Nyár, reggel. Lárma, ricsaj a fecskefészekben. Becsukom az éjszakára nyitva hagyott ablakot, és visszafekszem még néhány percre. Üres paplanhuzat, átizzadt lepedő, pirosan világító nyolc tizenegy. Felkelek, kibotorkálok a még hűvös nappaliba, bekapcsolom a tévét. Anyám már elment dolgozni, épp a főtéren teker át a reggeli párában. Nyit a gazdaboltos, talicskákat rendezget a járdán. „Father, father, father, help us / Send some guideance from above / 'Cause people got me, got me questioning / Where is the love?” Nyomja a nyakamat a fenyő kartámla, feljebb csúszom a kanapén, „Klippremiert láthattatok itt, az interaktívban”, lekapcsolom a tévét, felöltözöm, a konyhaasztalra teszem a kanárisárga post-itet, arra az esetre, ha valaki keresne, „bringázni mentem”. Nyáron általában nem vagyok otthon. Hazamegyek aludni, felugrom egy pulóverért, lehozok egy szendvicset, felcsöngetek anyámnak, hogy dobja le a naptejet, de otthon nem vagyok. Átlépek a nagyszüleimhez egy sütire, sétálok egy barátnőmmel a várkertben, lecsorgok a folyón, futok a töltésen, egészen a gátig, vagy az ellenkező irányba, a húsfeldolgozó üzemig. Biciklizni délelőttönként szeretek, mert kisebb a forgalom, és még nincs dögmeleg. Amíg felpumpálom a hátsót, addig kitalálom, hogy a hulladékgyűjtőig, a gyógyszergyárig vagy az országhatárig biciklizzek-e. Mára nincs más programom, úgyhogy discman, play, napszemüveg, kanyar jobbra, irány a határ. „'Cause if at first you don't succeed / (At first you don't succeed) / You can dust it off and try again, / Dust yourself off and try again, try again / Again, again.” Három falun keresztül visz az út az osztrák határig, az elsőt még úgy-ahogy ismerem, jártam ott osztálytársaknál, látogatóban, a távolabb esőkhöz már nincs sok közöm. Ez a szabadság. A 8708-as számú mellékút bal oldalán házak, jobbra szántóföld. Kétablakos kockák, romos melléképületek, mediterrán tetőcserép, drótkerítés, harapós kutya. Ez az otthon. Két hónap múlva egy másik városba költözöm, egyetemre megyek, talán az utolsó nyaram itthon. Tekerek, tekerek, a tarkómról a fejtetőmre kúsznak a napsugarak, az emelkedőhöz érve már állva taposom a pedált. Falucímer, viszontlátásra! Fűillat, szénaillat, lótrágya, kerülgetem a kátyúkat, amíg a következő falu határában egy sima aszfaltszakaszhoz nem érek, csípőmagasságban kinyújtom a lábamat, előredőlök, a mellkasommal a kormányra simulok, a langyos légáram letörli az izzadságot a homlokomról. Ebben a templomban is jártam egyszer, kórusfellépés, jó emlék, szekérkerék egy ház falán, székelykapu. Elköltözöm, elmegyek, tanulni fogok nyelveket, dolgokat, amiket csak félig-meddig értek, mert mindig csak részben érkezem meg, akárhová is megyek mostantól. Árok szélén parkoló autók, parabolaantennák, temető. Megállok egy nyomós kútnál, kiveszem a fülhallgatómat, valahol kipörög a kavicsokon egy motorgumi, láncfűrész, kutyaugatás, hideg kútvíz a halántékomon. „You and me together / Through the days and nights / I don't worry 'cause / Everything's gonna be alright.” Tekerek tovább, el, egy szarvasmarhatelep mellett, az udvarán traktorok, rozsdás fémhordók, a kerítésen kívül egy férfi, befőttesüvegekben méz, kiszuperált talicska, becsületkassza. „No one, no one, no one.” Katolikus templom, hősi emlékmű, feszület, zászlótartó katona, pro patria. A fenyvesek után végre elérem a határt, csak egy nyitott sorompó és egy tábla jelzi, így gond nélkül gurulok át a göröngyös útról a tükörsima aszfaltra, az elburjánzott növényzetből a gyeppel és formára nyírt bukszusokkal kibélelt utcára.

Tizenöt kilométer körül járhatok, Bécs még 170 kilométer északra, aztán jön Prága, Drezda, Berlin, Koppenhága és így tovább.

Nincs megállás.

*

Reggel hat. Anyám még alszik, gondolom, egész éjjel dolgozott. Lefutok a pályára, rugdalok kicsit, tartanom kell a formát. Egy pohár hideg víz, izomláz tegnapról, minden lépésre begörcsöl a bal vádlim. Gastrocnemius. Tíz kör a kispályán, ötven fekvő, száz felülés, száz guggolás. Fáradt vagyok, lassú, ásítozom. Talán zenére jobban megy. „Susunda michi no saki / hikari ga mitsukaru kara.” Még vizes a fű, vigyáznom kell a térdemre, ha megcsúszom és megsérülök, akkor lőttek a hétvégi meccsnek. A délutáni műszakról nem is beszélve. Sprintek a felezővonalon, szarkák zörögnek a kukákban. Nem olyan rossz munka ez tulajdonképpen, a nyarat még végigcsinálom, aztán annyi. Többet be nem teszem a lábam, vendégként se. A főnök jófej, de a kollégák idióták. Nincs jobb témájuk, mint a bulik meg a random szexpartnerek kibeszélése. Az egyikük folyton vécére járkál, mert utálja a vendégeket. A másik meg satuzgat a parkolóban a tuningolt kocsijával, mintha ez lenne a Halálos iramban. „Olav kertje hotel és étterem”, tehenek, lovak, öregek, átutazók. Nem Amerika. De legalább a főnök jófej, és marad időm edzésekre járni. Nyár végén úgyis elköltözöm, hat év egyetem jön külföldön. „You are always gonna be my love / Itsuka darekato mata koi ni ochitemo.” Bár valahol megértem a gyereket, nekem is Amerika volt az eredeti tervem. Ott voltam, tavaly kijutottam, legalább tíz edző figyelte a meccsünket, keresték a fiatal európai tehetségeket. Nem úgy ment a játék, ahogy szokott, mégis kiválasztottak. Észak-Karolina, harmadosztályú focicsapat, ösztöndíj a Metodista Egyetemre, Fayetteville-ben. Valahogy nem állt össze a kép, visszautasítottam. Mindegy is. Néhány hétig még felveszem a rendeléseket, kiviszem az ételt, törölgetem az asztalokat, számolom a bevételt, kivédek néhány gólt. A keresztszalagot nem kellene továbbszakítani, egy műtét most tényleg nem fér bele. Ligamentum crutiatum anterior. Nyár végén a keresetem egy részét anyámnak adom, bár úgysem fogadja el. Majd veszek neki valamit, egy új telefont vagy egy laptopot. Eldugom a szobájában, és felhívom, amikor már nem lakom itt, hogy Mẹ, az ágyad alatt az a doboz, a tiéd, mindent köszönök. Tanulhatnám kicsit a nyelvet, de nincs igazán időm rá. Szia, diák vagyok, nem beszélek magyarul. Egyelőre ennyi. A lakások, amiket múltkor nézegettem, nem voltak rosszak. Persze egyik-másik elég lehangoló, de ha a konyha és a fürdőszoba rendben van, a többi nem olyan lényeges. Egy park melletti másfél szobás, az egyetemtől tíz percre, az tetszett eddig a legjobban. A főnököm szerint posztszovjet ország, bármit is jelentsen ez, ha egyáltalán tényleg így van. Rendes fickó, de nem az a fajta, aki a nyaralások előtt utánanéz a hely történelmének, szokásoknak. „Ikitai yo kimi no sobani chiisakutemo chiisakutemo / Ichiban ni kimi ga sukidayo tsuyoku irareru.” Nem mintha én ez alapján választottam volna egyetemet.

A fotók a brosúrában, a színek, a város hangulata, és a mérete tetszett meg.

Nagy utat tettem meg, jó lesz megállni egy időre.