Ez csak egy kis ízelítő lesz, hogy meglásd, milyen érzés, mondja. Farmerban ülök az ágy szélén, a felsőtestem csupasz, lábujjammal a szőnyeg rojtjait piszkálom. Hetedik emeleti lakás a II. János Pál pápa téren. Hatalmas ablakok, a tavaszi kora este beáramlik a szobába. Odalent gyerekek játszanak, kutyák ürítenek, kocogók futják monoton köreiket. A betonpadoknál hajléktalanok verődtek össze, ketten sakkoznak, a többiek nézik. Műanyag palackból isznak, nevetnek, oda-odaszólnak a járókelőknek. Aztán a zajokat váratlanul felhasítja valami. Az operaénekesnő skálázni kezd, hangja kiárad az Erkel Színházból, végigpattog a parkban, beteríti a fűszálakat és a faleveleket, visszaverődik a házak faláról, az összes dobhártyát megrezegteti a környéken. Egy pillanatra megállnak a mászókán a gyerekek, felágaskodnak a kutyák, elcsendesednek a hajléktalanok. Aztán mindenki folytatja, amit csinált, a maga ritmusában.

Várakozom tovább. Már megint mit talált ki a Performansz Artiszt? Így hívom magamban az amerikai szeretőmet. Hivatalos neve is van persze, játékból megmutatta egyszer az útlevelét. Kisfiúsan jóképű a fekete-fehér képen, vékony száját oldalra húzza, az orra hetyke, a tekintete kihívó. A ’90-es években Nick Carter és Justin Timberlake nézett így a kamerába. De mindehhez az a képtelen frizura! Úgy állt a fején a hosszú, beszárított haj, mint valami elbaszott paróka. Röhögtünk a régi fotón. Alatta az utónév is szerepelt: Bethany. A füge háza vagy a szenvedésé. Az Olajfák hegyénél fekvő várost hívták így, ahol Jézus az utolsó hetét töltötte. Erre a névre kereszteltette ötödik leányát az oklahomai házaspár, két egykori gyermektelen özvegy, akiket a gyülekezet boronált össze. A kis Betsy az első adandó alkalommal eljött onnan. Meg sem állt Belgrádig, hogy előadó-művészetet tanuljon a Balkánon. Aztán Budapest underground színpadai felé vette az irányt. Nem tudom, mennyire tudta maga mögött hagyni a múltját. A darabjaiban mindenesetre sokszor volt ruhátlan. Akkor is meztelenül állt előttünk, amikor először láttam. Vállát enyhén begörbítette, inas testében feszültség vibrált. Egy kamera végig az arcát vette, felül két sorban nőttek a szempillái. A kivetítő felerősítette a tekintetét. Hidegen felmérte közönségét az Altern Színházban. Azt mondta, bárki odaléphet, és azt tehet vele, amit csak akar. Sokáig nem mozdult senki.

Performansz Artiszt a szekrény előtt guggol. Úgy domborodnak ki hátán a csigolyák, mint sekély folyóból a kövek. Az ágyról nézve egész aprónak tűnik, ahogy ott matat. Néha, amikor kettesben vagyunk, minden figyelmeztetés nélkül szemből rám ugrik. Magam is meglepődöm, milyen könnyedén tartom, ezek szerint mégis erős vagyok. Önfeledten belecsókol a nyakamba, jobb kezemmel ráfogok a tarkójára, élvezem, hogy a tenyeremet bökdösi a pár millis haja. Amennyire csak bírom, magamhoz szorítom. Nehéz eldönteni, ki kapaszkodik kibe. Aztán elfáradok, leteszem. Felajzott, csillog a szeme, jobb kézzel meglöki a bal vállamat, judózzunk, gyere, na, gyere, mondja. Én tizenöt éve nem csináltam, ő soha életében. Valahogy mégis megérzi, hogy a fogásnál dől el minden. Amikor két versenyző áll egymással szemben a szőnyegen, hiába gyakorolták be a dobásokat jobbra-balra, mindenféle testalkatú edzőtársakon, minden, ami köztük a következő percekben történni fog, csak azon múlik, ki hogy tudja megragadni a másikat. Ami kívülről felesleges szarakodás, az belülről maga a küzdelem. Ezért nincs bőr a judósok ujján, csak ragtapasz. Legyen fogásod, ez már apám hangja, kiabál a tatami mellett. A legtöbb versenyemen ott van, a meccsekről felvételt készít. Ha fogja a kamerát, remeg a kép, ha állványra teszi, mindig kitáncolunk belőle. Ezt a két módszert váltogatja attól függően, mennyire izgul. Később együtt elemezzük a látottakat.

Performansz Artiszt letérdel elém a szőnyegre. Kötél van nála. Félbehajtja, a jobb vállamtól indulva vízszintesen kifeszíti előttem. Kitárt karja tövében szégyentelenül meredezik a szőre. Először furcsa volt, hogy nyáron is ilyen hosszúra hagyja. Aztán érdekelni kezdett a két kis bokor. A szaga, a sűrűsége, a rám gyakorolt hatása. Artiszt közelebb húzódik, ölelő mozdulatot tesz a kötéllel. Hátul fogom megcsomózni, mondja. Egyszerű heveder lesz, mint egy sportmelltartó. Ha valami nem oké, most szólhatsz, ez csak egy próba, emlékeztet. Érdes érzés a bőrömön, nem fog nyomot hagyni. Hallom a szálak feszülését. A Megyeri útról ismerős hang. Tizenöt éves vagyok, minden edzés után kötelet kell mászni. Néha megy láb nélkül is, többnyire nem. Újpesten táborozunk a válogatottal. A bal nagylábujjam csupa vér, a jobb lábfejemről is lejött a bőr. Apám kijavítana, hogy lábnak mondjam, ne lábfejnek, anatómiai szempontból úgy helyes. Apa most nincs velem, itt csak a Feri bácsi van. Nem merek szólni neki, hogy sebes a lábam, úgysem lehet cipővel a tatamira lépni. Estére ő is elmegy, ketten maradunk az egyik edzőtársammal. Sötét van az UTE-csarnokban, nincs senki a nagyteremben, a folyosón, az öltözőkben. Csak az emeleti kis szobában ég a lámpa. Juci töri szakra készül, évszámokat kérdezgetek tőle, amíg el nem álmosodunk.

Csukott szemmel heverek a szivacson. A Margit körúti terápiás rendelőben puritán a berendezés. A polcon papírzsebkendő, plüssállatok, tálcán tea. A sarokban feltornyozott párnák. Egy hatalmas szék is áll a szobában, fejmagasságban van az ülőkéje. Sosem kérdeztem, miért van ott. Hanyatt fekszem, a pszichológus mellettem ül a földön, hallom, ahogy időnként megnyikordul alatta a parketta. Kint dudál egy autó, bent ketyeg a falióra. Már csak a légzésemre figyelek. Az izmaim fokozatosan elernyednek, mindenem nehéz. Megszólal a zene, sodor magával.

Egy ladikban vagyok. Evezek a folyón, valami hajt. Ég a karom, izzadok, alig kapok levegőt. Fülledt idő van, hunyorgok a verőfényben. Jobbra a parton átmenet nélkül rengeteg az erdő. Hopp, mintha egy szarvast látnék a fák takarásában. De valahogy olyan kicsi, csoffadt. Idegesít, hogy ilyen. Eszembe jut róla az a másik. Egyszer a szakképzésen el kellett képzelnünk egy forrást. Akkor is megjelent nekem egy szarvas, fenséges példány, óriási agancsokkal, lépteibe belerezgett az erdő. Most meg ez a kis bénaság ácsorog itt.

Performansz Artisztkám nem eszik húst, vegán. A csípős, fűszeres kajákat nem veti meg, csak pislog rám, amikor az étteremben megkérdezem tőle, rendelhetek-e hagymásat. Az én dolgom, neki semmi köze hozzá, feleli. Máskor vacsorát készít, vigyek hozzá tofut. Azt sem tudom, hol tartják a boltban a tofut. Egy barátomat hívom fel, segítsen.

A mobilom ébreszt, hajnali öt. Munka előtt még dolgozom. Levelekre válaszolok, táblázatot gyártok, programot szervezek. Aztán futok a suliba. Általában a Rákóczi úti Lion’s sportboltig bírom. Ott már annyira lihegek, muszáj belesétálnom. Egész nap tanítok a Szövetség utcában. A folyosón néha elképzelem, hogy izomból nekivágom a falnak a kávémat. Csak úgy fröccsenne a fekete lé, undorító nyomot hagyna a vakolaton. A fantáziaképpel egyidőben a jobb kézfejemben alig észrevehetően megrándul egy ín. Apám kijavítana, hogy kéznek mondjam, ne kézfejnek, anatómiai szempontból úgy helyes. Apa nincs itt velem. Már felnőtt vagyok. Főnökeim vannak, diákjaim, másodállásom.

Aztán egy nap elkezdődik. Fejlődéslélektan-órát tartok, épp a kötődésről beszélek, Bowlby, drótanya, Ainsworth. Elcsuklik a hangom, úgy érzem, minden ok nélkül fel fog törni belőlem a sírás. Mennyire ciki lenne a kölykök előtt. Felírom Bowlby nevét a táblára. Teljesen felesleges, látják a kivetítőn. Mindegy, muszáj hátat fordítanom nekik, hogy összeszedjem magam. A rohamok rendszeressé válnak, amikor épp nincsenek, attól rettegek, mikor lesznek megint. Elmegyek pszichológushoz.

Beszélgetned kéne a szarvassal, mutat az üres székre a terapeuta. Micsoda? Ez de kínos lesz, fut át rajtam, mégis belekezdek. Tudni akarom, miért lett olyan kicsi. Felteszem a kérdést, aztán átülök a másik székre. Én ugyanakkora vagyok, csak te kerültél távolabb, csúszik ki válaszul a számon. Nagyon jó, érkezik a biztatás, folytasd. Visszaülök. Mit kerestél ott a parton? Megint felveszem a szarvas szerepét. Segíteni akarok neked. Ahhoz viszont meg kell állnod, és át kell ide jönnöd. A víz nem az én közegem. Ez az, remek, hümmög a pszichológus. Megint visszaülök. Én nem tudlak megközelíteni, még nem bírok leállni, nyögöm ki. Szerepcsere. Nem baj, nem sürgetlek. Itt vagyok, hogy emlékeztesselek, nem minden az evezés, nem minden a folyó, nem minden a teljesítmény ciklikusan változó körei. Beszarás, milyen bölcselkedő ez a szarvas, nyugtázom magamban hazafelé menet.

Mindjárt meglesz, nézd, milyen szép, méreget az Artisztom. Nem zsibbadsz, nem szorít? A jó kötél erős tartást ad. De ha túl kemény, átkozottul nehéz csomózni. Ezt már bejárattam, közli magabiztosan.

Olyan vagyok, mint egy robot. Az egyik munkahelyemen felmondtam, a másik véget ért. Mindennap fürdök, megnézem az e-mailjeimet, kimegyek a lakásból. Ezek a szabályok, így élek most. Sokat olvasok. Mohón, emésztetlenül. Telnek a napok. Aztán egy reggel frissebben ébredek. Találkozót beszélek meg egy baráttal. Futok két kilométert. Megnyitok egy álláskereső portált. Pár hét múlva elmegyek egy előadásra az Altern Színházba.

Lehajtom a fejem. A nyakam körül V-alakban fut le kétoldalt a kötél, a mellem között háromszor megtekeredik, a mellkasomon és a hátamon két sávban halad. Érzem, ahogy a csomók nyomják a lapockám közötti részt. A karom a testemhez szorul, könyöktől lefelé tudom csak mozgatni. Tudatában vagyok minden egyes lélegzetvételemnek. Az izmaim dolgoznak, a mellkasom erős. Ha elég mélyen szívnám be a levegőt, talán a kötél is lehullana rólam, mint valami szuperhősről. A fonatok dörzsölik a nyakamat. A judogi kikeményített hajtókája volt ilyen. A hátam egyenes, senki sem tudna lenyomni, vagy fogást találni rajtam. Kész vagy, összekötöztelek, mosolyog rám a Performansz Artiszt.

(Fotó: Fürjes Viktória)