvallatot a kertben, az árnyékban is éreztük a forróságot. A nimfa magában motyogott, a hullámos papagáj nem válaszolt. Lórit néhány hónappal korábban elajándékozta. Ha történne velem valami, fűzte hozzá talányosan, és ebben maradtunk. Próbáltam mindent, értetlenkedni, rákérdezni, együtt érezni, csendben ülni, de nem jött válasz. Mindig csend volt.

Teregetek. Fogasra akasztom a nadrágokat és a blúzokat, amiket ő szabott át nekem. A fél ruhatáram. Mostanában már mondanom sem kellett semmit, csak elővettem egy inget, és ő rögtön tudta, hol kell átalakítani. Milyen jó lenne most ott állni nála, a tükör előtt. Azon morfondíroznánk, mennyit vágjunk a ruhából, ami rajtam van. A csuklójára húzott tűpárnát nézném. Olyan, mint egy sündisznó, nevetett. Felakasztok egy inget az állványra, és eszembe jutnak a nadrágok, amiket utoljára nála hagytam. Szombaton sajnos legyőzte őt a betegsége, állt az üzenetben, amit elsőre úgy értettem, hogy kórházba került. Néhány másodpercig tartott, mire felfogtam, mit jelent ez a mondat. Elsimítom a gyűrődéseket egy nadrágon, mielőtt még megszárad. A kanapén az a fekete vászontáska hever, amit két hete elfelejtettem neki visszaadni. A cipzárral zárható szatyron macskatalpnyomok és egy német nyelvű felirat. Közelebb hajolok, hogy elolvassam, Glückliche Menschen durch glückliche Tiere. A vászontáska cigarettaszagú. Nem tudom eldönteni, mi a helyes, kimosni vagy benne hagyni ezt az illatot. Azt hiszem, kiteszem az udvarra, és megvárom, amíg a szél lassan átjárja.

(Fotó: Ruprech Judit)