Kukorelly Endre írásának első része >>

Üllői úti f Apám kivitt a Fradi-pályára. Először mentünk, nemigen érthettem, mi ez. Organikus fatribün volt, később beszakadt, nem bírta. Tizenegy évesen igazolt játékos lettem a kölyökben, halványra kopott zöld mezt kaptunk, a térdem alá ért, öregektől levetett, kifakult trikó, Varga és Albert miatt mindenkinek a 8-as vagy a 9-es kellett volna. Fakó gyepszőnyegszín. Minap hazafelé fölvettem a járdáról egy szél sodorta nejlonzsákot, és belenyomtam a kukába. Többen látták, nem én dobtam el, én vettem föl. Ahogy lehajoltam, két diáklány megtorpant előttem a csodálkozástól.

Néztek, összenéztek. Egy középkorú nő értetlenkedő arca. Néhány napja az Omszki-tónál összeszedtem a körülöttem heverő szemetet. Fogtam egy zacskót, belehajigáltam a cuccot. Egy bokor tövében volt valami újságpapírba csomagolt nagyobbacska valami, azt bottal kipiszkáltam onnan.

Valamiért begyömöszölte oda valaki.

Fintorogtam közben, undorodós vagyok, visszatartottam a lélegzetem. Rohadt paradicsom, cigarettacsikkek, söröskupak, újságpapír, plasztik, két ujjamat használom, nem veszek levegőt. Egy család ült a parton a szemét közt, a gyerekek le-föl rohangáltak, a felnőttek leplezetlenül bámultak. Nem néztem rájuk. Néznek, nem látnak. A szemetet se. Látja, mert kikerüli, de nem látja meg. Nem beszélünk, nem értenénk egymást. Ennek nincs sok értelme.

Zöld Hétkor indul a vonat a Keletiből. Olvasok, nem nézek sehova. Ilyenkor egyet ne csinálj, ne nézd a tájat! Bírd ki, bámuld inkább a szemközt ülő csúnya emberpárt, bóbiskolj, bármi jobb, a vonat szeméthalmok közt kanyarog. Szemét, szemét.

Lepusztult ipari táj, betört ablakú bodegák, összefirkált házfalak, embermagasságú gyom, meghökkentő törmelékkupacok, oldalára fordított autóroncs-installáció. Kemény munkával idehurcolták, út sehol, komoly teljesítmény. Fél nyolc körül elkanyarodunk a máriabesnyői templom előtt, elhanyagolt bokros, fás részek, szeméthalmok itt is. Mellettem egy fickó és átellenben, a másik oldalon ülő negyvenes nő ugyanazt a pletykalapot olvassa. Alig hihető. Tudod, hogy olvassák, mert megjelenik, ha nem jelenne meg, nem olvasnák, ha nem olvasnák, nem jelenne meg, és mégis. És mégse.

Odamegy az újságosbódéhoz, és jó napot kívánok, kérek egy izét? Négy nő heves beszélgetésben, mások tátott szájjal alszanak vagy üres tekintettel néznek maguk elé egész úton. Ládát tegyé’ fé’re, baszod!, harsogja egy jóember a mobiltelefonjába, vigyorogva bólintgat hozzá, a felesége böködi a könyökével, hogy ne kiabáljon. Ritkásan lakott részeken ritkás szemét, Tokaj felé csodás hegyek. Ennek az írásnak semmi értelme, aki elolvassa, nem hord háztartási hulladékot az erdőbe, nem hajítja ki útközben az autójából. Nem hajítja el a papír zsebkendőjét, nem töri ketté a kertem előtt a frissen ültetett cseresznyefa-csemetét. Megyek hazafelé, és látom, hogy a fácskám teteje lefelé konyul. Először nem értem.

Félig lefelé lóg. Valaki kettétörte. Látom, nem hiszem el. Nézem, körülnézek, de miért nézek körül?

Visszahajlítottam a fa törzsét, nedves rongydarabbal erősen körülfásliztam. Néhány nap múlva valaki megint letörte.

Veszek egy revolvert, elállok az autómmal, lekapcsolom a lámpákat, résnyire nyitom az utcára néző ablakot, a sarokba kuporgok, igyekszem nem elaludni. Elalszom. Kiszedem a csonkot a földből. Befűtök a kályhába, a cseresznyefácska csonkjával piszkálom a tüzet. Összeszedem az árokból, amit beleszórtak, az úttest közepére állva nézem, ahogy tekereg a vékony füst a kéményből. Szép zöldre van mázolva a Haidekker-kerítés. Lassacskán ki fog száradni a fenyőfám.

A honatyaság Mikszáth „egyenest Baross államtitkárhoz” siet, hogy protekcióval ingyenjegyet kapjon. Jár neki, de csak némi adminisztrációval lehet hozzájutni, ezt akarja megúszni. „De hát miért jössz hozzám? – kérdi az államtitkár gúnyosan.”

Test „Hippokratész utasítást hagyott, hogyan vágjuk le körmünket: úgy, hogy ujjunk végéig érjen, ne legyen se rövidebb, se hosszabb annál” (Thoreau). Október 9-én a Szatyor bárban testfestés, félmeztelen modellek, zsűri vagyok. Reggel, ahogy kiléptem a kertbe, úgy tűnt, kicsit megváltozott. Csak másodpercek múlva vettem észre, hogy kidőlt az öreg diófa. Derékban eltört.

Ez nagyon szexi, írja egy nő a FB-on, p-i képviselő, wow! A helyzet és a szerep tényleg szexi. A hatalom kábít. Illetve szép. Illetve nem szép vagy nem-szép, de elönt, betölt mindent, mézszerű, sűrű mézcukorhatás. „Más asszony bomlik, hogy az ura mandátumhoz jusson” (Mikszáth). Az összes nő bomlik. Lassan lecsorgó szirup, édes méreg, hozzáragadsz, hozzád ragad tőle mindenféle. Fölkúszik az orron át, elfoglal, elveszel benne, be kell hunynod a szemed, eltévedsz tőle, ehhez hasonló. Megőrjít. „Közben a hölgykarzaton is egerésztem a szemeimmel – de becsületemre mondom, nem olyan értelemben…” Hanem?