Hiszen nem is ott történt, abban a nyakas, folyóvíz nélküli, lapos nagyvárosban. Csak onnan jöttem. Minden valamirevaló településnek – ember építette, táplálta, gondozta mesterséges teremtménynek – van legalább egy nagy klasszikus katasztrófája. Egy olyan bömbölve érkező árvize, mint ami Szegedre zúdult egy tavaszi hajnalon. A Duna Pest városát mosta el Wesselényi korában. Kipusztulás. Kihalás. Járvány tombolása, fosztogatás, pogrom. Drezda, Leningrád, Berlin pusztulása. Debrecen például többször is, de egyszer, 1802-ben csaknem porrá égett. Jó, a fával, náddal előszeretettel építkező város legalább harmada vált hamuvá. Gyönyörű látvány lehetett. Isten recsegő házát nyalogatják a lángnyelvek, zuhan alá a harang, lent még átkondul a tűz ordításán.

A nagy katasztrófákban mindig van valami fenséges. Ami történik, megszólíthatatlan, mint egy óriási szakadék. Minél impozánsabb a pusztulás, annál szebb. A szépség a méretekben éli ki magát. A nagy katasztrófákban jelen van az Isten, már ha van, és azt mutatja meg, hogy bár nagyságos úr lehet az ember is, messzire érhet a keze, az esze, a találékonysága, a szorgalma és a kitartása, az égig elérhet akár, minden teremtése, csinálmánya mégis könnyen az enyészetté válhat. Szétpukkan Bábel tornya, akár egy mihaszna buborék.

Egy gyufaszál elegendő, nem? Hajszálrepedés, nem veszik észre. Kiütögeti a pipáját a marha, a dohány könnyű parazsa alá kap a játékos szellő. Nem zárta el a csapot. Nem nyomta meg a gombot. Elhúzta a váltókart, mint Szajolban. Ellop anyagot, földet, azért.

Debrecenben nekem sok dolgom akadt. Játszott a színház, járkáltam a legendás, Aczél–Mészáros–Keresztury dirigálta Alföldbe, tévelyegtem sokszor irodalmi napokon, Dobák Líviát hallgattam egy jelenetről, még a Bikában is aludtam, nyitottam meg kiállítást, fölolvastam itt-ott szolid kis írásaimat, egyebek.

De még mindig a katasztrófáról beszélek. Az ember legnagyobb katasztrófájának talán a szív a gazdája. A szíve, vagy, mondjuk így, a nagyon-nagyon butácska lelke. Az ember egyik legnagyobb katasztrófája, ha elhagyják, ha megcsalják, hűtlenek hozzá, nem szeretik úgy, ahogy ő szeret, akkor az neki árvíz, földrengés, tűzvész, járvány. Én Hi-ro-si-mám, kérlek. Mármost van itt ez a válás nevű történés. Csaknem minden polgárt érint, katolikust, reformátust, görögkeletit, izraelitát, ateistát. Elválni is katasztrófa, olykor szükséges katasztrófa. Rájön az ember, hogy jól tette. Jobb lett ez így mindenik érintettnek. Vagy nem.

Magam is megtettem, váltam.

Éppen az első procedúra zajlott, amikor Debrecenből indultam vissza Pestre. Színházi próbán voltam talán. És amikor kiértem az állomásra, az jutott az eszembe, hogy látni fogom. Belém nyilallt. Kés a szívben, villa tekeri föl a lelket, mint a spagettit. Meleg van, milyen évszak? Csupa fény minden, ragyogni kezdenek a fekete utasok. Megnéztem az órákat, számoltam keveset, azt mondtam, így lesz, látni fogom. Ó, hogy b…meg. Biztosan ittam valamit a restiben, barna, kicsi, keserű. Micsoda hálátlanság ilyesmiről fecsegni, ha Debrecen kerül a szóba, de hát nem is az ember beszél, hanem a sebei. Sebek. Be nem áll a szájuk, csak mondják, mondják, mondják. Hivatkoznak, emlékeznek, nem gyógyulnak. Végigdumálják az életet. Tessék mondani, ki nem vált már? Úgy értem, ahogy mondom, kilépni egy házasságból, elhagyni egy másikat, elhagyatva lenni, azt mondani, na, kérem szépen, ennyi volt, ez a kiskanál az enyém. Mellékesen, soha nem annyi lesz. Vagy nagyon ritkán, és akkor az a kegyelem ajándéka.

Debrecenből Budapestre utaztam vissza, már ott éltem. Kétezeregy-kettő, kábé. A fehér-kék vonat IC volt. A vonat keresztülszáguldott az Alföldön, és csak itt-ott, nagyobb helyeken állt meg könnyű nyikorgással. Volt még büfékocsi? Volt. Törökszentmiklóson nem állt meg a szerelvény. Hétéves volt a gyerek, éppen hogy elmentem a családtól. Nagyszülei közvetlenül az állomás mellett laktak. Tudtam, hogy azon a napon ott van a városban, papánál, mamánál. És amikor én elhaladok a miklósi állomás régi indóháza előtt, ott lesznek. Látni fogom, hogy a legszélső, gazos, már nem használt sínek között játszik. Látni fogom, hogy a nagyapja vigyázza. Látni fogom, hogy köveket rakosgat, ki akarja szakítani a sínt. Eldobja a téglát. Látni fogom, hogy milyen szőke. Látni fogom az elsuhanó vonat ablakából a félredőlt biciklit.

És így is történt.