Már miért ne lenne? Lakják vagy hatvanezren, dicsőséges keresztény múltja máig tündököl, igaz, a labdarúgása már nem a régi. Mármost nekem pontosan negyven évet kell visszaballagnom az időben, ha az én legfontosabb Veszprémemet akarom elmondani.

Negyven éve, egy decemberi éjszakán találkoztam a halállal. Furcsa dolog ez, mert különben a halál nem nagyon megy el tőlünk. Legfeljebb nem vesszük észre, nem figyelünk rá, nem gondolunk vele. Pedig folyton-folyvást velünk időzik, elvan ujjak alatt, ölben, pillantásban, elfészkel a szívben, a májban, akkor meg hogyan is lehet vele találkozni? Ha nem megy el. Azt hiszem, úgy, hogy a halálnak vannak küldeményei. Expressz, légiposta, földi posta, véletlenség, balszerencse, következményi okság, érdemes jutalék, kamatos kamat. Nem is tudjuk, életünk során hányszor halhattunk volna meg. Hányszor járt egy végzetes balszerencse, egy fatális véletlen lélegzetnyi távolságra tőlünk, és talán csak egy centi, két másodperc kellett volna, hogy elüssön, hogy ránk essen, eltaláljon, ránk robbanjon, belénk vágjon, maga alá temessen, elnyeljen, keresztbe álljon, egy icipici izé megakadjon a surrogva dalolgató érben, a kispaplanos tüdőben, és egyéb kedves lehetőségek. Én eddig két a forgalomba egyenesen belefutó kisgyereket kaptam vissza az útpadkáról a grabancuknál fogva. Véletlenül ott álltam.

Ahogy kamaszodtam, úgy kezdtem utálni a fegyvereket, mint a szart. Ehhez képest katonaként elég nagy fegyverre szereztem hiábavaló képesítést, lövegre. Egy jó nagy ágyúra, és hát hol lövöldöztek a legtöbbet ilyesféle szerkezetekkel az országban, bizony a festői Hajmáskéren, Sobri József bujkálásainak és fosztogatásának színhelyén. Meg egy költőnek Párizsa is volt a tájék, ugye. A felszabadító szovjet katonaság paradicsoma. Szép lankák, meghitt hullámzás, dús erdőségek, hatalmas kőrisfák, tölgyesek és bükkösök, a Séd csobogása, kéklik egy nagyobbacska víz is a déli távolban, szét lehet lövöldözni, miért ne. Decemberben vonultunk oda, elég nagy hó volt, csikorgó hideg, legkedvesebb idő a gyakorlatozásra. Úgy megfagy a lábam, hogy egy év múlva enged ki. Akkor már tudtam, hogy az éleslövészet alatt is van őrség, és az ezerszer jobb eltöltése az időnek, mint bármely lövöldözés. Az volt a szabály, hogy egyenesen a tiszt szemébe kellett nézni, amikor kijelölte a szolgálatot, vagyis azokat a szerencsétleneket, akik kimaradnak a lövészetből, ezzel szemben őrséget képeznek a nem létező, de roppant veszélyes ellenség megfékezésére.

Éjszaka volt, valami emelkedő legtetejére kapaszkodó, hótól nagyjából megtisztított útra állítottak. Nagy mínuszok vettek körül. Térdig ért a hó. A csillagos ég alatt pedig ott tündökölt ezer utcalámpájával Veszprém. Még a tatárok se bírtak vele. Álltam a hóban, néztem ezt a gyönyörűséget, a szabadságnak, az elrabolt normális létnek ezt a csillogó, hunyorgó, villódzó megnyilvánulását. Csak fények. Itt van előttem, oda tudnék futni. Fél óra, egy óra, már ott is lennék. Hol? Ott, ott! Ott volt a szabadság, az otthon, a biztonság, a jó, a meleg, ott voltak a többiek, ott volt a vers. Körülbelül ilyeneket mondtam volna, ha tudtam volna szólni, de csak a taknyomban, a könnyeimben fuldokoltam. Talán soha nem sírtam így, ekkora önsajnálattal, ilyen mélységes elveszettséggel.

Veszprém!

Akkor hallottam meg őket. Törtek az ágak. Ropogott a hó. Nem mozdultam. Csak a fejem fordítottam meg, az út felé pillantottam. Önkéntelenül számoltam. Tizenkettő. Elöl egy brutális méret, utána kisebbek, aztán megint egy nagy, majd a picikék és a sort megint egy óriás zárta. Egy komplett, szabályosan sorba rakott csorda. Kényelmesen átvonultak az úton, úgy tíz méterre tőlem. Ha megmozdulok, nyilván nekem esnek. Én meg biztosan nem lövök. Ezt egy igazán halálos pillanatnak érzékeltem. Némi értetlenkedés után akkor is, és negyven év múlva most is. Azt hiszem, az a nem létező Veszprém mentett meg, ami miatt földbe gyökerezett a lában, és álltam percek óta mozdulatlan.