Sok mulasztásom van, de mind eltörpül amellett, hogy agyon kellett volna ütnöm Kléri Emilt. Legalábbis a bácsikám szerint. Mögéje állni egy nagyfejszével, és jól fejbe vágni. Ha ő olyan fiatal lenne, mint én, már rég agyonütötte volna. Hát ki az a Kléri Emil? Egy betelepült! Egy kőműves! Egy senki!

Ez persze nem zavarta abban, hogy eladja neki a házát. És mert Kléri Emil csak a ház fölötti szántófölddel együtt vásárolta meg, eladta neki az egy hold földet is. A szélén álló három szilvafával: az egyetlen legális gyümölcsbeszerző helyemmel.

Ha valakit, akkor a bácsikámat kellett volna agyonütnöm a nagyfejszével. Ezt több okból se tehettem. Nemcsak a nagymama öccse, hanem a jótevőnk is volt. Minden nyáron hazahozta lovas kocsival az erdőről a fánkat. Azonkívül megmentette az életemet. Kilencéves voltam, amikor leugrottam egy vadcseresznyefáról, és a sarkamra estem. Másnap már pokróc alatt vacogtam az udvari padon, harmincfokos hőségben. Orvos csak három kilométerre, Városlődön. Bácsikám a hátára vett, mint egy puttonyt, s elcipelt az orvoshoz. A nevére már nem emlékszem, de biztos, hogy nem Kronfeldnek hívták, őt megölték Auschwitzban. A legjobb ember volt a faluban – Ircsik Vilmos édesanyja szerint. De akár Kronfeld volt, akár nem, megvizsgált, megmérte a lázam, és mentőért telefonált. Szirénázva értünk a veszprémi gyermekkórházba. Agyhártyagyulladást állapítottak meg, és megcsapoltak. Felültettek az ágyon, előre kellett hajolnom, kinyújtani a lábam, térdemhez nyomták a homlokom. Egy hatalmas injekciós tűvel sárga folyadékot, agyvizet szívtak le a gerincemből. Ha egy órával később hoznak be, már nem élek, mondta anyámnak az orvos. Élveztem a tíznapos kórházi életet: a látogatókat, a szobatársakat, s hogy délután az erkélyen volt a csendes pihenő. S ezt mind a bácsikámnak köszönhettem.

De ahelyett, hogy hálás lettem volna, még azt a nyavalyás Kléri Emilt se ütöttem agyon.

Bácsikám katonaviselt ember. Kétszeresen is. Részt vett a délvidéki bevonulásban és az oroszországi harcokban. Az előbbiről büszkén mesélte, hogy jól megleckéztették a szerbeket. Rajtaütöttek a partizánokon. Először néma csendben körülvették a kocsmát, majd jelre benyomultak és igazoltattak. Akinek vaj volt a fején, és menekülni próbált, az őrök karjába szaladt. Azok elintézték...’43-ban újra behívták. Egy hatalmas élelmiszerraktárba került a Kárpátokban. Olyan sora nem volt az életben, mint ott. Ami szem-szájnak ingere, minden volt abban a raktárban: francia pezsgő, konyak, téli szalámi, csabai kolbász, kétszersültek, konzervek, tészták, fűszerek, csokoládé stb. Sütöttek, főztek, vígan éltek. Egy ezredes volt a parancsnok, igazi úriember, aki a környékbeli tiszteket is vendégül látta, köztük németeket is. Szükség is volt rá, különösen az üzemanyaghiány idején, mikor már csak tőlük lehetett szerezni. És mindig a bácsikámat küldte benzint vételezni az ezredes. Sose jött vissza üres kézzel. Sváb nyelven kiválóan megértette magát a kamerádokkal, és − kereskedő-iparos származékként − jól alkudozott velük. De az ezredes másért is becsülte. A raktárhoz disznóhizlalda és marhaistálló is tartozott. Bácsikám az állatok leöléséhez és a húsfeldolgozáshoz is értett. Megmutathatta, mit tud, itt kiteljesedhetett a hentes tehetsége. Mert mindig is mészáros szeretett volna lenni, csak a papa nem engedte, muszáj volt cipésznek tanulnia, hogy legyen, aki majd továbbviszi a műhelyt. Pedig, ha hentes lehetett volna, akkor azt a lányt is hozzáadják, akit egy suszterhoz nem. Akkor annyira elkeseredett, hogy elhatározta, vesz egy fehér lovat, és világgá megy. De nem vett fehér lovat, viszont találkozott Terézzel, aki azonnal igent mondott neki. Azóta sokszor gondolt rá, csak ment volna inkább világgá.

Bácsikám szakácsként is remekelt. Mindennap főtt étel került a tiszt urak és a honvédok tányérjába. Mert tányérból ettek, nem csajkából. Sajnos a raktárt bombatalálat érte, kigyulladt, és minden odaveszett. Őket meg kivezényelték a frontra. Hogy ott mi volt, nem lehet azt elmondani. A hideget. A gyönge ruházatot. Az éhezést. Isteni szerencse, hogy nem dohányzott, és a cigaretta-fejadagját kenyérre cserélte. A kenyérzsákban mindig legyen egy darab kenyér, akármilyen száraz! − hangoztatta. Azon agyalt a legtöbbet, hogyan lehet hazajutni. Egy ideje fülsiketítő volt a túloldalon a csend. Kifürkészni az okát, önkénteseket kerestek. Bácsikám jelentkezett, mert a százados úr megígérte, ha sikerül foglyot ejteniük, előléptetést és kitüntetést vagy két hét szabadságot kapnak. És láss csodát: belebotlottak egy oroszba, aki eltévesztette a sötétben az irányt. Lefegyverezték, odakísérték a századoshoz. Bácsikám nem plecsnit kért, hanem igen alázatosan a két hét szabadságot, mert másfél éve nem látta a feleségét, kislányát. Azt nem tudhatta, hogy a távollétében egy másik gyermeket is szült Teréz, egy beszállásolt német katonától. Azt meg pláne nem, hogy vízzel teli vödörbe szülte. És nem is fogja megtudni soha. Nagymamáék nem árulják el neki. Miért állna érdekükben, hogy tönkretegyék a házasságát? Szegény Teréz, fölöslegesen rettegett, hogy lelepleződik, s hiába uszított leveleiben: ne egyen a testvéreitől kapott csomagból! Gombostűt sütöttek a süteménybe.

De mi volt ez a szerencse ahhoz képest, hogy bácsikám épségben hazaért, és másnap áttörtek az oroszok, összeomlott a front!

Nem volt hova visszamennie.

Ám otthon maradni, bujkálni sem tanácsos. Számon tartja a jegyző, a csendőrök, a besúgók. A katonaszökevényeket felkoncolják. Nem egy esetet látott. A szabadság leteltével Pápára indult, amilyen lassan csak tudott, a legközelebbi katonai parancsnokságra, eligazításért. Győrbe irányították. Mire odaért a kijelölt alakulathoz, az már sehol sem volt. Találkozott viszont egy falubelijével. Megbeszélték, hogy hazaszöknek. Napközben egy híd alatt dekkoltak, majd este egy jóindulatú vasutas segítségével feljutottak egy Pápára induló tehervonatra. Onnan földutakon, erdőkön át jöttek hazáig. Bácsikám a padlásukon várta az oroszokat.

A háború után igazolóbizottság elé citálták Devecserbe. Nem volt fasiszta, se volksbundista, de a leventemozgalomban részt vett. Tudtak róla. Kérdőre vonták, hogy miért harcolt a szovjetek ellen. Próbált volna nem harcolni − felelte −, rögtön főbe lövik. A bizottság enyhe ítéletet hozott: verésre ítélték. Átkísérték a szomszéd helyiségbe. Ám az egyik verőlegény jó ismerőse volt, és odasúgta: te csak ordíts, jajgass, én majd melléd ütök. És zuhogtak az ütések, bácsikám jajgatott. Igazolták, de feljegyezték, hogy politikailag nem megbízható.

A színlelés különben jól állt a bácsikámnak. Egyszer alkalmi munkára hívott a Tüzéphez. Nagyon jó hely, nem kell sokat dolgozni, és jól fizetnek, agitált. Meszet oltottunk egy hatalmas tepsiben, kavargattuk a hosszúnyelű kanállal. Én lelkesen, tüsténkedve, nehogy szégyent valljon velem, de leintett, nem kell sietni, ráérünk, üljek le. Úgy helyezkedett, hogy észrevegye, ha közeledik a főnök. Mihelyt megpillantotta, felpattant, megragadta a keverő lapátot, és rám ordított, hogy mit képzelek, nem azért hozott ide, hogy lazsáljak. Váltottak pár mondatot, aztán hogy elment, visszaültünk a helyünkre.

Nem érezték jól magukat a faluban. De addig nem költözhettek el, míg bácsikám nyugdíjba nem mehetett a városlődi cipész kátéesztől, melynek ő volt a vezetője. Hajnalban kelt, elsőnek érkezett a műhelybe, befűtött, és ugyanúgy görnyedt, mint a beosztottja (aki nyilván figyelte is, hogy nincs-e valamilyen reakciós megnyilvánulása), és minden felelősség az ő nyakába szakadt. Kezelte a kasszát, egyeztette a bevételt a számlákon szereplő összeggel. Sokszor éjfélig is fennmaradtak Terézzel, amíg nem stimmelt fillérre minden. Élére rakták a pénzt. S ahol a legjobban lehetett, spóroltak a hasukon.

Kléri Emilék a háború után kerültek a faluba. Felvidékiek voltak, s kitelepítették őket. Emil egy sváb család hervadásnak indult lányát vette el a szomszédunkban. De a bácsikámnak még inkább szomszédja lett, mert a házuk közös udvarban állt az övékével. Semmiségeken veszekedtek, utána hetekig nem köszöntek egymásnak. Emil érzékenységére rásegített a bizonyítási vágy, a frusztráció is. Úgy érezte, hogy felesége családja nem fogadja be. (Anyósa svábra váltott, ha nem akarta, hogy értse, amit mond.) Nem értékelik a szorgalmát, nincs megbecsülve. Nem tudta, hogy a sváboknál akkor dicsérnek, ha nem szidnak. De Emilt szidták is. Különösen, ha a kocsmából hazatérve hangoztatta meg nem értettségét. Áthallatszott. De a bácsikám is meg volt bántva. Nem elég, hogy a hátulsó kisablakos házban szorongott ötödmagával, még egy jöttmenttel is találkoznia kellett nap mint nap. Ráadásul ez a jöttment kőműves már modernizálta az otthonát, fürdőszobája lett, új betonkerítése. És gyarapodott a családja is. Tudta, hogy csak ez a senki Kléri Emil lehet a vevője, ha el akarja adni a házát.

Már rég a városban éltek, Kléri Emil iránti haragja azonban nem múlt el. Akárhányszor látogatóba jött, és nagymama szóba hozta a szomszédot, feldühödött, csak lenne újra fiatal, ő megmutatná neki, és egy suhintó mozdulatot tett. Aztán hogy Kléri Emillel végzett, nagymamáék következtek. Régi sérelmeit sorolta, lefitymált mindent és mindenkit. Mint akit felsrófoltak. Mikor kiveszekedte magát, kért egy pohár vizet a kútról. Ez jólesett, mondta, ezért érdemes volt kijönni. Ilyen víz nincs Veszprémben.