Ez a település tíz perc vonatútra van a szülővárosomtól, Szentmiklóstól. Ugyanennyi erőfeszítés autóval, kerékpárral, valahol lentebb, a szántóföldi végeken kicsivel több. Fél könnyű óra talán, útközben köszön egy-két boldog trágyadomb. Semmiképpen sem több. Gyerekkoromban én bejártam az egész megyét, Jász-Nagykun-Szolnokot. Nagy zajjal, akár a kihirdetett halál, vitt bennünket a farmotoros Ikarusz. Főképpen a foci miatt. Serdülők és ifjúságiak kísérték a felnőtt csapatokat mindenhová. Sorolok néhány helységet. Voltam Jászalsószentgyörgyön, Jászkiséren, Martfűn, Kunszentmártonban, Túrkevén, Mezőtúron, Kenderesen, Fegyverneken, Tiszaföldváron, Karcagon, Zagyvarékason, Jászberényben, Kisújszálláson, Tenyőn, Kétpón, Tiszapüspökiben, mindenfelé. Emlékszem a focipályákra. A szolnoki vegyiművekére, a fekete salakos MÁV-pályára, a szolnoki nagycsapatnak, az MTE-nek játékosa is voltam, jártam a Tiszaligetbe rendszeresen, Csámpi volt akkor a nagykapus, a Szendrei.

Ezek az utak arra mindenképpen hasznosak voltak, hogy korán megismerjem a megyémet. Alapvetően sík, túlzottan is belátható, azért sok a szélfogó, a bogarak összezümmögte hipózöld olajfűz-csoportosulás, egy-két óriás nyárfa. Ül a karón a rétisas. Észak felé kezd fegyelmezetlenkedni a föld, hullámzásba fog, emelkedik, azután belejt, távolban kék hegyek pöffeszkednek. Bejártam ezt a vidéket számtalanszor, hogy megtudjam, sok különbség nincsen, lakják jászok vagy kunok, reformátusok vagy katolikusok, a történetük, a rájuk szabott sors erősen hasonló. Vagy tulajdonképpen ugyanaz. A Tisza nélkül, amit egyébként Isten elfelejtett megteremteni, nem is lenne itt semmi emberi. Az Úr homlokára csap, egy szórakozottan kódorgó szamárral húzatta ki a meder haladását, azért volt olyan tekervényes és girbegurba a folyóvíz a nagy szabályozásokig. Maradtak remek kis holtágak, óriás pontyokkal, sok veres szárnyú keszeggel, törpeharcsákkal. Valamikor nyolcszáz éve, ezer éve említik ezt vagy azt a települést díszes oklevélben. Furcsa, latin szavak gyülekezete. Egy valamilyen főúri családé lesz a birtok, a település, nyolcszáz éve még nem is ott van, ahol most, de már van. Ahol ember van, ott lesz remény, reménytelenség, vágy, gyűlölet. A lakosokat kiirtják a rémületes tatárok, és amikor azok váratlanul eltakarodnak, más emberek benépesítik újra, a török megint csak elnéptelenedést hoz, néma halmok fölött fúvó néma szeleket, embermagas füvet, mely csontokat és koponyákat rejt, itt-ott földbástyák magasodnak egy ér vagy egy tiszai átfolyás partján. Aztán a tizennyolcadik század első harmadától nehéz szekereken jönnek az új telepesek. Csaknem mindenütt így volt ez, a kihalással, feltámadással együtt járó dafke túlélési puccparádé. Ennek a vidéknek a levegőjéért kapkodni, itt látni napról napra, hogy az élet leginkább arra való, bármilyen furcsa is, hogy túléljék. Kevés jutalomért sok verejték. Óriási ég alatt kevés termény. A felvég folyvást összekap az alvéggel, megbillen a butykos, villan a bicska, a református a katolikussal perel, vice versa. Két templom. Két temető. A tizenkilencedik században megjelennek a zsidók, kereskednek, boltolnak, hoznak ipart, furcsa, lapos templomot is építettek. Csaknem mindenütt így megy ez, egy-két aszályos év után jön az áradás, mikor felhőben jár a szúnyog, aztán meg szomjan döglik a marha. Itt-ott lesznek németek is, svábok, mint Fegyverneken.

Szajol története nem sokban különbözhet a megye többi, kisebb-nagyobb településétől. Őt is kettészeli a nagyút, a folyvást zümmögő négyes, ami összeköti a fővárost a Hajdúsággal. Északról öleli a Tisza, az összefutó házsorok centrumának nevezhető virágos terecskén biztosan magasodik egy jókora katolikus templom. Jézus-kereszt. Világháborús emlékmű. Van bolt, kocsma, gyógyszertár. Itt is volt mindenféle élet a boldog békeidőkben, lettek egyletek és társaságok, pechükre kaptak egy vasúti csatlakozási pontot, ami aztán a második világháborúban súlyos bombázásokat hozott. Lett egy szörnyű vonatbalesete a rendszerváltás után. Mindenki ismer mindenkit, az új ember itt is jött-ment, egy-két híresség biztosan akad. Lejön a gyerek Pestről, visszajár Szolnokról. A reggelt benépesíti az állatzaj, kárál a tyúk, sivít a disznó, énekel a kutya. Ha alászáll a nap, bezárják az utcakapukat, és villódzik a házban a tévé. Olyan az est, mintha az Ezerév pihenne meg mindig. Ezer éve ugyanaz, van, nincs, van, nincs. És azért mondtam el mindent, mert nem sikerült. Áthaladtam ezen a településen százszor, ezerszer, átutaztam rajta vonattal, kocsival, busszal, szálltam fölötte repülővel, de nem jártam benne.

Nem voltam Szajolban soha.

Nem tudom, hogy történhetett. Így alakult. Úgy alakult, hogy mégis, mintha mindennap jártam volna ott. És mintha ott is születtem volna.