A rendszerváltással egy időben, 1989-ben lettem magyar szakos egyetemista, vagyis nem csupán a politikai és társadalmi felszabadulás nyomasztó súlya szakadt a nyakamba, hanem annak az irodalomelméleti boomnak a kellős közepében is találtam magam, amely intellektuális téren is felszabadító erővel hatott mindannyiunkra. Holott persze már akkor is lehetett volna sejteni, csak éppen nem voltunk hajlandók tudomásul venni, hogy jó 20-30, esetenként 40 éves elméletek kontrollálatlan és kaotikus áradata alakította a kilencvenes években az irodalomról való beszéd megújulását. A szabadság mámorában egyszerre lehetett az ember strukturalista és konstruktivista, hermeneuta és új-historista stb., de akármi is történt, az biztos, hogy a végén – legalábbis az akkori JATE-n, a szűkebb környezetemben – mindenki lelkes dekonstruktőrré nőtte ki magát. Persze amolyan honi dekonstrukció volt ez, kicsit savanyúbb, kicsit sárgább, de legalább a mienk volt. Csak, hogy érthető legyek: nem egyszerűen kizárólag stencilezett, később fénymásolt szövegeket vitattunk meg természetesen a szerző nevének szigorú kitakarásával, hiszen éppen akkor tanultuk meg, hogy ő bizony halott, hanem hovatovább még a szöveg címét is egyfajta autoriter diktátumnak tekintettük, és gyakran figyelmen kívül hagytuk az értelmezés szabadságának jegyében. Akkor nyilván nem egészen fogtam fel, hogy huszonéves bölcsészként tulajdonképpen mekkora szerencsém is van a szellemi szabadság ilyen fokú megélésével. Naiv módon természetesnek vettem ezt a kissé provinciális posztmodern állapotot, amibe belecsöppentem. Valószínűleg azt hittem, hogy az EGYETEMnek (így, csupa nagybetűvel) alapból ez a természete és lényege: nyughatatlan szellemi izgalom, mindennek a megkérdőjelezése, mindenre való pofátlan rákérdezés művészete, a jelek utáni mohó kutatás és persze a megtalált jelentések kiforgatásának barbársága. Nyilván mindez az „anything goes” jegyében, ami nem követelte meg tőlünk az „agyonolvasottság” terhét nagyszabású és hagymázas teóriáink kifejtéséhez.

Azért persze bizonyos értelemben jó, hogy vége a kilencvenes éveknek, és nem jön újra el.

De igazából nem is ez a valódi tárgya ennek az írásnak. Sokkal inkább arról a visszahatásról és annak személyes és egyben irodalmi következményeiről szeretnék beszélni, ami a kilencvenes évek első felének szellemi értelmű szabadságmámorát követte, és ami sok kiváló elmét valami totális bizonyosság keresésére ösztönzött a „középponttalanított” intellektuális térben. A metaforikus beszédmódot felváltotta a metonimikus, realista, sokszor dokumentarista rögzítettség utáni vágy, az allegorikus olvasatok játékossága helyébe a szigorú (az abszurditásig leegyszerűsített) referencialitásra való törekvés lépett, a bizonytalanság ábrándját pedig végleg kiszorítani látszott a megfellebbezhetetlen és végső igazság illúziója.

Mindez számos egyéni és közösségi magatartásmodellt vagy intellektuális megküzdési stratégiát indukált. Volt, aki megelégelve az elméleti mellébeszélés terméketlenségét visszatért a kemény és kérlelhetetlen pozitivista filológiához, mások egészen egyszerűen spirituális gyógyítóvá lettek, de akadt persze olyan is, aki benne maradt a régiben… Mindezeket a nagyon különböző stratégiákat az elveszettnek hitt bizonyosság utáni vágy fogta egybe, amely végső soron a szakmai mellett egyfajta vallási alapú megújulást is hozott ebben a szellemi közegben. Vagy a nagy történeti egyházak keblére tértek haza a tévelygők és „tékozlók”, vagy új és minden elemében fundamentalista, szellemiségében radikálisan anti-intellektuális (hiszen a görögök okoskodnak, míg a keresztények hisznek, és befogadják a Lélek ajándékait) vallási megújhodási mozgalomban vélték megtalálni a megváltást.

Mindezt csak azért mondom el, hogy kontextualizáljam a kilencvenes évek közepének bibliaolvasási reneszánszát, aminek magam is hódoltam egy kollégiumi szobatársammal folytatott, éjszakákon át tartó filológiai, filozófiai, de végső soron teológiai téttel bíró viták során. Akkor hihetetlenül izgalmasnak tűntek azok a beszélgetések, leginkább mert az az illúzióm támadt, mintha végre lenne tétje (újra) a kimondott szónak. Persze egyikünk sem tudott sem görögül, sem héberül, amit a fordítások sugalmazott voltára tett hivatkozással áthidalhatónak láttunk. Így egyszerűbbnek és kevésbé időigényesnek tűnt a dolog, és kicsit sem zavart bennünket a végső és nagy igazságok meglátásában és kimondásában. Nem mondom, hogy ezeknek a beszélgetéseknek köszönhetően, de tény, hogy ő akkor megtért egy akkoriban újdonságszámba menő, feltörekvő gyülekezethez, én meg maradtam az, ami mindig is voltam, kétkedő, szkeptikus, végső soron hitehagyott katolikus. Fura módon éppen ebben a megtépázott „katolikusságban” láttam a szellemi szabadságnak, a kérdezés és a tévedés jogának biztosítékát a szellemi és spirituális fundamentalizmushoz képest. Vagyis paradox módon a humanitás garanciáját az isteni rettenetének kápráztató, túlságosan is vakító fényében. (Akkoriban szerénytelenül és persze elhamarkodottan úgy gondoltam, nem sokkal korábban olvasva a Vallomásokat, hogy ez maga az augustinusi értelemben vett intellektuális szabadság záloga és egyben garanciája.)

Szóval: ennek az intenzív, szoros és a megfelelő kontextus hiányában nagyon is szövegközeli bibliaolvasásnak köszönhető, hogy olyasfajta ellentmondásokkal és anomáliákkal szembesültem többek között a Lukács-evangélium bizonyos passzusainak szoros olvasása során, amelyekre addig nem volt módom felfigyelni, és amelyek fölött viszont a továbbiakban (lásd mindenre való rákérdezés művészete) nem voltam hajlandó átsiklani. A baj az volt, hogy mindezt nem is tudtam megoldani alapvető Biblia-filológiai ismeretek, illetve nem utolsósorban az akkor még utópisztikusnak ható – bár itt-ott már keringtek arról legendák a városban, hogy bizonyos könyvtárosok az éjszaka leple alatt, családi életük feladásának árán képesek hozzáférni távoli adatbázisokhoz – internet hiányában.

A legnyugtalanítóbb anomáliát Keresztelő János alakja és szerepe jelentette. Mert persze még emlékeztem az idevágó ortodox tanításra, miszerint Keresztelő az előfutár, aki Ézsaiás próféciájának beteljesüléseként Jézust mint a Messiást jelenti be, és tanúskodik az ő isteni voltáról. Maga Lukács Jézus megkeresztelésekor Mátéval és Márkkal egybehangzóan közli az Atya kinyilatkoztatását, miszerint „megnyílt az ég, leszállt rá a Szentlélek galambhoz hasonló testi alakban, és hang hallatszott a mennyből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” A szinoptikusokhoz képest János evangéliuma egyenesen Keresztelő szájába adja a saját és Jézus szerepével kapcsolatos szavakat, mintegy Jánost szereplőből narrátorrá avatva: „Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: Akire látod, hogy leszáll a Lélek, és megnyugszik rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.”

Nyilván a János-evangélium teológiai indíttatása nyomán válik evidenssé Keresztelő előfutár szerepe. Csakhogy a Lukács-evangélium tartalmaz egyfajta elvétésként, vagy ahogy akkor én láttam, egy alternatív, palimpszesztszerű történet lenyomataként olyan szöveghelyeket, amelyek mintha inkább a két figura és tanítványaik közti versengésről tanúskodnának, mint a sulykolt „előfutárságról”.

Már a két egymásra montírozott csodálatos születéstörténet is furcsának hatott. Az idős apától és a már terméketlen, idős anyától született Keresztelő János fogantatása ugyanis leginkább Ábrahám és Sára frigyéből született Izsák születéstörténetét másolja, vagyis judaista hagyományt követ, míg Jézus fogantatásának történte társtalannak tűnik az ószövetségi tradícióban, és valóban erős hellenista hatást tükröz, ahogy azt a bibliakutatók állítják. (János születéséről az apának, Zakariásnak viszi meg a hírt az angyal, az ószövetségi mintának megfelelően, míg Jézus születését Máriának, tehát az anyának jelenti be Gábriel, szakítva a judaista tradícióval.)

Egy szó mint száz, az lett a gyanúm akkor, a kilencvens évek derekán, hogy kétfajta megváltástörténet montírozódott egymásra az evangéliumokban úgy, hogy a szöveg írói és későbbi szerkesztői mindenáron a Jézus-sztorit igyekeznek kizárólagossá tenni annak árán, hogy Keresztelőt csak egyfajta tanúságtevővé fokozzák le. (Persze ekkoriban olvastam Foucault-t is a diskurzusok mindenkori hatalomnak alávetett működésmódjáról.) Ám hiába nyugtalanított ez a sejtésem, semmiféle további nyomot nem találtam, amely igazolta volna mégiscsak szentségtörésnek számító elméletemet, amire az éppen akkoriban olvasott Umberto Eco Foucault-ingája csak rátett egy lapáttal. Sokáig jegeltem ezt a problémát, egyrészt magam is megmosolyogva tébolyult ötletemet, másrészt visszariadva annak eretnekségszámba menő következményeitől.

Amikor azonban megjelent a betárcsázós internet varázslata, újult erőre kapott és mániává fokozódott régi sejtésem. Ugyanis ekkor kiderült, hogy mindmáig valóban létezik egy mandeánusnak mondott felekezet, akik Keresztelő Jánost tartják a messiásnak, és valójában Illés prófétát tisztelik benne, aki szétválogatja a jókat és gonoszokat az utolsó ítélet idejére. (Nyilván a keresztelés a Káin-bélyeg lemosásával megjelöli az örök életre hivatottakat.) A betárcsázós internet segítségével néhány röpke óra alatt még a szent könyveiket is sikerült letöltenem, amelyek azonban különös ábráikon túl nem sokat segítettek a megértésben, arámi nyelven íródván, de mégis úgy éreztem, megérte várni. (Némileg segítettek az angol fordítások, és később persze hozzájutottam olyan főleg szintén angol nyelvű tanulmányokhoz, amelyek éppen a János-keresztények valószínűleg esszénus hagyományt mutató kétpólusú istenképéből eredeztetik a gnosztikus gondolkodást és a világképet magát.)

Ez a „betárcsázósnak” köszönhető felfedezésem, vagyis hogy valóban léteznek János-keresztények, egyszerre lohasztotta le egyre fokozódó lelkesedésemet, hiszen kiderült, valójában semmiféle titokról sincs szó, és valóban egymásra montírozott megváltószerepeket találunk a szövegben, ugyanakkor fel is keltették immár történeti indíttatású érdeklődésemet a probléma iránt. Ugyanis a nehezen letöltött szent szövegek jegyzetei megemlítik, hogy már a 15-16. századi Európának utazókon és/vagy térítőkön keresztül tudomása lehetett ezekről a bizonyos János-keresztényekről, vagyis közvetve arról, hogy a Jézus-korabeli Jeruzsálemben létezett egy szekta, amely a Keresztelőben, Zakariás fiában látta és tisztelte a Messiást. Természetesen kezdtek érdekelni a középkori és reneszánsz Keresztelő- és Jézus-ábrázolások, hátha kiderül belőlük valami.

Mivel nem egyszerűen nem vagyok művészettörténész, de ez irányú műveltségem is igen sok kihívással küszködik, így nyugodt szívvel gondolhattam, hogy talán Giotto 1320-ból származó, Keresztelő János életét bemutató freskósorozata a firenzei Santa Croce-templomban az első olyan ábrázolás, amely a születéstörténetet is elbeszéli, vagyis szakít a középkori hagyománnyal, amely kizárólag felnőttként ábrázolja a Keresztelőt a gyermek Jézus és a szent család körében. Nyilván azért, hogy előfutár-jellegét még inkább kiemeljék. A reneszánsz ábrázolásokon már a gyermek Keresztelő jelenik meg a gyermek Jézus társaságában, természetesen a megfelelő attribútumokkal, mint például a hosszú, pásztorbotszerű kereszt, vagy éppen a szalag a felirattal: „ecce agnus dei…”, vagy éppen a szőrcsuha. (Gondoljunk csak a Magyar Szépművészeti Múzeumban őrzött 1508-as Raffaello-képre, az Esterházy Madonnára.)

Innen szinte automatikusan jutottam el Da Vinci Sziklás Madonnájához, pontosabban ahhoz a tényhez, hogy annak két változata is létezik. Mint az közismert: az elsőként elkészültet (1483–86) a Louvre-ban őrzik, míg a „javított kiadást” (1491–1508) a National Galleryben. Annyit sikerült kimazsoláznom az isteni „betárcsázós” és néhány népszerű album segítségével, hogy Da Vinci a Sziklás Madonna első változatát megrendelésre készítette, a milánói San Francesco Grande-templom egyik kápolnájának szárnyasoltárára, csakhogy a megrendelő nem volt elégedett a képpel, és újra kellett azt festenie (ez van Londonban). Ha megnézzük az első variánst – amelynek az eredeti címe: Madonna a Kisdeddel, Keresztelő Szent Jánossal és az angyallal –, legfeltűnőbb, hogy bizony közel sem lehetünk biztosak abban, melyik gyermek kicsoda. Nem tudni, hogy az-e a Megváltó, akit Mária átkarol (logikus volna), vagy pedig az, aki a kép előterében áldásra emelt ujjakkal néz a másik kisfiúra, aki viszont imára kulcsolja a kezét, és a középen ülő felé fordul. Az angyal közben pedig minden kétségen kívül cinkosan kipillant – én szerettem volna úgy látni: „kikacsint” – a képből, és egyértelműen a Mária jobbján, kissé a köpenye takarásában ülő fiúcskára mutat. Mária áldásra emelt keze, amely a középső fiú feje fölé irányul, így némiképpen olyan, mintha rá akarna ütni az angyal mutogatós kezére. A „javított kiadásban” már egyértelműek a szerepek, ugyanis Da Vinci keresztet festett a Mária jobbján ülő fiú jobb vállára, ami a középkori ikonológiai hagyomány szerint nem Jézus, hanem János attribútuma. A második képen már az angyal sem mutat sehová, és eltűnik a nézőkre szegeződő cinkos pillantása is.

Mégis vajon mi történhetett a két változat megfestése között? Vagy esetleg éppen így, a két változat együtt utal valami nagy titokra, amely megrengeti a Jézus megváltói szerepébe vetett hitet? Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy Da Vinci az első változat alakjai kapcsán meggondolta magát, és felcserélte a szerepeket? De akkor meg miért mutat cinkos pillantással az angyal a később Keresztelőként egyértelműsített kisfiúra? Vagy éppen azért?

És ekkor még nyoma sem volt Dan Brown Da Vinci-kódjának, aminek hisztérikus sikere végképp kiábrándítólag hatott a magamfajta fantasztákra is, és teljesen szalonképtelenné tett minden ilyesfajta gondolatkísérletet.

Aztán néhány éve mégis úgy döntöttem – Da Vinci-kódos hisztéria ide, bombasztikus giccsparádé oda –, hogy megírom ezt a történetet, vagy legalábbis annak működési mechanizmusát, létrejöttének és értelmezésének lélektani, spirituális és egyben történeti dimenzióját, azon a keskeny mezsgyén egyensúlyozva, ahol még éppen beszélni lehet egy ilyen témáról anélkül, hogy beleszédülnénk az olcsó összeesküvés-elméletek nagyon is vonzó örvényébe.

Ezek után mondanom sem kell, hogy amikor a kézirat lezárását követően, 2019 őszén Londonba utaztam, hogy élőben is megnézzem a „javított változatot”, valakik eltüntették az állandó kiállításról a képet azzal a nyilvánvalóan átlátszó ürüggyel, hogy vándorkiállítást rendeznek Da Vinci festményeiből, meg valami röntgenes vizsgálatról hadováltak. És amikor idén tavasszal Párizsba készültem, hogy megnézhessem végre a Louvre-ban az első variációt, valakik kirobbantották a Covid-járványt.

Hát így megy ez.