Több mint húsz évig koptam a városban. Így lesz az ember szegedi, úgymond szegedi író, annak tartják sokszor még ma is, pedig valójában lelki hontalan voltam ott. Meg már hol is a tavalyi hó. Elmentem egy délelőtt. Közben az ember mégis gyökereket eresztett, indákat kanyarított városi múltba és jelenbe. Szegednek van titka, ez a titok a város történeteiben szórja szét magát, és már aligha rakosgatható egy nagy, megnevezhetetlen ékszerbe. De a titok kisebb-nagyobb részleteire bármelyik évadban, bármelyik téren vagy utcában rámutathatsz. Szeged nő. Szeged fiatal férfi. Szeged kispolgár. Szeged kőkemény, a vonalasnál vonalasabb elvtárs. Szeged Ilia Miska Bácsi, Baka Pista. Szeged a Sárga. Szeged a Dóm, a zsinagóga. Passzé. Így aztán maradtam nem is kicsit, és a város is itt maradt bennem. Nem igaz, hogy nem akartam otthon lenni ott. Írtam abban a városban ezernyi tárcát. Írtam róla kisregényt, sok-sok novellát, három nagyregényt.

Onnan kezdem különben, hogy bő harminc éve az állomás melletti kocsmát – már régen nővérszálló – Sárkánynak nevezték. Legendás hely volt, akár a Béke, a Lófara, az újszegedi Vakegér, az alsóvárosi vagy a felsővárosi egység, a Bárka, de most egyáltalán nem tárgyam a vendéglátói legendárium számvetése. A Sárkány példamutató hely volt, még kőfallal határolt kerthelyiséggel is bírt, ide gyűlt vasárnap este az ország mindenféle vidékeiről visszatérő egyetemi, főiskolai ifjúság. Dagadt táskákat hurcoltak le a vonatokról a világhódítást tervezgető gyerekek, anyuka egész hétvégén főzött, sütött, meg vasalt is. Apa az indulásnál elővette a pénztárcát, ezer legyen elég, jó?

Egy langyos kora nyári este itt, a Sárkányban verte szét egy férfi fejét egy nő üres söröskorsóval, a nő ütötte, a férfi meg se mozdult. Orgonaillat táncolt a sötétben. A szomszéd asztalnál ültünk, költői jelenet volt. Elmesélni egy ilyet, valami ilyesmivel kezdeni a beszédek hosszú-hosszú sorozatát. Megtörtént. Itt esett meg az is, hogy egy tavaszi éjjelen a Kossuth Lajos sugárút sűrű csöndjét, amikor már az egyes villamos is aludt a remízben, egy lány szívszorító zokogása verte föl, ne hagyj el, kérlek szépen, ne hagyj el! Aztán jött még ezer és ezer nagy- és kistörténet, szakmányban, pénzért, kedv miatt, érintettség, kíváncsiság miatt.

És most azon gondolkodom, mi maradt el. Mert valamit biztosan elhagytam, kihagytam, elvesztegettem. Olyan nincsen, hogy minden fontosat elfecseg az ember. Hogy kimerül a krónika tárháza. Olyan nincsen, hogy ne akadna még valami sírdogáló, kihirdetésre óhajtozó apróság a felejtés homályosabb balsarkában, mondj el, mondj már el engem is, Ernő. Igen! Mert máris az eszembe jutott Bombitz Attila irodalmár, aki a város egyik nagyjáról elnevezett helyen, a Komócsin, pardon, a Glattfelder téren lakott és él még ma is, és sokszor ágyat adott nekem éjszakára. A térbe a József Attila sugárút másik oldalán belefut a jelentékeny elnevezésű Sóhordó utca, amit csakhamar keresztez a Juhász Gyula utca. Csak mellékesen, énnekem ez az ember biztos barátom lett volna, a Juhász.

Vagy nyolc éve – 2013? –, amikor megint a Glattfelder téren volt szállásom, mert nem laktam már a városban, sokat jöttem-mentem a környező utcákon. Az utca lehet tárca is, és lehet regény, persze. A ház éppúgy. Egy lakás is bármilyen irodalmi formára alkalmas. Az ember élte tereket bármire használhatja a költészet. Aztán pedig, ha sokezer tárca után kitalálsz valamit, az már remek érzés. Van ezer kavicsod, kell még egy. Ezeregy után is. Ha rád talál egy halvány kis ötlet, éljen. A tárcaíró elvetemült bűnöző. Szoktam például hallgatózni. Egy pár illeg előttem, miről beszélnek. Mit mond az a nő a telefonba. Azok a férfiak miről diskurálnak. Követek egy embert, magam se tudom, miért. És szoktam leselkedni is, elég régóta. Hogyan lép, miért arra tart, most meg miért állt meg, miért így néz ki, miért nem úgy, mit jelenthet. Résen kell lenni! A világ bármikor mutathat valamit. Olyannak lenni, mint a zsebes.

Akkor nyolc éve ballagtam a Sóhordó utcán, majd betértem a Juhász Gyulába, és akartam, nem akartam, folyamatosan pislogtam be az ablakokon. Igen, már kitaláltam valamit. Errefelé még olyan házak állnak szépen sorban, egymásnak támaszkodva, amelyeknek ablakai és az utcaszint pertuban vannak. Ha tárva az ablakszárnyak, a járókelő arcába lebbenhet a függöny. Bent meg fölsejlenek bútorok formái, állólámpák és komódok, az ott egy régi szekrény, a New York-i közkönyvtárban is van ilyen Tiffany-olvasólámpa. Nahát, cserépkályhájuk van. Néz egy fekete macska a párkányon üldögélve, szervusz, ördög. Igyál tejet, Belzebub, ne az utcát bámuld, ahol jön-megy az ember, magától is eltéved.

És persze az ablakok növényzete!

A virágok.

Ezt, hát ezt akartam elmesélni. Erről akartam egy kósza kis ötlet mámorában beszámolni, hogy piros házban muskátli, a sárgában csodavirág és fikusz uralkodik, az elhanyagolt zöldben nyílvirág és filodendron nyeli a fényt. Amott őrült pozsgások, kaktuszok. Emitt nincs semmi, ez az ablak virágtalan. Jellemzi-e a virág az ablakát? Az ablak a gazdát?

Valamiért nem írtam meg. Miért nem, már nem tudom. Elfelejtettem? Ez itt most egy kis csel is volt, hogy a nem igent, a semmi vant varázsolt. Inkább ügyeskedett. Elbeszéltem, hogy nem beszéltem el. Talán ez nekem Szeged. Abból a tengernyi sok szóból és mondatból, amit miatta követtem el, egy hiányzó biztosan marad. Hiány nélkül meg nem lehet élni. Hiányozzon valami, ne legyen, vesszen el, daloljon a tékozlás is, úgy lesz a történet kerek, egész és tökéletes.